Annak aki olyan sokat utazik mint én – általában és elsősorban ugyanazon az útvonalon – biztos nem lesz ismeretlen amiről most írni szeretnék. Szóval az úgy van, hogy az ember pár hónap, pár év alatt belefásul, mondhatni mérhetetlenül és visszavonhatatlanul beleun ugyanabba az útvonalba de hát ha menni kell, hát menni kell. (Ahogy azt Winston Churchill mondta, amikor az angol etikett szerint elfogadhatatlanul illetlen módon egy alkalommal faképnél hagyta magát a királynőt és nem csak kiment, hanem valósággal kifutott a trónteremből vagy honnan. Nem, őt nem holmi háborús szerencse hirtelen rosszra fordulása, nem is a német kollaboránsok merényletének híre vette rá erre az udvariatlanságra, hanem egy sokkal feszítőbb, mondhatni egyáltalán nem kicsi, hanem egészen nagy és szapora ok volt a háttérben, amit annak rendje és módja szerint elintézni még a Buckingham palota méreteihez mérten is csak annak legkisebb de mégoly királyi helységében lehet. Persze azt nem tudom, hogy ez az eset valóban megtörtént-e de egyrészt Churchill pajtásból ezt simán kinézem – hiszen ő olyan menő volt például, hogy orvossal íratta fel, hogy neki nem szabad tiszta, hanem csakis whiskyvel hígított vizet innia. Másrészt pedig olyan jó elképzelni egy ilyen helyzetben Erzsébet anyánk királynői (queenly) fejét, ami olyan lehet, mintha Trump gratulált volna a Radio Ga Ga-hoz.)
Ott tartottunk tehát, hogy az ember jön-megy hetente többször ugyanazon a 200+ kilométeres úton, bambul maga elé, járnak a fejében Bálnás és nem Bálnás gondolatok és úgy hagy maga mögött éttermeket, büféket, pihenőket meg még ki tudja mi mindent, hogy sose tudja meg mi lehet bent, pedig már vagy ezerszer látta kívülről. Én sokszor elgondolkozom ezen, hiszen lehet hogy ezek olyanok, mint a nyúl ürege Óznál, hogy bemész és valami egészen más világ fogad. Ott van például a Nagyigmándi pihenőhely az autópályán. Na ott még sose voltam, pedig mindig tele van kamionokkal a parkolója, vagyis valami jó lehet ott. Lehet hogy jól főznek – van egyáltalán étterem? – vagy mindig van meleg víz a zuhanyozóban? Lehet, hogy egy őrült ötöslottónyertes viszi a büfét és az a heppje, hogy mindent mindenkinek ingyen ad, de nem beszélhet róla senki senkinek, mert meg kell hogy ölje, ha mégis így lenne? Lehet, hogy az egyik hely tulajdonképpen egy kupleráj, de csak a kamionosokra gerjednek az ott dolgozók? Vagy lehet, hogy… Mondom, gondolkozom ezen – az előzőekből egyértelműen látszik, hogy általában nagyon fáradt vagyok amikor elhajtok ezek mellett, egyébként miért lennének ilyen fura gondolataim.
Aztán persze előfordul, hogy valamelyik ilyen helyre direkt és készakarva mégis bemegyek a felfedezés és a tapasztalatok különbejáratú megszerzése céljából. Általában persze ez maga a csalódás. A hely olyan amilyennek egy ilyen útszéli helyet elképzelsz. Picit minden ragad a kosztól, a levegőben pici dohszag vegyül a végletesen elhasznált, kétes beszerzési forrású olajéba, amiben a hasonló tulajdonságokkal rendelkező húsokat sütik. A kiszolgálás legtöbbször bunkó, ezt egyáltalán nem a saját kisugárzásomra, hanem arra vezetem vissza hogy én szemmel láthatóan nem vagyok kamionos, akivel lehet valami jó kis bizniszt csinálni, ráadásul többé-kevésbé vasalt ingem és decens laptoptáskám akár valamiféle ellenőrt is takarhat. Azt azért meg kell említenem, hogy sok tíz évvel ezelőtt (visszafelé számolva bőven az elévülési időn túl) a bicskei pihenőnél volt egy Kitti (sőt: Kittike) nevű pultos lány, aki miatt – jobban mondva: akinek a szeme miatt – bűz ide, ragadós asztal oda, az ember akkor is megállt kávézni, ha már a fülén jött ki, annyit ivott aznap.
