Hónap: 2017 május

Az utcaszintű nyaralások története nem Zadarban kezdődött (merthogy az előző cikk eseményei oda kötődnek, ha esetleg nem írtam volna), hanem Omisaljban. Azt aránylag gyorsan és egyszerűen eldöntöttük – az első vagy második Utcabál alkalmával -, hogy együtt szeretnénk nyaralni, ha már ez a kollektíva kovácsolás ilyen szép mederben folyik. Kedvünk van, autónk van, hál’Istennek pénzünk is, hogy ilyesmin gondolkodhassunk. Ráadásul – most már elárulhatom férfias egyenességgel -, hogy az én tengerparti élményeim ebben az időben a Fekete-tengerre koncentrálódtak, ahová egyszer elvonatoztunk még középiskola alatt pár haverral. Sok minden nem maradt meg abból az utazásból, csak 1.) első nap nagyon berúgtunk a helyi whiskytől, olyannyira, hogy utána évekig rá sem tudtam nézni nemhogy a bolgár, de semmilyen országból származó ilyesfélére, 2.) a második nap reggelén egy a sátrunktól körülbelül 15 méterre kikötött szamár ordítására keltünk (hiába, későn érkeztünk, biztos azért nem vettük észre, plusz lásd 1.) pont) 3.) mindent enyhe ürülékszag lengett be, mint a marihuána illata manapság egy nyáresti szabadtéri szórakozóhelyen. Így aztán nagyon kíváncsi voltam arra milyen is az Adria és nem kis merészséggel bele is vetettem magam a szervezésbe. Mivel első alkalom volt ez így utcaszinten és szerettem volna biztosra menni, olyan helyet próbáltam keresni ami közel van a tengerhez, szálloda és nem apartman, illetve az ellátás minimum félpanzió (még nem tudtuk egymásról ki hogyan főz így nem kockáztattuk, hogy emiatt romoljon meg az épp csak frissen elmélyülő kapcsolatunk). Lapozgattam a színes-szagos prospektusokat, próbáltam keresgélni az akkor még eléggé kezdetleges állapotban lévő interneten és rövidesen az erővonalak egy irányba kezdtek konvergálni: Omisalj. Ez a hely Krk szigetén van, ami eleve izgalmas, hiszen amint a neve is mutatja szigetről van szó, köröskörül a tengerrel a túlparton Olaszországgal, kis jóindulattal Afrikával. Akkor még nem tudtam olvasni a hirdetések sorai között. Az ugyanis, hogy „célszerű berendezésű szobák” azt jelenti, hogy van két ágy és két rozzant fotel, ami simán megállná a helyét az „Adria retro” című műsorban a hatvanas évek bemutatásánál a rossz példák között. Az ablak zárható volt ugyan de a résen simán befért egy skorpió (!) nem kis riadalmat okozva. Mindez nem számított amikor jó néhány órai autózás után megérkeztünk, örültünk hogy ott vagyunk, csak annyi volt a probléma, hogy  mi a végtelen és vad tengerre való kilátásra és mély gondolatokat indukáló naplementére számítottunk nem két rohadt nagy és kicsit rozsdás olajtartályra mintegy 50 méterre a strandtól. A prospektusban persze volt szó valami ilyesmiről, de ezen otthon nagyvonalúan felülemelkedtünk és azt mondtuk, hogy nem lehet ez akkora probléma az végül is tök érdekes, hogy jönnek a marha nagy hajók és az olajat és ott fejtik át a tartályokba ami majd aztán csővezetéken megy tovább. (Úgy értem: tök érdekes műszaki szempontból, amely a feleségeinket annyira nem érdekelte, de Ők sem akarták elrontani a nyaralást, ezért csak a szemükön látszott, hogy valahogy nem így képzelték a helyet.) Egyébként nem ez volt az egyetlen váratlan dolog. A prospektus bőséges büféreggelit és vacsorát írt, ami tulajdonképpen igaz is volt, csak arra nem számítottunk, hogy egyrészt a