Meglepetésszerű volt a Bálna újbóli megjelenése? Hát nekem igen. Teljesen komolyan azt gondoltam, hogy a tavaly októberi poszttal vége lett, elúszott, béke poraira, őrizzük meg jó emlékezetünkben és ne higgyünk a feltámadásában, mert ez úgysem fog megtörténni. Erre tessék mégis itt van újra, talán még fickósabb is mint valaha, legalábbis köszöni szépen nagyon jól van, lehet, hogy még jót is tett neki ez a pihenő. Persze azért magyarázattal mindenképpen tartozom.
A magyarázat pedig nem más, mint az, hogy júliusban történt valami, ami sarkon fordította a Bálnát. (Igen-igen, folytassuk a helyre jellemző és jellegzetes képzavarok szép és hasznos hagyományát, hiszen ha egy Bálnának valamije nincs, hát az a sarok, ahogy teszem azt térde nincs a zongorának, így az praktikusan nem tud térdig porban állni. Ezt az információt egyébként Tibor barátom egy valaha volt LGT koncert érzelmi csúcspontján, a sima elérzékenyülés nyílt könnyekbe hajlásának küszöbén a maga tárgyilagos, általában műszaki tényeket ellentmondást nem tűrő és leginkább a nőnek programozott C3PO és Han Solo törvénytelen gyerekének hangszínére emlékeztető stílusban közölte a körülötte állókkal akik ezt nem biztos hogy szerették volna tudni ott és akkor. Szerintem Presser és a többiek azóta sem értik min röhögtünk ott vagy negyvenen a legszomorúbb – ám végeredményben pozitív kicsengésű, ráadásul utolsó – számuk közben ott a Nyugati Pályaudvar közönségének tizedik sora környékén. Abban bízom, hogy bedzsinázott norvégnak, de legalábbis ex-NDK vendégdiáknak néztek minket, akik nem értik a szöveget.
Na de vissza a magyarázathoz, ami nem más, mint egy meglepetésbuli amit a gyerekeinktől kaptunk ajándékba a 25. házassági évfordulónkra. A meglepetésbuli egyébként érzékeny kérdés. Én nagyon szeretek ilyeneket szervezni, a praxisomban van már pár jól sikerült darab, például miskolctapolcai férfiösszejövetel – némi női együttműködéssel – Etvasz barátom 50. születésnapjára, vagy Nyékládházán spontánnak látszó összefutás amikor Barnabás volt 40 (ezen speciel nem tudtam részt venni, mert a T-5. napon úgy eltörtem a lábamat, hogy utána 5 hónapig a céges meglepetéspartikon is csak videokonferencián tudtam részt venni.) Párszor azt is megcsináltuk, hogy karácsonykor titokban mentünk Sopronból Miskolcra – úgy hogy csak Bandi bátyámat avattuk be – mondván, hogy anyámnak lesz majd nagy meglepetés, hogy ott vagyunk. Ez is jól sikerült, elbújtunk gyerekestől a kisszobába és az ajtón keresztül hallgattuk, hogy mikor érkezik. Amikor nagy hanggal előjöttünk akkor ő annak rendje-módja szerint megörült nekünk és az unokáinak. Az igazsághoz tartozik amit már csak anyám halála után mondta el Bandi, hogy tulajdonképpen utálta az ilyen meglepetéseket, így ő bizony elmondta neki mi lesz. Ennek ellenére meglepődött, még talán a kezét is összecsapta, hogy ne rontsa el az örömünket. Ezért még most is hálás vagyok…
Szóval gyakorlott vagyok meglepetés ügyekben és azt gondoltam engem aztán nem lehet rászedni, hiszen annyi mindent láttam már. Persze nem így történt. A 25. házassági évfordulónkkal kapcsolatban már jó előre bejelentették a gyerekek, hogy ekkor és ekkor ők fognak meghívni minket vacsorára az egyik kedves és aránylag közeli étterembe. Az időpont délután 5 óra volt, amin egy kicsit azért fennakadtam, mert miért kell ilyen korán odamenni, bár hamar napirendre tértem felette, gondoltam nem baj ez, legalább lesz idő beszélgetni elég. Az adott – egyébként nagyon meleg – nyári napon, így visszagondolva, történt pár fura dolog. Az első, hogy – gondolom figyelemelterelés céljából – az