A kolbász, de főleg a kolbásztöltés eseményének és a barátságnak a kapcsolatáról már írtam egyszer. Ez nem változott azóta sem, komolyan hiszek benne, hogy nincs is jobb csapatépítő mint az alaktalan masszából katonás kinézetű terméket előállítani közösen, egyformán zsíros kézzel, egyformán zsírszagú ruhában és nem természetes módon zsírosodott hajjal. Azért vagyok kénytelen megint elővenni ez a témát, mert a hétvégén végre sorra került amire annyira vártunk. Összejöttünk megint és rutinos mozdulatokkal, a bennfentesség érzésével megérkeztünk a kalbásztöltő versenyre. Azon a vidéken, ahol az eseményt megrendezték, ott igenis kalbásznak hívják a kolbászt és aki nem így mondja arra úgy néznek, mint rám, amikor Sopronban kicsit felhúzom értetlenség szemöldökét – ó micsoda professzionális fordulat – amikor azt mondja nekem valaki, hogy el kellettem menni a boltba, sőt, hogy leköllöttem húzni a cipőmet. Szóval kalbász, ami mifelénk egyébként husoskolbász, gondolom mert egyébként van nem húsos is, csak én még nem találkoztam vele. (Persze mondják, hogy van akinek a bab is hús, de ez már nagyon messzire vezetne.) Na de elég a stílusnácizásból, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi hatan felvettük a fekete kötényt és sapkát, mintegy jelezve a többi induló csapatnak, hogy bizony gyászos vége lesz a szereplésüknek, már ha velünk akarnának ujjat húzni. (Megjegyzem: nem akartak, és annyira nem is ijedtek meg tőlünk, bár ez lehet, hogy a remek fazonú, ám a mi fejünkön kicsit furán ható szakácskalapoknak volt köszönhető.)
A verseny napja egyébként számunkra is meglepően simán indult. Egy nem túl messze lévő faluban futottunk össze, – annál a fogadónál, ahová majd minden reményünk szerint a megmérettetés után vissza is térünk. Mindannyian külön érkeztünk, a szélrózsa minden irányából. Zotya volt az aki magára vállalta a vezetést és azt, hogy ennek folyományaként nem iszik a nap folyamán semmit, ami miatt itt még szánakozva, estefelé kis irigységgel és olthatatlan csodálattal néztem rá. Az indulás sima mivoltát az biztosította, hogy pont időben befutott Laci is, a BMW-jével, aki pedig arra is képes, hogy még otthon az ágyban fekve mondja azt, hogy: pillanat mindjárt odaérek, igyatok egy kávét. A BMW egyébként a későbbiekben komoly szerepet játszott, mert a nap és a verseny vége felé, amikor már csak a zenekar játszotta a lakodalmast, némi hohhóóó felkiáltások gyakori hallatásával, egyedül Laci tudta mit jelent úriembernek lenni és megtáncoltatta a jelenlévő hölgyek jelentős részét. Mi ezt csak távolról figyeltük és arra lettünk figyelmesek, hogy Lacink tánca valahogy úgy néz ki, hogy látszólag rendesen forgatja a lányokat, majd váratlanul elengedi őket, egy lépést hátralép, széttárja a két karját, hátrahajtja a fejét és mintegy magának lép egy-két ütemet. Mi azt gondoltuk, hogy ez a sör-pálinka kombó nem várt hatása miatt van és indokoltan nagy jókedvében mintegy a világot akarja magához ölelni (Magyarország szeretlek!). Aztán rájöttünk, hogy nem egészen erről van szó, hanem arról, hogy Laci táncol, valamit az éppen aktuális hölgy fülébe súg, hátralép, széttárja a karját és mutatja, hogy eeeeekkora BMW-m van. Amennyire ez érzékelhető volt, Laci ezzel nem ért el semmilyen hatást, de lehet, hogy nem is akart ebből a tényből előnyt kovácsolni (tudniillik, hogy meeeekkora), mindössze egy-két elismerő, bár nem túl meggyőződéses pillantást zsebelt be.
