2016. április 24. Mindenféle félreértés elkerülése végett idemásolom, hogy hivatalosan mi az a vetrece. (Már amennyire hivatalos a wikipédia ugyebár, hiszen közismert annak a szigetnek a története, amelyik csak a wikipédián létezett valaha is, ennek ellenére még a geológiai és második világháborús történetét is leírták.) Nálunk a vetrece nem éppen ezt jelentette, hanem azt amit anyám főzött a Bércen. Igen, így nagybetűvel: a Bércen. Illik ide némi magyarázat. Miskolcban az az egyik szuper dolog, hogy bár a belváros nem túl izgalmas, sőt elég lerobbant is, de bármelyik égtáj felé indulunk is igazán jó dolgokat találunk. Nyugatra ott van maga a Bükk, délre a Nyéki-tavak világa, keletre Abaúj meg mondjuk Tokaj, északra meg… öööö hát igen északra Kazincbarcika vagy Sajószentpéter ami hát lássuk be nem túl szép. De északra van még egy vidék, amit hivatalosan Bábonyibércnek hívnak, mi csak Bércnek. A Bérc azért érdekes, mert ha a 11-es busszal kimegyünk a végállomásig és onnan továbbmegyünk a földúton kb. 100 méter után olyan vidékre jutunk, hogy még azt is elfelejtjük, hogy van civilizáció. Vadvirágos rét, bakhátas földutak, felhagyott kőbánya, van ott minden. Ott vannak azok a telkek is, ahová a miskolciak csóróbbik fele megy hétvégenként. (A nem csórók azok Mályiba mennek a vízparti nyaralókba.) A Bércen nem volt semmi. Nem hogy áram, de víz sem, tehát tényleg semmi a világon, aminek az volt a következménye, hogy mindig mindent magunkkal kellett vinni. A vizet marmonkannában, a főznivalót szatyorban a vodkát és egyéb italokat hátizsákban, de vinni kellett a bográcsot és a fakanalat is. Ez az állapot addig tartott, amíg el nem készült a Sufni. A Sufni egy kábé 1×2 méteres házikó volt, amire ha Matula bácsi ránézett volna, valószínűleg köpött volna és azt mondta volna képletesen persze, hogy „dobja vissza azt a bugylibicskát”, magyarul hogy jó lenne lebontani és újrakezdeni az egészet. Nekünk persze fontos volt, mert legalább már a bográcsot nem kellett cipelni. Pár év múlva a Sufnit felváltotta a Ház, ami nagyobb volt, de kellő módon összetákolt, hogy mást ne mondjak ott tanultam meg, hogy hogyan lehet EU raklapból ablakot csinálni. A mi kertünk a Bércen elég szerencsétlen helyen volt, egy aránylag lapos terület a hegy aljában, ahová egy meredek ösvényen kellett lemenni és leegyensúlyozni azt a sok mindent amit hoztunk. Apám lelki szemei előtt egy park lebegett, amit ő ott ki szándékozik alakítani és ezt mindjárt fa vásárlással kezdte. Egy ilyen kerthez valami gyümölcsfa illett volna, de apám nem így gondolta. Ő platánfát vett, mert a az általa elképzelt parkhoz ez való. Azt gondolta, hogy majd üldögél a platánligetben és írja a memoárját. Hát liget nem lett, memoár sem, a platán se nőni nem akart, se kipusztulni, de mindig egy szálegyenes felkiáltójelként emlékeztetett minket a korai nagy tervekre. Itt a Bércen főzött anyám vetrecét (már azt amit ő így hívott). Ez nem volt más, mint pörkölt, bele főzött krumplival, mert ugye nyílt tűzön, egy szál bográccsal senki nem szórakozik a külön krumplifőzéssel. A vetrece sokszor jól sikerült, sokszor kevésbé, mert a közben elfogyasztott vodkáknak és boroknak köszönhetően egyre bátrabban fűszerezte az ételt gyakorlatilag mindenki. Az íze a mai napig a számban van és arra biztosan emlékszem, hogy sosem maradtunk éhen. (Csak egyszer, de ez az eset nem nálunk, hanem Imre bácsinál történt, szintén a Bércen, de erről majd később…) A Bérc sokáig megvolt, egy idő után már taxival jártunk, például így vittük ki a Házhoz szükséges kátránypapír tekercseket is a taxisofőr nagy-nagy örömére, de simán bevállalta, mert akkor még nem voltak olyan nagy urak mint manapság. Aztán elvadult az egész környék, csúnya bűnügyek történtek arra, a Ház is leégett. De ott is, mint nagyon sok helyen egy csomó emlék ott maradt és azt hiszem ma sem tévednék el közöttük.