vendégközönség bőségesebb mint az étel, másrészt, hogy a vendégek legnagyobb része szintén a volt keleti blokk, ha lehet még szerencsétlenebb – és így még inkább élelmességre nevelő – országaiból jött. Erre akkor jöttünk rá, amikor elhűlve és kicsit elborzadva néztük mekkora tülekedés alakul ki pillanatok alatt a svédasztaloknál. Más országbeli felebarátaink az amerikai focisták elszántságával, helyzetfelismerő képességével és az autós roncsderbik minden-mindegy hozzáállásával, egymás és saját maguk testi épségét nem kímélve harcoltak a csúcsminőségűnek éppen nem mondható ennivalóért. Mondom: elhűlve és magunkat egy kicsit felsőbbrendűnek érezve néztük a jelenetet – mondván, hogy „figyeld már, a barmok mit csinálnak, azt hiszik nem jut nekik a kajából” -, aminek természetesen az lett a következménye, hogy nekünk nem jutott semmi, csak elázott spagetti és némi ajvár. Másnapra persze harcmodort váltottunk és a láthatóan működésképtelen türelmes kivárás helyett mi a hadászati taktikánkat a számbeli fölényünkre építettük fel. Kellő ütemérzékkel odaálltunk az asztalok stratégiai pontjaira – testi fölényünket is kihasználva annak fedezésére – és mindenből a teljes csapatnak elegendő ételt vettünk magunkhoz, a posztszovjet utastársaink nem kis méltatlankodására amiből nem értettünk semmit, hiszen hiába tanultuk 11-12 évig a nyelvüket, nem sajátítottuk el azt, ezzel is kifejezve forradalmi ellenállásunkat az elnyomó rendszer ellen. Ezzel az étkezés problémája megoldódott.

Nem így az olajtartályoké. Azt egyikünk sem akarta, hogy gyerekeink első tengeri élménye a sok ezer köbméteres hengerek árnyékában teljen el és majd magyarázkodni kelljen az óvodában, iskolában amikor a nyári élmények megfestésekor a tengerpart, a napocska és a tenger kékje közé beékelődik egy óriási szürke valami és bizonygatni az óvó-, tanítónéninek hogy bizony nem Nato (vagy Varsói Szerződés) titkos rakétasilók mellé vittük a porontyainkat a nyáron, ami ugyancsak veszélyes. Így aztán minden nap útra keltünk és meglátogattuk a sziget sokkal szerencsésebb falucskáit, ahol nem takarta el semmi az eget. Így aztán nem is zavarta semmi a nyaralást, ha csak az nem egy hangyányit, hogy én első nap egy szerencsés kormánymozdulattal – és egy éles kővel kivágtam – az autónk első gumiját és így az mozgásképtelenné vált. Természetesen az embernek nem azért vannak kiváló szomszédai, hogy egy ilyen kicsiségen azonnal fennakadjunk, hanem egyszerűen elfoglaltuk a többi autóban szabadon maradt helyeket. Ez a mi családunk szempontjából remek megoldás volt, többek között azért mert így én nem vezettem, vagyis büntetlenül és a szomszédaim átható, kicsit szemrehányó pillantása mellett ihattam egész nap a söröket – bár ha jól emlékszem, Őket sem izgatta annyira zéró tolerancia. Az is a történethez tartozik, hogy az aznap megtett távolságtól függetlenül, bárhová érkeztünk is, az első dolgunk az volt, hogy kitakarítottuk az éppen aktuális szomszédunk kocsiját, mert a gyerekeim akkor még nem viselték jól az utazást és a szállodában nagy nehezen megszerzett reggeli jelentős részét viszontláttuk kedves barátaink autójának padlóján, rosszabb esetben az ülésén. Ők ezt egyébként látszólag nyugodtan – voltunk-mint-ti-lesztek-mint-mi – arckifejezéssel vették tudomásul, bár megkockáztatom, hogy nem volt maradéktalanul őszinte a mosolyuk.