Mondjuk én még könnyen vagyok, ha saját tapasztalatokat akarok szerezni, hiszen autóval járok, de mennyivel nehezebb ez annak, aki például vonatozik. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaki csak azért leszáll mondjuk Szár-Szárligeten, hogy megnézze a helyi restit – amit már annyiszor látott elsuhanni a vonatablakban – és a következő járattal menjen haza. Nem, ez majdnem lehetetlen, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Szár-Szárligeten működik resti – mondom: kocsival járok. Főleg Bandi bátyámat sajnálom, mert ha ő ezt mérhetetlen kíváncsisága miatt megtenné, annak valószínűleg komolyabb következményei lennének lévén, hogy ő mozdonyvezető. Bár az ő esetében az nem kérdés, hogy a Miskolcról kiinduló vonalak minden állomásának és megállóhelyének minden forgalmi irodájában ivott már kávét, már ahol van ilyen (már nem kávé, hanem forgalmi iroda). Ezért irigylem egy kicsit.
Összefoglalásképpen az ismeretlen útszéli helyek közös jellemzője az, hogy nincs bennük lélek. Csak addig vágysz oda, amíg meg nem ismered őket, utána meg jól elkerülöd, nem vonz benne semmi (csak talán a Kittike szeme, de hát már ő sem dolgozik ott, legalábbis eltűnt sok-sok éve.)
Na ha ezt a tételt ilyen szépen felállítottuk és érvekkel, tapasztalatokkal szépen körül is bástyáztuk, cáfoljuk is meg gyorsan. Sopron határában van ugyanis egy deszkabódé, amire ki van írva hogy Halsütő. Jó ideje jövök el mellette egyszer-kétszer naponta és még sosem mentem be, egyrészt mert onnan már csak pár perc és otthon vagyok, másrészt meg a halsütőkről van azért egy kialakult véleményem. (Tudniillik, hogy biztos rossz hekket sütnek a már említett állapotú olajban mocskos körmű és kötényű emberek. (Bocsánatot kérek a nyilvánvaló kivételektől.) A hétvégén az történt ugyanis, hogy kialakult egy nagyobbacska vészhelyzet, amikor elkirándulván Kőszegre az Orsolya napi vásárba ott nem találtunk nyitva tartó és/vagy nekünk helyet adó éttermet. Úgy döntöttünk, hogy hát jó, majd otthon rendelünk egy pizzát. Vezetés közben az én fejemben már javában futott a háttérben a Forte nevű cég pizza-áttervező applikációja és pont azon bosszankodtam, hogy miért csak nyolc feltétet lehet választani, micsoda diszkrimináció ez, lássuk már be azért. Amikor a feleségem – hálás is vagyok ezért – felkiáltott, hogy nyitva van a Halsütő menjünk álljunk meg inkább ott. Na jó, mondom, még ha negyedórát is kell várni az is jóval kevesebb mint amíg a megrendelt pizza hazaér, bár azt gondoltam, hogy rossz hekk lesz rossz olajban sütve, na de mindegy az éhség nagy úr… (Ezt Winston Churchill mondta, amikor… na jó nem kezdem megint…)
És hát kérem nem így volt. Csodálatos volt minden. A haltepertő nem kicsire vágott hal megsütve, hanem valóban a zsírosabb rész szépen ropogóssá téve ahogy azt kell. A fish&chips panírja nem túl vastag, nem túl vékony, benne a hal pont jó. Szóval minden a helyén volt. A kiszolgáló hölgy pedig láthatóan uralta a terepet, nem áltatott minket azzal, hogy azonnal készen lesz, hiszen mindent frissen készítenek, és egyébként is benne volt a lélek, valahogy ezt éreztem. Benne is, az ételben is.
Már csak az volt a kérdés, hogy mekkora is az a lélek, mihez tudnám hasonlítani. A válasz az esti jazzkoncerten született meg, ahol a trió egyik tagja egy nagybőgős volt, ami egyként a kedvenc hangszerem. Na abban a jókora bőgőben van akkor lélek, mint amekkora a soproni Halsütőben van.