Van egy ilyen szerethetőnek éppen nem nevezhető szokásom, hogy hajnali kettő és három között felkelek szorongani. Normál életvitel mellett is előfordulgat, bár ha amúgy jól vagyok, akkor ritkán, de mostanában (hát persze, a vírus) minden éjjel, kivétel nélkül. A szeánsz egyébként problémák megoldására teljesen alkalmatlan, viszont tudok újakat generálni a meglévők mellé, és mindet hatalmasra felnagyítani, ezen aztán halálra rémülök, és úgy egy órát, másfelet, elkucorgok egyedül a sötét nappaliban, hogy ne ébresszek fel a hülyeségemmel senkit sem.
Ma éjjel a macska úgy döntött, hogy túlpörget adrenalinnal, és akkor jobban leszek. Igaza lett. Van ugyanis neki egy olyan képessége, hogy dacára annak, hogy ő kint van, én meg bent vagyok, mindig pontosan tudja, hogy a házon belül épp hol tartózkodom. Akkor is, ha a nem mozgok (hanem a sötét nappaliban kucorgok például), és olyankor felugrik a hozzám legközelebbi ablakhoz, ami ebben az esetben pont mögöttem volt, és mivel a párkány olyan nagyon nem széles, ő viszont lendületből közlekedik, mindig koppan egyet a feje az ablakon. Ez éjjel fél háromkor különösen alkalmas arra, hogy kihordjak lábon egy szívrohamot. Mindenesetre innentől kezdve már nem azon aggódtam, hogy mi lesz a szüleimmel, meg a gyerekeimmel, vagy másokkal (idegenek sorsa miatt is hajlamos vagyok ilyenkor aggódni), hanem, miután lecsesztem a macskát, eszembe jutott, hogy írtam én régen egy naplót, amiben épp egy ilyen hajnali kettes történet volt, csak vidámabb időkben készült. Engem felvidított, hátha téged is fel fog 🙂
Hajnali kettő, országút, egyszer csak elszáguld mellettem egy gumicsónak.
Három dolog okozhatja a jelenséget:
1. Elaludtam vezetés közben, és éppen álmodok
2. Elaludtam vezetés közben, és letértem az útról egy tó felé
3. Van olyan hülye, aki nem törődve a légellenállással, szabad kilátással stb. inkább felfújva szállítja a csónakját az autó tetején, semhogy berakna a csomagtartóba egy elektromos pumpát.
Mivel a csónak alól kirajzolódott négy kerék, a harmadik pont volt a megoldás.
Ez mondjuk akkor és ott megnyugtatott, később inkább cinikussá tett, mikor kiderült, hogy egy helyre megyünk, és a csónak alatt megbújik még egy magyar rendszám is az autón.
Úgy szoktam rájuk hivatkozni, hogy „a paráliai juppi”.
Legfontosabb jellemvonása, hogy nem azért jár nyaralni, hogy élményeket gyűjtsön/kikapcsolódjon/megismerjen más országot, embereket, stb. hanem leginkább azért, hogy aztán otthon elmesélhesse a szomszéd Gizikének, aki a kertet locsolja, míg távol vannak, hogy ők bizony külföldön voltak (ami egyébként nem volt jó, mert semmi sem olyan, mint itthon), a csónak pedig azért kell az autó tetejére, hogy azok is láthassák, hogy vízpartra mennek, akikkel nincsenek beszélőviszonyban.
Emberünk 1100 km-t utazott így, és nem csak csónakot hozott magával egy kis kombiban, hanem a következő dolgokat még: 1 napernyő, 2 napozóágy és egy kempingasztal a strandra, 4 bicikli, 2 hűtőláda, 2 rekesz Soproni sör.
Amiket nem láttam ugyan, de elég nagy bizonyossággal mernék rá fogadni, hogy volt még nála: 10 csomag zacskós leves, 4 szál kolbász, 5 csomag tartós kenyér, 2 karton víz, őrölt pirospaprika, svájci bicska, kenyérvágó kés, kockás konyharuha, zsemlemorzsa, két doboz tojás, és a hűtőládába 2 kg szeletelt karaj lefagyasztva, hogy lehessen majd belőle rántotthúst csinálni, és persze egy liter olaj meg egy kiló liszt.
Szeretném leszögezni, hogy a helyszín nem Uganda (bár nem is Parália), az élelmiszerkínálat gyakorlatilag ugyanaz, mint nálunk (de az igazán vakmerőek kipróbálhatják a gyrost is, ha gasztronómiai kalandozásra vágynak). Az árszínvonal is kb. ugyanaz, mint itthon, és a strand terítve van napozóágyakkal, napernyőkkel, és asztalokkal, amiket egy kávéért/sörért/üdítőért egy egész napra birtokba is vehetünk, ha nem akarunk a törölközőnkön ücsörögni.
A pont az „i”-n azonban az volt, mikor összetalálkozott két ilyen család, és próbálták egymás túllicitálni, a következőképpen:
– Hát 10 éve, mikor Paralián voltunk, én ilyen napozóágyakról csak álmodtam, aztán tessék, itt van, itt fekszem rajta.
– Bizony, ne is mondd! Azért ha az ember igyekszik, jut egyről a kettőre. Mi most vettünk hűtőt. (kissé hátrafordul az éppen Danielle Steel regényt olvasgató felesége felé) Anyuka! Mennyi volt a hűtőnk? Négy? (anyuka biccent, apu visszafordul, majd folytatja: ) Gorenje. Négyért vettük. Ismered, hogy milyen a Gorenje?
– Ismerem. Mi is két éve vettünk hűtőt. Kérsz sört?
– Ja, jöhet egy
– Éva! Adj két Sopronit!
(utójáték: Éva könyékig túr a hűtőládába, odakocog két doboz sörrel a két férfihoz, akik a lemenő nap fényében hangosakat kortyolva a langyos sörből megbeszélik, hogy melyik ízesítésű maggi levest főzzék meg vacsorára. Tanulság nincs.)