Mindent összevetve szép volt ez a nyaralás. A „szép”-en kívül ha kellene még egy jelzőt mondanom, az a „szürreális” lenne, ami leginkább a kalózhajó kirándulásnak volt köszönhető, amire mindannyian befizettünk, hadd örüljenek a gyerekek. Amikor a magyarul beszélő idegenvezető ajánlotta nekünk ezt a lehetőséget, mindannyiunk szeme előtt a kikötőben horgonyzó gyönyörű vitorláshajó rémlett fel – árbócrúdján a halálfejes zászlóval -, valahogy egyértelmű volt, hogy a kalóz kirándulás ezzel lesz megejtve. Ezzel szemben a megadott időben egy ún. Moszkva típusú motorosra tereltek fel bennünket amely okádta magából a dízelgázt, így a gyerekek némelyike már közvetlenül indulás után megmutatta mit is evett ebéd gyanánt, bár erre az információra egyáltalán nem voltunk már kíváncsiak. Azt is gondoltuk, hogy valami kulturált helyre visznek bennünket minimum igazi kalózokkal és első sorban hideg sörrel. De nem. Majd egy órányi pöfögés után kikötöttünk a sziklás parton és a tűző napon – a legjobb hatás kedvéért telibe is betonozták a sziklafalat, nehogy egy fél tenyérnyi árnyék is legyen. Kiszállás után a gyerekeinket sorba állították ott helyszínen és miután kiosztották a jelzésként üzemelő különböző színű kendőket ún. sorversenyeket játszottak velük, amiről nekem a Miskolc melletti Csanyik völgyben évről-évre megrendezett, rendre Satu-81/82/83 -nak nevezett, az általános iskolások mindenkori kötelező éberségét és demokratikus honvédelmi nevelését elősegítő, a későbbi katonai kiképzést megelőlegező program jutott eszembe. Szerencsétlen gyerekek szaladgáltak a forró betonon, mi felnőttek próbáltuk túlélni a napsütést és a sör hiányát. Mindezek mellett megesküdtünk arra, hogy soha ebben az életben nem fogunk központilag szervezett programokra benevezni és soha sehová nem indulunk el hűtőtáska nélkül, mert láthatólag nem bízhatunk a horvát kocsma infrastruktúra széles kiterjedtségében.

Ha már a nyaralásnál tartottunk, akkor mindenképp idekívánkozik az a történet ami a múlt hetinél jóval korábban játszódott le. Abban az időben még – ahogy kellően álhivatalosan és magyartalanul mondtuk – utcaszinten mentünk nyaralni. Ez nem jelent mást mint azt, hogy a nyár egy bizonyos pontján 5-8 szomszédos család felkerekedett, hogy megvalósítsuk mindazt amit már majdnem egy éve terveztünk. A gyerekek még kicsik voltak, így a megfontolásaink nagy része arról szólt, hogy milyen jó is lesz a kicsiknek, hogy egész nap együtt játszhatnak, kisebb részben pedig arról, hogy milyen jó is lesz nekünk, hogy egész nap együtt rendelhetjük a söröket. A tengerparton nagy mennyiségben rendelkezésre álló szabadidőt pedig azzal tölthetjük majd, hogy morfondírozunk egyrészt azon, hogy milyen szerencsénk van egymással (elvégre lehetnének sokkal rosszabb szomszédaink is), másrészt meg milyen ügyesek vagyunk, hogy ismét ilyen professzionálisan megszerveztük ezt a közös nyaralást. Abban az évben azzal próbáltuk megfűszerezni az egyhetes horvátországi vakációnkat, hogy útközben megnézzük a plitvicei tavakat, ami legtöbbünk részére akkor még teljesen ismeretlen volt. Ennek az elhatározásnak az lett a kézzelfogható következménye, hogy az egyébként sem túl nagy űrtartalmú csomagtartóinknak még sátrat, matracot, hálózsákot és kempingezéshez szükséges egyéb felszereléseket is be kellett fogadnia. Ez nem volt egyszerű logisztikai feladat, de azért mégiscsak sikerült megoldani. A csomagolás közben néha persze felmerült, hogy talán mégiscsak elég lenne fejenként két tálca sört vinni négy helyett és máris akadna némi hely a feleségek által hasznosabbnak ítélt dolgoknak. Amikor belegondoltunk ebbe a lehetőségbe és elborzadtunk a várható következményektől azt mondtuk megadóan és némi cinizmussal, hogy oké de akkor a hat karton ásványvizet is itthon hagyjuk. (Az itthonról vitt sörökön ne ütközzön meg senki, ugyanis az apartmanjaink teraszain vagy a közösen használható udvaron az esténként menetrend szerint megérkező iddogálás, ismerkedési est és a napi történetek felidézése közben bőven megteszi az otthonról vitt anyag is, nem kell az értékes kunát felelőtlenül költeni, a nap többi része pont alkalmas erre.) Mivel így kompromisszumra jutottunk (a söröknek és a vizeknek be KELL férnie), nem volt más lehetőségünk, minthogy az autóink újabb és újabb lehetőségeit és rejtett zugait fedezzük fel a pakolás tekintetében. Például ha a gyerekek elég kicsik még, akkor a gyerekülésben ülve nem ér le a lábuk a padlóra. Ha ezt a felismerést kellően kreatívan értelmezzük, akkor hamar eljuthatunk odáig, hogy a gyereklábak alá pont elfér 1-4 hálózsák vagy egy hűtőtáska vagy egy tálca sör és két hálózsák, vészhelyzetben egy tálca sör, két hálózsák és egy hűtőtáska, legfeljebb majd felhúzzák a térdüket – végül is gyerekek még, jó a keringésük.

