(Figyelem, durva comingout jön, gyengébb idegzetűek akár be is csukhatják a szemüket, ellapozhatnak, vagy csak simán visszatérhetnek a facebook üveges tekintetű görgetéséhez le majd fel majd megint le, fel, le, mivel egy szellő hintáztatja az ágat (… ja ez meg már egy másik mese…)) Na szóval azt szeretném bevallani itt a mélyen tisztelt nagyérdeműnek férfias, már-már proletár őszinteséggel, hogy a mainál sokkal fiatalabb koromban írtam verseket. Ez a kór elég sokáig tartott és miután a versírás utáni vágyam egyszer végre abbamaradt, néha váratlanul újra feltűnt, de csak azért, hogy megint elenyésszen. Anyám és apám erre teljesen ellenkező módon reagált. Anyám elment a közeli papírboltba és vett nekem egy Erika márkájú táskaírógépet, apám meg később, miután a félkönyökére támaszkodva végiglapozta a zsengéimet, azt mondta, hogy hát nem egy Ady Endre. Ezen aztán természetesen vérig sértődtem, mondván, hogy ezt kikérem magamnak, milyen jogon ítéli meg az én irodalmi magasságaimat és mélységeimet vérbeli, sőt szakbarbár műszaki ember létére, amikor ő köztudottan csak olyan verseket írt, hogy például:
„nincs barátom ej-haj, nem baj
igaz van vagy féltucatnyi
de azokat nem lehet
beszámíta-ni”
A -ni előtti gondolatjel arra való utalásképpen van ott, hogy színpadi előadás közben a művészen lévő, lehetőleg piros-sárga pöttyös, a nyakra félvastag, bármely rövidáruboltban kapható gumival erősített csokornyakkendőt a „beszámíta” szintaxis elhangzásakor a legalább mintegy 20 cm-re ki kell feszíteni, majd a „ni”-re – mintegy az előadás csúcspontjára érve – azt a nyakizmok egyidejű megfeszítésével el kell engedni a hallgatóság nagy örömére és spontán ovációjára. (Ha valaki azt hinné, hogy ezt apám komoly és felelősségteljes vezető beosztású káder létére nem adta elő évről-évre az emlékezetes bükkszentkereszti ismerkedési eseteken, akkor óriásit téved. Ezekről az alkalmakról még majd egyszer írok, mert történtek bizony ott is csuda dolgok…)
Őszintén szólva nem tudom, melyikük tett velem jobbat. Anyám aki támogatott, vagy apám, aki visszarángatott a földre. Azt hiszem ez a két hatás így együtt volt jó. A grafománia megmaradt, azóta is nagyképűen hiszek benne, hogy le tudok írni dolgokat, de azt is tudom, hogy egy határon túl nem szabad/érdemes merészkednem. Pont elég, ha megmarad nekem, nem feltétlenül és mindenáron kell másokat is terrorizálnom az általam írottakkal. Pedig hát micsoda gondolatok születtek. Ott van mindjárt a moszkvai tanulmányi kirándulásunk alkalmával érzett, mit érzett! papírra zokogott
„zöld pipacsos vörös rét
mi lesz veled vörös tér”
csodálatos rím-kétsoros, ami aztán végképp kiütötte még nálam is a biztosítékot amikor megláttam leírva a füzetemben. Akkor két dolog fordult meg a fejemben, egyrészt, hogy apámnak igaza volt, másrészt, hogy kár volt kiadni azt a sok pénzt Erikáért. Na de fátylat a múltra, régen volt, talán igaz sem volt. (De, sajnos igen…) Az irodalom iránti mérsékelt rajongásom egyébként azért mostanra is megmaradt, ami főiskolás koromban olyan méreteket öltött, hogy egyszer még egy író-olvasó találkozót is megszerveztem Petrőczi Évával. Éva el is jött én ott voltam, csak a műszaki főiskolás hallgatók nem akartak megjelenni, pedig minden kollégiumban kitettem plakátokat. T-5 perccel még csak én és két szintén megszállott ismerősöm ült a helyszínnek kiszemelt társalgóban, így aztán körberohantam még egyszer a 3×5 emeletet, hogy szemmel is látható hallgatóságot toborozzak. (Igen, gyalog. Akkor még nem tudtam instant üzenetet vagy kör-sms-t írni, mert erre alkalmas eszköz nem volt, sőt el sem tudtuk képzelni, hogy létezik ilyen. Akkortájt például, ha valakit felhívtak a szülei a kollégiumban, akkor az a telefon a portán csöngött és a portásbácsi – az este előrehaladtával valahogyan egyre kásásabb hangon – beszólt a hangosbemondóba, hogy X.Y-t várják a káhányas portán. (Lehet, hogy K-3-ast mondott, de mi jobban szerettük így érteni.)) A lényeg ebben a történetben az, hogy Petrőczi Éva megjött Budapestről, nem fulladt botrányba a találkozó, sikerült odacsődítenem pár – elsősorban irántam – elkötelezett hallgatót. Még olvastunk is fel a verseiből, ittunk kávét, jó volt minden.