Mindenesetre a kalbászt professzionálisan megtöltöttük, az aranyminősítést megkaptuk, nagy részben köszönhetően annak, hogy idén a pannon-tenger kolbászát készítettük el. A zsűrinek még egy térképen meg is mutattuk mit jelent ez és olyan vehemensen magyaráztuk az elméletünket, hogy ránézésre szegények csak két dolgot gondolhattak: a.) ezek megőrültek és azt hiszik, hogy a ki tud többet Magyarországról című helytörténeti úttörőverseny zsűrije előtt szerepelnek, b.) ezek megittak már egy liter pálinkát meg 1-2 tálca sört, némi fröccsökkel kiegészítve és ez már a delírium, hívni kell Zacher doktort. Ha objektív szeretnék lenni, akkor a mi pillanatnyi valóságérzékelésünk szerint az igazság valahol középen volt, hajszálnyival a b.) változat felé billenve. Már-már hagyományosan a sült kolbász mellé frissen sült tepertőt is kínáltunk. Mivel ennek én voltam a felelőse, kicsit rosszul esett, amikor arra a kérésre, hogy „de hát kedves zsűri, mondjanak már valami építő kritikát is, ne csak – egyébként jogosan – dícsérjenek”, azt említették, hogy egy picit érzik, hogy a tepertő sütésekor, a zsír hőmérséklete elkerülte az ökölszabályként is értelmezhető 130 Celsius fokot. Mi ekkor Imrével egymásra néztünk és azzal a kifejezéssel az arcunkon, hogy lám milyen szemfüles az igen tisztelt értékelő bizottság, szinte egyszerre mondtuk, hogy hát igen, amikor egyszer egy pillanatra nem figyeltünk oda, akkor a gázpalack megfutott egy picit és 2 perc 18 másodpercre 134,5 fokra emelkedett a hő, de ezt azonnal korrigáltuk, bocsánat érte. Biztos az lehetett az oka, hogy a palackban orosz gáz van és nem a pannon-tengerből származó, az autentikus magyar tepertő sütésére az orosznál lényegesen jobban megfelelő pannon(akarom mondani: propán)-bután. A zsűrit ezen a ponton végképp elvesztettük, erről az üveges tekintetük árulkodott.
A töltés, a sütés, a zsűrizés, majd az eredményhirdetés után nem maradt más, mint a késztermékek elfogyasztása, majd részvétel a szürreális lakodalmas rock-bulin. A fogyasztás nagyon fontos volt, mert utólag összerakva a történteket, ennek köszönhető – pontosabban Zsuzsa a pici, kolbászos, egy mustárcsöppel megbolondított úgynevezett katonák készítésében mutatott türelmének és állhatatosságának -, hogy sem aznap, sem másnap nem mutatkozott az amúgy is vártnál nagyobb, még bőven elfogadható mértékű elhajlás, vagy másnaposság. Illetve ez így nem teljesen igaz. Igaz lett volna, ha a tetthelyről azonnal a már említett fogadóba távozunk, ott 1-2 óra alvás után elköltjük a vacsoránkat, majd a a világot halkan megváltva térünk jól megérdemelt éjszakai nyugodalmunkra, hogy nyugtázzuk, megint milyen jók voltunk. Ha így történt volna, akkor Zotya is hazaért volna időben (emlékeztetnék mindenkit, hogy ő vállalta a sofőrséget), Csabinak sem kellett volna a délután 6 és reggel 5 között eltelt időszakot elmesélni a reggelizőasztalnál, illetve Laci sem lepődött volna meg ugyanekkor – a híváslistát tanulmányozva – azon, hogy éjjel felhívta a feleségét, és nem rándult volna görcsbe a gyomra az elfelejtett beszélgetés számára ismeretlen tartalma miatt. De nem így történt.