Egy szó mint száz, hajnalban elindultunk és minden baj nélkül megérkeztünk Plitvicére. Baj nélkül beköltöztünk a kempingbe, felvertük a sátrakat, majd megnéztük a világhíres vízeséseket. Ámultunk mint rendesen, dicsértük egymást a remek ötletünkért mint rendesen, majd visszatérve a kempingbe kinyitottuk a kemping asztalt és székeket, hogy vacsorához lássunk. (Igen, még székeket és asztalt is vittünk valahogy…) A vacsorához előkerült egy az otthoni mélyhűtést még nem teljesen elfelejtő Jägermeisteres üveg és hát mi alaposan nekiláttunk. Az első üveg szinte észrevétlenül fogyott el afeletti örömünkben, hogy szerencsésen eljuttattuk a családunkat erre a gyönyörű helyre. A vacsorát sörözéssel folytattuk, de hamar előkerült még egy üveg Jäger, amiből tudvalévőleg sosem lehet elég, tekintve, hogy 44 féle gyógynövény található benne. Azt hiszem ekkor elhangzott, hogy nem lenne baj, ha lassítanánk egy kicsit mert holnap Zadarba megyünk és aránylag korán el kellene indulnunk. Áh, mondtuk az akadékoskodónak, hogy elvégre felnőtt emberek vagyunk, tudjuk mi mit csinálunk és különben is mennyire jó, hogy ilyen klassz szomszédaink vannak, akik cseppet sem sajnálják a Jägert egymástól. A kiadós vacsora vége valahogyan számomra elfelejtődött, a következő kép az, hogy imbolygó elemlámpafény mellett a családom elhagyja a sátrat. Ennek nem én voltam az oka, hanem az, hogy aznap éjszaka az évtized vihara tombolt a plitvicei kempingben és annak környezetében. A feleségek testületileg azt gondolták, hogy tanácsos lenne inkább az autóban aludni a gyerekekkel, mint abban a sátorban amelyben már körülbelül egy centi magasságban áll a víz és a gumimatracok tetejéig már csak további öt van hátra. Jómagam a Jägertől meglepően éles eszű tudok lenni, így anélkül, hogy a szemem kinyitottam volna, végiggondoltam, hogy 1.) az autó faraday- kalitkának tekinthető, magyarán, ha abba belecsap is a villám az éjszaka folyamán a családomnak nem eshet baja, sőt az esetlegesen kidőlő fák ellen is jobban véd, mint a sátor 2.) a sátor tetején doboló eső hangerejének és magasságának elemzésével arra jutottam, hogy ahhoz, hogy a mintegy kilenc négyzetméter alapterületű sátorban a pillanatnyilag egy centiméter magasságú vízoszlop hat centiméterre nőjön – a jelenlegi intenzitás mellett – 9,5 órára lenne szükség, feltételezve, hogy a sátor vízáteresztő képessége nem növekszik óránként 10%-nál jobban. Miután az ezekhez a számításokhoz szükséges matematikai modelleket lefuttattam félálomban és megnyugodva elemeztem fejben az eredményeket, arra jutottam, hogy az a legjobb, ha nem mozdulok és alszom tovább a kissé nyirkos matracon. Persze ebből a külvilág csak annyit látott, hogy a legnagyobb vihar közepette is csak fekszem, mint egy bálna és nem vagyok képes segíteni a menekítésben. Ez azért meglehetősen komolytalan leegyszerűsítése a dolgoknak, ebben a helyzetben csak az az egy dolog nyugtatott meg – résnyire nyitva a szemem és óvatosan körbepillantva -, hogy férfi és családapa útitársaim is valószínűleg ugyanerre az eredményre juthattak, mert ők hozzám hasonlóan rendben valónak és pánikra semmiképp sem okot adónak ítélték a helyzetet.

