Ki az akinek voltak már olyan élményei, amelyek leginkább a szürreális kategóriába sorolhatók? Könnyen elképzelhető, hogy a tökéletesre fejlesztett és szakadatlan alkohol absztinencia teljes hiányának és ennek az állapotnak az életemben való igen ritka előfordulásának (hagyok időt feldolgozni…) köszönhető, de velem igenis történnek. Ilyenkor az az érzésem van, mintha minimum varázsló lennék, de még inkább, ha akarnám akár repülhetnék is a föld felett legalább 20 centivel. Az viszont érdekes, hogy ezek az élmények még a napi rutinba hajló kismértékű, ám annál rendszeresebb sörös befolyásoltság menetrendszerinti eljövetele ELŐTT kapnak el. Mondom mire is gondolok:
Például ott van a Tesco, történetesen a csepeli. Egyik nap, munka után és a megérdemelt söröm előtt egykedvűen és hideg rutinnal pakolom a szatyorba a megvásárolt dolgokat az önkiszolgáló pénztárnál. Ez a művelet nem igényel túlságosan nagy agyi kapacitást, jut időrés a gondolkodásnak is. Az jut éppen az eszembe, hogy mennyit cseszegetett már a családom, hogy el kellene mennem a fodrászhoz, hiszen már fél éve legalább nem voltam és mosott hajjal Donald Trumphoz (a hajszíntől eltekintve persze) hasonlítok, mosatlannal megy egy a babérkoszorúba beleizzadt görög istenhez, de sajnos egyik sem áll jól egyáltalán. Mondom, pakolom a kenyeret meg a kolbászt a szatyorba és arra jutok, hogy mekkora menő lenne már, ha lenne itt a Tescoban egy fodrászat, ahol eleget tehetek nagyobb részt a családom igényének, kisebb részt a saját szükségletemnek. Cuccok bepakolva, kicsit félrefordított fejjel megyek ki, már el is felejtettem az előző gondolatot, és már csak az esti sör jár az eszemben, amikor a kijárattól balra meglátom, hogy de tényleg van ott egy fodrász. Úristen! mondom magamban, tudok fodrászatot teremteni, mert esküszöm, amikor bejöttem még nem volt itt. Kicsit félve léptem közelebb, félve attól, hogy eltűnik, mint egy délibáb. Az is eszembe jutott, hogy hátha a valóságban még kint ülök a kocsiban a és elaludtam, ahogy az M1-esen egy parkolóban szoktam néha, ha túlvállalom magam a koránkeléssel vagyis ez az egész csak egy álom. Az elkövetkező fél órában onnan tudtam meg, hogy ez nem álom, hogy egyrészt – nem tudom milyen főnöki utasításra – a fodrászlány azzal kezdte a közös programunkat, hogy: „jó estét, Xénia vagyok” és ilyet biztos nem tudnék se kitalálni, se álmodni, másrészt meg, hogy a hajam szemmel láthatóan megrövidült. Igaz nagy zavaromban majdnem elcsesztem, mert véletlenül 1 cm helyett 1 mm-t mondtam a lánynak, még jó, hogy visszakérdezett, hogy akkor tényleg tökkopaszra?
A másik ilyen élményem az volt, amikor egyik este még bent ültem az irodában, volt már vagy hat óra, ha megfeszülök se emlékszem miért voltam bent ebben a merőben szokatlan időpontban. Mindegy is. Ültem a gép előtt és a monitoron egyre gyakrabban jelentek meg sörös dobozok, üvegek, poharak a rémesen fontos táblázatok előtt és mögött. A fejemben már megint elég nagy részt foglalt el az a gondolat, hogy mindjárt megyek és vár a finom esti kakaóm – illetve söröm. Éppen elképzeltem, hogy hazaérek, átveszem a kényelmes rövidgatyámat, kifújom magam és felpisszentek egy sört, miközben elmeséltetem a családommal, hogy mi történt aznap, mi volt ebédre, hogy ilyen és ehhez hasonló fontos dolgokkal kapcsolatban képbe kerüljek. Pont itt jártam a méla ábrándozásban, amikor egyszer csak váratlanul megjelent mellettem egy srác, aki azt kérdezte kicsit fontoskodóan, hogy nem akarok-e sört. A helyzet annyira furcsa és irreális volt, hogy pár másodpercig, csak üveges szemmel bámultam rá, és azt válaszoltam, hogy köszi, de még vezetek. Erre ő elmosolyodott, hogy ja ő nem is úgy gondolta, hogy itt az iroda közepén így ismeretlenül feltesszük a lábunkat az asztalra és elcsevegünk egy jó pofa sör mellett, hanem hogy nem akarok-e venni, mert pont van nála eladó. Hűha mondom, dehogynem válaszoltam szinte megbabonázva és attól félve hogy ha rosszul válaszolok elmúlik az élmény. Erre azt mondta Ádám (mert mint később megtudtam így hívják) hogy van ilyen meg olyan meg amolyan (pontosabban nem emlékszem). Akkor mondom kérek egyet mindegyikből. Hoppá! kaptam észbe hirtelen nincs nálam készpénz egy fillér se, most mi lesz. Ádám nem akadt fenn ezen, szemmel láthatóan fel volt készülve a készpénzmentességet preferáló generációra és csak annyit kért, hogy írjak már neki egy levelet 1-1-1 subjecttel és cserébe visszaküldi az utalandó összeget és a számlaszámot. Hoppá, mondom milyen szemfüles vagy. Ez így pont jó lesz. Aztán arra is rájöttem, hogy miért hoppázok én itt ilyen lelkesen. Na ennek meg nem más az oka, mint hogy amikor megnéztem mit is vettem, akkor realizáltam, hogy ez a sör neve. Mármint a Hoppá. Na ez is szürreál élmény a javából. A sörök egyébként kiválóak, főleg annak aki szereti a kézműves verziókat és még nem öltek ki minden a lelkéből az eurobeerek.