Általában az ember már az első lépésnél tudja, hogy az ezután következő eseménysorozatot jobb lenne elkerülni. A legjobb az lenne, ha már ezt ez első lépést sem tennénk meg, hanem kiszállnánk amíg nem késő és valahogy más irányba fordítanánk a cselekedeteinket. Az a baj ezekkel az első lépésekkel, hogy utólag nagyon okosak vagyunk és pontosan tudjuk, hogy hol rontottuk el, de ott és akkor sajnos nem vesszük észre. Erre mondjuk, hogy „ott és akkor jó ötletnek tűnt”. Na hát ami a kalbásztöltés után következett az ott és akkor sem tűnt jó ötletnek. Az történt ugyanis, hogy Csabi határozott kérésére bementünk a helyi kocsmába egy pohár sörre. Kérdeztük is tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire ehhez, amelyre csak annyit közölt elég határozottan, hogy szereti az ilyen helyi kocsmákat és meg akarja nézni, ha nem tetszik tegyük ki és hagyjuk ott. Természetesen ez nem volt lehetséges, így minden jobb meggyőződésünk ellenére bementünk a Mókus Kocsma nevű műintézménybe egy és csak egy sörre. (Ilyen nevűvel legutóbb a Bükkben a lillafüredi kisvonat garadnai végállomásán lévő kocsma esetében találkoztam, ahol pont annyira volt idő a vonat beérkezése és visszaindulása között, hogy egy sört – na jó legfeljebb egy Unicumot és egy sört – megigyon a nem túl fáradt túrista, miközben élvezte a bükki levegőt és kipipálja magában a kirándulást. Igaz azt stílusosan Mókus odúnak hívják.) Az ezután bekövetkezett bajt egyébként nem másnak, mint a fesztivál borzalmasan teljesítő lakodalmas zenészeinek köszönhetjük. Ugyanis annyira rossz volt az egész délután hallgatott zene, hogy a kocsmában elhelyezett CD meghajtású zenegép felüdülésként, az igénytelen zene kietlen (Pannon…) tengerén meglátott trópusi pálmafás szigeteként hatott, ahol még a beach bárban lenge ruhás tahiti lányok is kortyolgatják a koktéljukat. Csabi azonnal elkezdte bedobálni a százasokat és válogatni a jobbnál jobb zenéket. Nagyjából 1000 forintnál tartott, amikor felvilágosítottak minket, hogy egy darab 100-asért 3 számot lehet kérni, úgyhogy a még hátralévő lehetőségek számát mutató kijelzőn már körülbelül 30-at láttunk. Mivel alapszabály, hogy pénzt nem hagyunk a gépben, végig kellett hallgatnunk az összes már befizetett lehetőséget, felváltva járultunk a szerkezethez a kedvenc számainkat kiválasztandó. Mivel ez nem egy sör ideje volt újabb és újabb poharakat kértünk, majd megtörve a rutint Becherovkát is ittunk. Itt vált igazán veszélyessé a dolog, de Imre és Zsuzsa lélekjelenlétének köszönhetően elpateroltak minket a szállásunkra. Az kizárólag Csabi balszerencséjének köszönhető, hogy nem fért be az első transzportba (Zotya még a Becehrovka előtt távozott, Zsuzsára maradt a szállítás kedves (?!) kötelessége.). Így amíg mi elfoglaltuk szobáinkat, Csabi a kocsmában maradt és résmentesen beilleszkedve a helyi közösségbe Hubertusozni kezdett valamelyik szaktárssal. A következmény az volt, hogy a sör-fröccs-pálinka-Becherovka-Hubertus olyan elegyet alkotott a szervezetében, hogy az este további részében már mint csak emléket emlegethettük őt, mesélve róla keserédes történeteket.
Másnap reggel fél nyolckor mindannyian frissen és kipihenten érkeztünk a reggelihez és örömmel konstatáltuk, hogy bár öregszünk és bizonyos szempontból csúnyán bánik velünk a sors, de barátságban és kolbásztöltésben verhetetlenek vagyunk. Főleg barátságban.