Anyósom sütije

2016. április 11. A süti mértékegysége. Nem tudom gondolkodtak-e már a kedves olvasók ezen a triviális kérdésen. Persze hogy nem, hiszen látszólag mindenki ismeri a választ talán többet is. Darab, szelet, kocka, kifinomultabbaknak pohár vagy kehely, nagyobbaknak tepsi, tálca vagy kosár. Nem olyan régen még én is így gondoltam, aztán pár hete újra kellett értékelnem, miután elemeztem a saját szokásaimat. Mindjárt a közepébe vágva, tanuljuk meg, hogy a süti SI mértékegysége másodperc (szekundum), de mivel ez túlságosan kicsi, a gyakorlatban a perc a használatos. Erre a nem mindennapi felfedezésre akkor gondoltam először amikor (először) leszoktam a dohányzásról. Akkor azt vettem észre, hogy a rágyújtások helyett és azok ütemében magam elé vettem a sütistálat és körülbelül egy cigaretta elszívásának idejéig folyamatosan ettem – mit ettem, tömtem magamba – anyósom süteményeit. Aztán elnyomtam (akarom mondani lenyeltem) a maradékot és kb. 15-20 percig nyugtom volt, majd újra rágyújtottam, illetve magam elé vettem a tálat. Amikor ezt az eseményt elemeztem magamban, akkor jöttem rá a fenti tételre. Itt be kell hogy hozzuk a korrekt matematikai elemzést és levezetést. Igazából a süti mértékegysége a darab (szelet, pohár, kehely, tálca, kosár) / szekundum, amivel még nem értük el a célunkat, hiszen ezt ismét normalizálni kell. Ez a normalizáló tényező lehetne az, hogy mennyire finom a süti. A süti finomsága természetesen egyenesen arányos az elfogyasztott mennyiséggel, ám mivel jelen levezetés anyósom sütijeire épül, így ez nem releváns, hiszen ez egyenszilárdságúan magas szintű. Lehetne az is a megoldás, hogy milyen sütiről van szó, ám ez sem vezet célra, lévén túl nagy a variáció. Nem csigázom tovább az érdeklődést, a süti korrekt mértékegysége a falat/perc, hiszen a falat az nagyjából egységes méretű, és ha még az elején – a mérhetetlen kívánás okán – nagyobbakat is harapunk, ez akkor is a kiegyenlítődés felé konvergál. Ez az újonnan bevezetett mértékegység remekül fel tudja váltani a hagyományosakat. Vegyünk egy példát. Amikor anyósom azt mondja, hogy sütöttem egy tepsi almáspitét, ez rengeteg bizonytalansággal jár, és rengeteg kérdést vet fel. Mekkora a tepsi? Milyen arányú a tészta/alma arány – tudvalevőleg ez nagyban meghatározza az egy perc alatt elfogyasztható mennyiséget (vö: Etwas fujtós pogácsája), mennyi idő telt el a megsülés óta (értsd: kihűlt-e már vagy sem). Végeredményben ha anyósom azt mondja, hogy sütöttem 22 perc almáspitét, mindjárt tudjuk, hogy hányadán állunk. Ha ez a szám túl kicsi, akkor tudjuk, hogy sietnünk kell, nehogy elfogyjon mielőtt odaérünk, illetve nagyobb ünnepek esetén idejekorán el kell kezdenünk a falánkabb rokonok lebeszélését a sütemény evésről ecsetelve annak káros hatásait, rövid- és hosszútávú következményeit a hirtelen vércukorszint emelkedéstől az időskori cukorbetegségig. Egy másik példa pedig, ha éppen hazafelé jövünk és telefonon beszélünk a családdal, akkor a maradék sütemény mennyiségéről érdeklődve nem kell többet hallgatnunk a „még van egy kicsi”, „ettem belőle de maradt még elég” típusú nyegle, pontatlan és nem kevésbé megtévesztő kijelentéseket, hanem olyan korrekt meghatározásokat hallhatunk, hogy ó, van még 12 perc, vagy siess, mert már csak két perc van, de az is veszélyben forog. (Ebben az utóbbi esetben útközben kellően felkészülhetünk az általunk kiadott rosszalló pillantásokra is.) A mértékegység a vendéglátásban is remekül használható, hiszen közismert és magától értetődő, hogy például a vállalati tréningek szüneteit nem darabban vagy szeletben mérik, hanem percben. Mivel pedig tudvalévő, hogy a legtöbb ember a szüneteket végigeszi, így sokkal könnyebb kalkulálni, ha tudjuk, hogy két óra között pont 10 perc/fő sütire van szükség. Nnna kérem ez a bejegyzés olyan jól sikerült, hogy azt hiszem megérdemlek vagy 2 perc túrórudit.