ajándékok adagolása a gyerekeim részéről hamar elkezdődött. Ez egy pendriveban manifesztálódott, ami nem mást mint a 25 éve készült és legalább 15 éve le nem játszott VHS kazetta tartalmának digitalizált változatát tartalmazta. Na de az említett kazettán nem a Terminátor legendásan monoton hangalámondásos változata volt ám, és nem is az Üdvözlet a bőrnadrágból című bajor természetfilm rendezői variációja – a film műfajából adódóan a szükségtelen narrációt és szinkront mellőzve – hanem az esküvői videónk mintegy 2 óra 40 perc időtartamban, amelynek segítségével találkozhattunk a régi önmagunkkal és a valószínűtlenül kisméretű ruháinkkal. A második furcsaság az volt, hogy valamit tudat alatt érezhettem, mert noszogatás, ajtócsapkodás és sértődés nélkül, magamtól vettem fel a legjobb ingemet és a jobbik nadrágomat a kissé foltos rövidgatya és kedvenc I need a hug(e glass of beer) feliratú, kényelmes, ám még rám is kicsit bő póló helyett. Az étterembe gyalog mentünk – ez nem volt fura – és a bejárat előtt találkoztunk Dezsiékkel véletlenül. Akkor leesett, hogy ez a meglepetés, tudniillik, hogy nem négyen, hanem nyolcan fogunk vacsorázni növelve az élményt. Dezsiék persze vigyorogva mondták, hogy ők csak véletlenül vannak ott és jajj mennyire jó, hogy összefutottunk. Persze, mondom nem kell a rizsa, meglepetés recognized és respected. Az étteremben az fura volt, hogy nem a nemrég elkészült kellemes télikertben ültünk le, hanem ellentmondást nem tűrően tereltek minket a gyerekek és a pincérek a zárt helység felé. Három lépcsőt kellett felmenni, de esküszöm a harmadikig még mindig nem sejtettem semmit.
Innentől már sablonos a történet. Még jó hogy nemrég váltottam fényre sötétedő szemüvegre, mert így vagy 20 másodpercig nem látszottak a könnyek a szememben amikor megláttam a barátaimat, a rokonaimat, hogy ott ülnek és csak ránk várnak. Én percekig csak olyan univerzális szavakat mondtam, hogy ó, he! meg nanemá!, meg deháttimeghogy… Persze aztán napirendre tértünk az események fölött, pezsgők, pálinkák, még az elkezdése előtt meghatottság okán félbemaradt tósztok jöttek szép sorjában, meg persze kaja, meg ilyenek. Annyira de annyira jó volt érezni, hogy ez a sok ember csak miattunk jött össze. Kisvártatva aztán fény derült az előkészületekre is. Ezek ugyanis már hónapokkal ezelőtt elkezdődtek és telefonokból titokban kilopott számok, szupertitkos szponzorációs megbeszélések anyósommal, ajándékötletek felmerülés és elvetése övezte az utat. Ebből, mint azt már mondtam, semmit de semmit nem vettünk észre. Az események rekonstruálása során egy érzés nyomott el mindent ami addig megvolt bennem, tudniillik, hogy micsoda szuper gyerekeink vannak.
Aztán persze rendesen megadtuk a módját mondván, hogy ha már ünneplés, legyen kövér és az étteremből ki így ki úgy hazatérve hajnalig nyomtuk a bulit és az éneklést (lásd még: vornyíkolás) és még rengeteg ital elfogyott. Hál’ Istennek teljesen véletlenül volt otthon két tálca sör meg pár üveg pálinka, amelyeket – így visszagondolva – valószínűleg a tudatalattim vásároltatott meg velem előzetesen, hogy nehogy szégyenben maradjak. Az egész este kárvallottja egyedül Laci szomszédom volt, aki pont együtt érkezett haza velünk, de nem meglepetéspartiból, hanem munkából. Ráadásul szerencsétlenségére másnap reggel ment megint mozdonyt vezetni és feltételezem, hogy nem lehetett túl kipihent a hangzavar miatt. Pár nap múlva kértünk tőle elnézést a történtekért, amire a rá jellemző nagyvonalúsággal csak annyit mondott, hogy nem érti miről beszélünk, hiszen aki álmos az alszik és nem hallgatózik.