Reggelre természetesen kitisztult az idő, jó meleg volt, így nem bajlódva a matracok és sátrak szakszerű elcsomagolásával, hanem úgy vizesen begyűrve a csomagtartóba majdnem pánikszerűen távoztunk. Baj nélkül meg is érkeztünk a zadari apartmanjainkba, ahol a mi társaságunkon kívül még nyaralt (illetve megérkezésünk után már csak próbált nyaralni) két család. Ahogy megérkeztünk az első dolgunk az volt, hogy a vizes sátrakat, ruhákat és egyéb holmikat kiteregessük az udvaron, befedve annak minden négyzetméterét. Ezt a tulaj – nem tudni miért – eléggé zokon vette és kézzel lábbal mutogatta, hogy nem kellene ezt csinálni. Mi mondtuk neki szinte minden nyelven – kivéve a szerbhorvát nyelvcsaládot – hogy ne pampogjon már, mindjárt megszárad és elpakolunk. Ő erre valami olyasmire hivatkozott, hogy de hát a többi lakó nem tudja használni az udvart, mi erre azt válaszoltuk, hogy csak várja meg az éjjelt, holnap lehet, hogy sírva fognak elmenekülni, pedig már egy sátor nem lesz az udvaron. Az ügy másnap estére oldódott meg, amikor az egyik szomszéd – akinek az a szuperképessége, hogy bárhol, bármilyen országban és körülmények között tizenöt percen belül talál egy nyitva tartó piacot – megérkezett az ismeretlen halakkal, amiket hasukban citrommal és rozmaringgal megsütöttünk és megkínáltuk vele nemcsak a tulajt, de a többi lakót is. A barátkozás mindössze akkor bicsaklott meg egy hangyányit, amikor egyikük elővett a hűtőből egy üveg jeges-deres Jägermeistert, hogy innánk talán belőle mindannyian az újdonsült ismeretségre. Természetesen szegény nem tudhatta milyen kalandok vannak mögöttünk. Tekintve, hogy kifogástalan úriemberek vagyunk, minden undorunkat és viszolygásunkat legyőzve természetesen megittuk, nem sértettük meg a szomszédot – így egy nagyobb nemzetközi viszály lehetősége sem forgott kockán egy pillanatig sem.

Már az sem volt mindennapi ahogy először mentünk Görögországba nyaralni. Az úgy történt ugyanis, hogy a horvát tengerpartra akartunk menni. Nem kérem, nincs itt semmi ellentmondás, a mi életünkben ilyen spontán váltások simán elképzelhetőek. Azért volt egyértelmű, hogy mi is – mint legtöbb külföldi nyaralást választó honfitársunk – a legközelebbi tengerpartot választjuk, mert az utca népe már napok óta valahol az isztriai félszigeten égette magát és nem kevésbé vedelte a támno tocseno pívót, ami – az ebben a műfajban kevésbé járatosak kedvéért – csapolt barna sört jelent, legalábbis nagyon remélem. Mindenesetre ha ezt mondtuk mindig olyat kaptunk. Az indulásunk előtti napon gondoltam azért ránézek én arra a horvát időjárás előrejelzésre, mert hát július ide vagy oda, nem árt a gondosság. Hát ez jó döntésnek bizonyult, mert a következő napokra viharokat és hideget írtak a célállomásra és környékére. Szeretném felhívni a kedves olvasó figyelmét arra, hogy ebben a veszélyes helyzetben minden döntést és kommunikációs panelt nagyon de nagyon meg kell gondolni. Arra gondolok ugyanis, hogy ha például most felkiáltok azzal, hogy na basszus, pocsék idő lesz a horvátoknál, akkor a legvalószínűbb reakció az, hogy: hát az az igazság, hogy akartam is mondani, hogy nem olcsó az a kemping amit kinéztünk, itthon is ki kellene pakolni a sufnit és a kerti faházat, szóval a legjobb ha itthon maradunk inkább (és esszük egymás életét nyaralás helyett – de ezt már