Ezt az egészet csak azért meséltem csak el, mert Petrőczi Éva volt az, akitől a következőt hallottam: „verset írni akkor nem kényszer, ha az”. Nagyon magyarázni ezt a mondatot nem kell, azt jelenti, hogy csak akkor írj bármit, ha már végképp nem bírod, egyébként csak magamutogatás, szellemi fontoskodás és zaklatás az egész. Természetesen az a kérdés merül fel, hogy mi köze ennek Bálnához…
A fenti dolgok akkor jutottak eszembe, amikor egy hosszú és tényleg fárasztó egész hetes külföldi kiküldetés után vasárnap délelőtt ültem itthon nyakig a depresszióban. Egy csomó dolog járt a fejemben. Azt éreztem, hogy nem vagyok biztos magamban, mi lesz a munkahelyemen, hogyan oldom meg a nagy kérdéseket. Addig merültem ebbe az állapotba, hogy az már saját magamnak is feltűnt és éreztem, hogy ebből a negatív és lehúzó spirálból valahogy ki kell lépnem. Kell valami olyan tevékenységet csinálnom most azonnal, ami legalább egy kicsit eltereli a figyelmemet saját magamról. És itt nem feltétlenül csak a pálinkára kell gondolni. Régen, főiskolás koromban ilyenkor ráncolt homlokkal a füzetem fölé görnyedtem és verseket írtam (Józsi barátom ekkor mindig azt kérdezte, hogy na mi van Bélám, szerelmes vagy?! És majdnem mindig fején is találta a szöget egyébként…) Ahogy azt fent leírtam ezen már túl vagyok, ma a versek helyett leginkább a főzéshez fordulok. Most vasárnap is így jutottam el addig, hogy sütni kellene valami sütit. Ezt nem egyszerűen csak éreztem, hanem teljesen biztosan tudtam, hogy mit kell csinálnom, hogy ez a megoldás. Azt is tudtam, hogy van itthon tojás, liszt, túró, ez-az, vagyis így olyan nagy akadály nincs, ami alapján lebeszélhetném magam, ahogy a depisek szokták magukat. Sütöttem is egy remekbeszabott túrós megfordítós cuccot (nem tudom a rendes nevét, de valószínűleg nem ez, mert azt nem tudom mitől lenne megfordítós). Hol elmélet, hol gyakorlati alapon tudományosan túllendültem az akadályokon (pl. hogy a recept szerint 22×25 cm-es négyszögletes tepsi helyett jó-e egy 26 cm átmérőjű kerek forma, vagy hogy lehet-e rendes túróból botmixerrel krémeset csinálni…) A gyógymód bevált, sokkal jobban éreztem magam, mire végeztem, ráadásul még az eredmény is jó lett. Ajánlom mindenkinek. A versírást is, a sütést is. Vérmérséklet szerint…
Apám egy másik remeke,amit kezdő korában írt egy valamilyen összejövetelre és én azóta is alapnak tartom: RÁKOSI pajtás!Ne félj!!! SZABÓ pajtás majd megvizsgál minden nyomástartó edényt!!!