Valamikor 2020 őszén írtam utoljára. Akkor néha azt hittem, hogy kész, végleg itt a vége, szia Bálna, ússzál csak szabadon, elengedlek, helló. Ha valami emlékeztet még néhány évig rád az az lesz, hogy rendszeresen kapok egy meglehetősen egyszerű, már-már túlságosan pragmatikus és sajnos csak a lényegre szorítkozó levelet arról, hogy fizessem ki a következő évre a gronlandibalna.hu fenntartásának díját, mert ha nem teszem akkor vége a dalnak, eltűnik mintha sosem lett volna, puszi. Semmi cicomázás meg igaz, vagy megjátszott kedvesség, például hogy kedves Bálna tudod mi minden nap úgy kelünk fel itt a szolgáltatónál, hogy na vajon volt-e valami aktivitás az oldaladon, vagy még mindig csak a semmi a zéró, a nihil, az üres logok, a vakítóan tartalomnélküli képernyők. De nem ezt írják. Csak fizessek, mert ha nem teszed, akkor búcsúzz el a kedves oldaladtól, tulajdonképpen mi csak örülünk, egy gonddal kevesebb, nem belőled élünk, lássuk be.
Na de azért az utóbbi időben történt pár dolog. Egyrészt volt ugye ez a pandémiának nevezett őrület. Megismertünk egy csomó új dolgot, ezek közül az egyik legfontosabb, hogy ugye nem kell az iroda a munkához, sőt lehet hogy egyáltalán nem kell iroda, jó az otthon is, de legalábbis nem olyan nagyon rossz. Talán jobban megismertük magunkat is egy kicsit. Én például arra jöttem rá, hogy ha egész nap ülök a gép előtt és valamivel jól felcseszem magam (magyarázatként elmondom, hogy a „felcseszem” a „felidegesítem” és a „felb**zom” között kifeszített képzeletbeli egyenes kellős közepén foglal helyet értelmezését tekintve, vagyis azt jelenti, hogy már szépen megemelkedett a vérnyomásom, de még nem érzem, hogy azonnal pálinkát kell innom mert megőrülök). Szóval ha felcseszem magam, akkor a vérnyomás visszaállításnak legjobb módszere, ha nekiállok valamit főzni vagy sütni. Hogy mit, az majdnem mindegy, az a lényeg, hogy legyen flow, áradjon a csí, meg mittudomén. Az már csak majdnem hogy mellékes eredmény, hogy azért rendszeresen kivívom az ilyen körülmények között készülő termékekkel a környezetem elismerését, Anyósom szokta is kérdezni, hogy ma nem idegesítettek-e fel véletlenül, mert ha igen akkor tudja, hogy lesz valami kóstoló.
Ami még ennél is fontosabb, hogy a Bálnátlanságban eltelt időszakban nagyapa lettem. Ez egyrészt azt okozta, hogy a felcseszett állapotban készült ételekből a várandós leányom is rendszeresen részesült (meg persze mindenki más is, csak ő kiemelt figyelmet kapott, hiszen neki meg volt engedve, hogy kettő helyett egyen, ellentétben velem), másrészt meg azt, hogy soha nem tapasztalt érzésekkel ismerkedtem meg. Nem hinném, hogy van eszközöm ennek a leírásához, ezért meg sem próbálom, de az biztos, hogy – szégyen, nem szégyen – azon a bizonyos januári éjjelen amikor megszületett a legkisebb, idegesebb voltam mint amikor az anyukája született körülbelül 25 és fél éve.
Azt viszont el kell mondanom, hogy a Bálnába való új élet lehelése folyamatosan ott volt a napirendemen, de valahogy sosem jutottam hozzá. Hol dolgoznom kellett sokat, hol ugye unoka kérdések foglalkoztattak, hol meg egyáltalán csak olyan ingerszegénynek éreztem ezt az egész nyomorult vírusos helyzetet, hogy nem írni, de élni se volt olyan nagyon sok kedvem.
Aztán megtanultunk együtt élni ezzel is. A pandémia elején napi 40 fertőzöttnél még világvégét jósoltunk, kimenekítettük a határzár előtt pár perccel a lányunkat Lengyelországból, ma meg 10000-nél is csak legyintünk jóformán. Közben persze lett oltás, beadattuk vagy nem adattuk be, de azért ezzel együtt – lélekben mindenképpen – konszolidálódott a helyzet. Én például nem félek egyáltalán.
Szóval ott tartottam, hogy azt gondoltam kész vége, fújt a Kohászat agyő Bálna, úgy látszik, ha így abba tudom hagyni, akkor talán nem is volt olyan fontos nekem ez az egész. (Na jó. Ez, ha meg is fordult a fejemben, nem gondoltam komolyan azt hiszem.) Aztán történt valami. Mint rendesen, autóztam valahová és éppen az egyik kedvenc beszélgetős podcastomat hallgattam. A méltán népszerű fiatal riporter egyik vendége a híres és ismert író volt. Ő beszélt az életéről többek közt. Na ez az író elmesélte, hogy egyszer öt kerek évre abbahagyta az írást, mert azt gondolta, hogy nem megy ez neki, hiszen nincs siker, csillogás semmi, pedig hát ő ugye amikor elkezdte, akkor azért tette, hogy ismerjék el mint jelentős művészt de inkább gyorsan mint lassan. Ezen agyalt öt évig és amikor végre sikerült elengednie ezt az elvárást önmagával szemben, na akkor jött el minden amiért előtte görcsölt.
Isten őrizz, hogy magamat ilyen írólegendákhoz hasonlítsam, de be kell vallanom nekem is voltak ilyen gondolataim. Azt hittem, hogy szépen, kevés helyesírási hibával és többé-kevésbé egész – már-már túlságosan is összetett – mondatokban leírom majd amit gondolok, és pici pénzt facebook hirdetésre költve iszonyú nagy rajongótáborom alakul ki, előbb-utóbb még óriásplakátra is kerülök, már persze ha még elfér rajta az arcom. Aztán persze nem így lett. Természetesen nagyon hálás vagyok azoknak akik szerették az írásokat, zavar is, hogy kábé másfél éve nem tettem fel semmit ide és magam icipici módján cserbenhagytam őket. Nem, a Grönlandi Bálna nem érte el a 100.000-es, de a 10.000-es, sőt az 1000-es tábort sem. Új kedvelő már régen csatlakozott és akik megmaradtak sem dobtak féltéglát az ablakomba folytatást követelve.
Szóval most az van, hogy elengedem a magam által támasztott megfelelési kényszert, újrakezdem és leírom ami a fejemben jár – igyekszem ugyanazzal a hangvétellel tenni ezt, mint eddig. Ha valakinek netalán tetszik annak nagyon örülök és hálás vagyok érte, ha megosztja, megköszönöm, de nem fogom minden reggel azzal kezdeni a napot, hogy megnézzem hány új kedvelő lett. Azt hiszem, hogy ennél fontosabb cél, hogy legyen valami, amit a kisunoká(i)m olvashatnak ha felnőnek.