csak gondoljuk persze). Ha nem mondok semmit, akkor ugyanezt hallgathatom külhonban és a hideg miatt a t.t.p. se esik olyan jól. Természetesen lehet abban bízni, hogy a horvát meteorológusok nincsenek a helyzet magaslatán és összetévesztették a ciklont az anticiklonnal, de erre azért kevés az esély. Így aztán próbáltam a család önérzetére és kalandvágyára apellálni és úgy kiáltottam fel a számítógépem képernyője mögül, hogy: nnna kérem szépen, ha van vér a pucánkban akkor holnap Görögországba megyünk! A trükk jól sikerült, mert az óvatosságon felülkerekedett a kalandvágy és másnap éjjel elindultunk a chalkidiki félsziget felé. Ekkora utat még sose tettünk meg – kis megállásokkal – egyhuzamban , de azt kell mondanom mindenki jól vizsgázott. Nem volt hiszti, próbáltuk élvezni a sokszor nem túl élvezetes utat. A picike baj az volt, hogy nem igazán tudtuk hová megyünk. Vittünk sátrat meg hasonló – a nomád élethez szükséges – felszereléseket és abban bíztunk, hogy majd találunk egy jó kis kempinget. Az úton nem is volt semmi baj, gond nélkül keltünk át a határokon, a papír alapú térképek remekül beváltak – akkor még GPS-ről nagyon szó sem volt. Volt szerb, macedón és görög térképünk is, leginkább az utóbbira lett volna szükség. Lett volna – mondom, mert az afelett való örömünkben, hogy végre elővehettük a görög térképet, hiszen már Macedóniának (bocsánat, akarom mondani: FYROM – Former Yugoslavian Republic of Macedonia csak a görög érzékenység tiszteletben tartása miatt…) a déli szélén utaztunk, életem párja úgy gondolta, hogy ideje kiszellőztetni a kocsiban. A hirtelen lehúzott ablak és az ettől támadt légvonat a gyakorlatilag használatlan térképet egy hussanással kivitte az ablakon és kevés híja volt, hogy a mögöttünk jövő macedón versenyző szélvédőjére nem terítette akkurátusan. De nem, tömegbalesetet azért nem okoztunk, mindenesetre a további utunkat egy totálisan használhatatlan szerb és egy európa térkép társaságában tettük meg. A feleségem érezte, hogy az ablak lehúzás mozdulata nem volt túl szerencsés és miután érezhetően megfagyott a levegő a kinti csaknem negyven fok ellenére az autóban, a bajt azzal tetézte, hogy 1. javasolta, hogy forduljunk vissza és keressük meg a térképet (az autópályán!), 2. kérdezte, hogy haragszom-e. Mivel akkor én már kb. 9 és fél órát vezettem, csak annyit tudtam mondani, hogy áh nem haragszom, mert azzal úgysem lesz jobb. Ezek után elmondható, hogy a megérkezésünk sem volt kevésbé kalandos mint az indulásunk, mert – kifejezett akaratunkon kívül – megtekintettük a Thessaloniki városi szeméttelepet és a belvárosi forgatagot, majd Görögország második legnagyobb városát elhagyva valóban átvette az irányítást a robotpilóta, én meg eldöntöttem, hogy a ha látok kempingre utaló bármilyen jelzést, akkor is odamegyünk, ha a görög maffia kezébe kell adnom a családom életét, mert én már bizony nem bírom tovább. A mai napig sem tudom, hogy vettem észre az autópálya mellett, az A4-esnél nem nagyobb táblát az Aegean camping felirattal. Olyannyira nem, hogy pár nap múlva merő kíváncsiságból újra elautóztam arra, hogy meggyőződjek róla, hogy valóban van ott tábla és nem csak a fáradtságom miatt hallucináltam oda. Mindenesetre a dolog szerencsésen végződött az Aegean kemping valóban ott van a Nea Kallikratia várostól 1, a tengerparttól 