Nem tudom megállni, hogy ne említsem meg azokat a különleges embertársainkat, akiknek a szürreál élményeikről csodálatos módon rendre bebizonyosodik, hogy nem is szürreálisak. Arra gondolok például, hogy vannak olyanok, akik a reggeli kávézás közben – ahogy annyian mások – nézik a konyhában a csempét és megkeresik a szemükkel a sok év alatt bekövetkezett kis lepattogásokat, csorbulásokat, lemoshatatlan kávéfoltokat és a menthetetlenül összekoszolódott fúgát. A gondolatmenet vége az, hogy pont megérett a cserére nemcsak a csempe, de az egész konyha is úgy ahogy van. Amire persze elindulok otthonról, nemcsak képletesen legyintek ismét – sokadszor – az egészre, mert ha történetesen lenne elég pénzem, hogy kifizessem az utópisztikusan és szemérmetlenül túlárazott konyhát, akkor kivitelezőt úgyse találnék, legalábbis olyat, aki nem ver át. Ebből az egészből két esetben lehetne szürreál élmény. Egyrészt, amire hazajövök ott fogadna az új csempe, az új konyha és az örömtől könnybelábadt szemmel a feleségem, hogy jaj nagyon köszöni, pont ilyet szeretett volna. Másrészt, ha ennyire talán nem is, de azért az is a szürrealitás határát súrolná, ha kedvesen felhívna az a cég, amelyikkel alig több mint egy éve tárgyaltam a konyha felújításáról, de pár telefon után egyoldalúan megszakadt a kapcsolatunk és számomra eltűntek, mint nyolcmillió köbméter föld az útalapban. Nézzük meg, milyen szürreális élményei lehetnek ezzel kapcsolatban pár nagyon – bár eléggé érdemtelenül – szerencsés honfitárunknak. A kiinduló helyzet ugyanaz. Kávé, lepattogott csempe, koszos fúga, lógó konyhaszekrény ajtó. A folytatás egy kicsit más. Őt az a szürreális élmény éri, hogy bemegy az irodájába és kap egy emailt, hogy: Szia, megvettük azt a belsőépítész céget, amit már mondtam a múltkor. Pistáék viszik a papírokat, elég sürgős a dolog, ne fáradj az elolvasásukkal, csak írd alá ha nem gond, ahogy szoktuk. Hősünk erre elégedetten csettint és elgondolkozik a szürreális élményen meg azon, hogy végre nem cseszegeti az asszony majd a régi csempe miatt. Szól is mindjárt valamelyik hülyegyereknek, hogy intézze már el, nyilván a frissen megvett cég főnöke szívesen tesz segítséget az új tulajnak. Sajnos az efféle szürreális élmények nem gyakoriak és ha jobban belegondolok, hát szívesen le is mondok róla. Ha valakinek valahonnan ismerős a fenti helyzet, hát az nem valami szürreál gondolat.
Most ott tartok a szürreális élmények terén, hogy próbálom kordában tartani és a magam javára fordítani ezeket. Azt találtam ki, hogy egyszer lehetne egy olyan gondolatom, hogy mekkora lenne már, ha pont ott és akkor vennék egy lottót és megnyerném az ötöst. Ha ez a gondolat pontosan egy lottózó előtt uralná el az elmémet és borítaná be hézagmentesen a tudatomat, akkor lenne biztos a siker. Ehhez viszont az is kellene, hogy a a lottózó előtt ne gondoljak arra, hogy milyen jó lenne, ha most pont hirtelen ez jutna eszembe. Szóval most ezt gyakorlom és keresem, hogy a középkorban sikerült-e megoldaniuk az alkimistáknak a fő problémát, tudniillik, hogy aranycsinálás közben nem szabad a fehér elefántra gondolni. Eddig úgy tűnik, hogy nem…