2011. november 22. Igen-igen tisztelt háziember és háziasszony társaim bizonyára megerősítik, hogy egy három+ tagú család esetében a vasárnapi ebéd tekintetében nem könnyű túllépni a rántotthús-marhapörkölt-grillcsirke aranyháromszögön és ezek változatain. A dolog nehézsége nem abban van, hogy nincs fantáziánk, vagy ne lenne meg a magyar szakácskönyvtermés 70%-a a polcon, nem beszélve a mindmegettéről és hasonló portálokról, hanem arról, hogy egy rántott csirkénél sok jobb kaja nincs ezen a kerek világon. Persze az ember mindig próbálkozik. Pár éve például nagyon szerettem volna karácsonyra Gordon Fucking Ramsay pont ebben a témában megjelent könyvét. Ebban aztán komplett és nem elcsépelt receptek vannak, amik igazán különlegesek és a hozzávalók 50%-át is meg lehet szerezni itthon (ez mondjuk nem lenne baj, mert abban valóban nagyon könnyű rutint szerezni, hogy mit mivel érdemes helyettesíteni (zsemlemorzsát grízzel, petrezselymet kaporral – na ezek a rossz példák, de nálam már előfordultak). Ha ez a rutin még nincs meg, akkor ezen könnyű segíteni a főzés közben felbontott ál-Dúzsi rozéval (nem, nem felejtettem el, hogy erről még írnom kell majd…), illetve a dózis növelésével – márhogy a kellő bátorság eléréséig. Szóval Gordon szakácskönyvét megkaptam karácsonyra, akkor azt gondoltam, hogy na végre: vége az egyhangú ebédeknek. A dolog viszont nem működik. Aki még nem vette meg ezt a könyvet, annak javaslom ne is tegye. A helyzet ugyanis az, hogy amikor kedves feleségünk/férjünk szombaton reggel egyre zaklatottabb és ingerültebb hangon jelzi azt a kifejezett kívánalmát, hogy szerinte ideje lenne végre felkelni, akkor éppen nyakánál fogva töri ketté a különleges vasárnapi ebédet. Közismert ugyanis, hogy az evéssel kapcsolatos legjobb gondolatok a meleg ágyban fekve a reggeli kávé előtt születnek meg. (Ez persze igaz másfajta témákra is, de arról most nem beszélnék, mert gyerekek is olvassák ezt talán…) Zárójelben jegyzem meg, hogy a közszolgálati média ezen gondolatok megszületésének mostanában egyáltalán nem tesz jót, mert a hétvégi hajnali O/A Caféban (tényleg ezt a hihetetlen fantáziadús írásmódot használják) Ókovács Szilveszter és az általa verbálisan elfogyasztott oroszkrém szelet olyan mértékben megüli a gyomrot, hogy legszívesebben az egész hétvégét háztartási keksszel és persze egy üveg Jagermeisterrel töltenéd meghitt magányban. Ha sikerül ezeket a csapdákat elkerülni és az említett szakácskönyv a kezedbe kerül, akkor veszed csak észre, hogy megint lekésted Gordont, ugyanis minden recept azzal kezdődik, hogy mit csinálj pár nappal vasárnap előtt (a pár nap az szó szerint is minimum péntek, vagyis szombaton matematikai esélyed sincs elkezdeni a fucking receptet). Arról már nem beszélek, hogy ilyenek vannak benne, hogy: pár nappal az ebéd időpontja előtt hajnalban (!) szaladj (!) le a halpiacra (!) a kedvenc árusodhoz (!) és kérd meg, hogy vasárnap reggel hozza házhoz (!) az aznap csak neked (!) fogott lazacot (!). (Ez már csak amiatt is paradoxon, hogy ahhoz hogy kedvenc halárusom legyen, ahhoz legalább 20 év kell, ha még attól az elhanyagolható ténytől el is tekintünk, hogy halpiac legközelebb Fiumében lehet. Ámbár ezen a neutrínó legújabban felfedezett tulajdonsága ti., hogy gyorsabb a fénynél, akár segíthet is.) Ha túl léptél Gordon könyvén akkor hagyatkozz saját fantáziádra és próbálj ki új dolgot. Én így tettem a hétvégén és aszaltszilvával töltött pulykamellet készítettem kedves családomnak, amiről nem érdemes sokat beszélni, mert mindenki el tudja képzelni, csak egyetlen dolgot osztanék meg a kedves olvasóval: az aszaltszilvával töltött pulykamell akkor a legjobb, ha szilva helyett aszalt sárgabarackot használsz. Ez véletlenül derült ki, de remek felfedezés. (Nem az a véletlen, hogy aszaltszilva helyett aszalt barackot vettem, ugyanis meg tudom különböztetni a kettőt egymástól, hanem az, hogy az utolsó hús előtt elfogyott a szilva és az ál-Dúzsit már megkóstoltam egyszer-kétszer eddig a pillanatig.)