0,02 kilométerre és olyan jónak bizonyult, hogy nem is akartunk onnan máshová menni a következő egy hétben – bár kezdetben voltak ilyen tervek. Megérkezésünk után, a fáradtságtól zokogva felvert sátort magunk mögött hagyva és már megmártózva a tengerben, gondoltuk megnézzük milyen is a kemping étterme. Mivel életünkben először voltunk ott, nem tudtuk mi a szokás arrafelé. Jött a pincér és mondtuk neki, hogy mi a messzi Magyarországról jöttünk, először járunk Görögországban, éhesek vagyunk, de nem tudjuk mi a szokás ugyebár. Erre a bácsi nem lepődött meg egy kicsit sem, hanem előételnek hirtelen kirántott hajszálvékony cukkiniszeleteket javasolt tzatzikival, utána pedig halat egy kis rákkal és egyebekkel. Mondtuk, hogy ez remek lesz, mi is pont erre gondoltunk. (A rántott cukkini szeretete azóta is megvan, bármikor bárhol megyünk étterembe Görögországban és elkezdi a pincér mondani, hogy mit javasol, mindig félbeszakítjuk és azt mondjuk, hogy oké, de rántott cukkini van-e azt mondja meg gyorsan de főleg tzatzikival. Ez egyébként nagyon hasznos, mert egyből bennfentesnek gondol és nem próbálja az étlap drágább/rosszabb végét ránk sózni.) Kihozta az előételt a pincér – nagyon jól esett -, még nem végeztünk, amikor újra megjelent és mondta, hogy az az igazság, hogy ezt a cukkinit a görögök előszeretettel fogyasztják ouzoval. Ez a szokás. Na hát ha ez a szokás, akkor kérek egyet – azért odasandítottam az étlapra, hogy mennyi euróról is beszélünk itten, mert jártam én Moszkvában grúz étteremben, ahol a két gyűszűnyi vodka többe került mint a négyfogásos ünnepi vacsora – igaz az a gorbacsovi szesztilalom idején volt. Az ár nem volt vészes, ha jól emlékszem valami három euróba került, így gondoltam, én ezt megkockáztatom. Ki is hozta az ouzot két pohárral és egy külön pohárban jéggel. Az mellékes részletkérdésnek tűnt ekkor, hogy az egy (1) ouzo az két decit jelent, ami 12 óra vezetés és 1-2 órányi a napsütötte sátorban való napközbeni alvás – és két sör – után nem kevés. Mivel a feleségemnek nem ízlett az ouzo, így nekem kellett meginnom – hiszen így szokás -, ezért aztán a görög első vacsora jótékony ködbe vész a számomra.

Összességében azért az megállapítható, hogy minket szeretnek a görög vendéglősök és mi is szeretjük őket. A városok sétálóutcáin általában csak jelképesen kerítik el a járókelőktől az asztalaikat és ha mi – az én terjedelmemmel az élen – megjelenünk, akkor mindig a legszélső, leginkább szem előtt lévő asztalhoz ültetnek minket. Persze mi már annyira éhesek vagyunk, hogy a nem zónaadagokat kérünk, hanem tulajdonképpen kérjük az étlapot – mint Bud Spencer – nem azért hogy válasszunk, hanem hogy mindent kérünk az étlapról ugyebár. A vendéglősök számítása beválik rendszerint, mert amikor mi elkezdünk enni gyakorlatilag az utca közepén az valamilyen megmagyarázhatatlan okból azt okozza, hogy az étterem pár percen belül megtelik turistákkal, mert valahogy hirtelen megéheznek a látványtól. Egyszer pár ouzo és egy felejthetetlen vacsora után javasoltam is a tulaj bácsinak, hogy szívesen jövünk holnap is – mintegy eleven reklámként – ha nem kell fizetni a vacsoráért, de vagy nem értette amit mondtam neki, vagy értette és azt válaszolta görögül, hogy köszi, de minden napra akad olyan dagadt amerikai mint te vagy… – csak ezt meg én nem értettem.