Ahogy a hajnali napfény ablakon beeső első sugarai szinte lángot vetettek a kissé felhúzott szoknya alól kilátszó combjain, a ház úrnője beleborzongott a látványba, amibe önmagát feledve belemerült miközben a résnyire nyitott ajtón belesett a hálószobába. A hatalmas ágyon a fiatal és tudatlan, ám testi adottságaiban meglehetősen gazdagon megáldott szobalány és a napokban felvett nem kevésbé szerencsés alkatú lovászfiú egymást kényeztetve feküdtek az egész világról elfeledkezve. Arcukon semmiféle bűntudat nem látszott, hiszen mindketten azt hitték, hogy a ház ura és úrnője a hétvégére elutazott a távoli birtokukra. Azt hitték az övék a teljes hétvége és végre zavartalanul kiélhetik a napokkal ezelőtt fellobbant feltartózhatatlan és egy vulkán erejével kitörni készülő vágyaikat, amelyek eddig csak a lépcsőfordulók homályában megélt rövid, de annál szenvedélyesebb csókok formájában teljesedtek ki…
Na tegye fel a kezét aki komolyan azt gondolta, hogy na kész, vége, fújt a Vasgyár, a Bálnán ezentúl giccspornó lesz, mehet a francba! Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem így van. Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a cím alapján milyen gondolataink is támadhatnak a témát illetően, pedig a vágy és beteljesülés kérdésköre és problematikája sokkal hamarabb és szélesebb körben érzékelhető az életünkben, minthogy az első bekezdés ugyan mondana bármit is a számunkra.
Az én első ilyen emlékem még az óvodából származik. Nem, nem lányokkal kapcsolatos. Arra vágytam nagyon, hogy végre a polc mellé kerülhessek. A délutáni alvásidő során ugyanis, amikor az óvónénik széthajtogatták a kiságyakat, a gyerekek pedig elfoglalták, akkor egy külső szemekkel láthatatlan versenyfutás indult meg azokért a fekhelyekért, amik a játékos polc mellett voltak. Valamennyi gyerkőc azzal a feltételezéssel hajtott ezekre az ágyakra, hogy ott alvás közben biztos lehet egy picit játszani a fröccsöntött buszokkal és villamosokkal. Ebben a versenyben mindenki részt vett, de mivel én egyrészt a végletekig udvarias, másrészt bölcsen és előrelátóan konfliktuskerülő (értsd: mulya) voltam abban az időben, általában hamar kiszálltam belőle és csak figyeltem ahogy a hangadók és a menők elfoglalják az áhított helyeket. Sokat nem bánkódtam rajta, lefeküdtem egy másik ágyra és bár nagyon tiltakoztam ellene, de egyből elaludtam. (Ha van valami ami miatt szeretnék megint ovis lenni, az a mindennapi és kötelező alvás intézménye, amit felnőtten és egy komoly munkahelyen dolgozva – sokunk őszinte sajnálatára – nem elképzelhető. Bár, ha jobban belegondolok ismerek olyat aki ennek lehetetlensége ellenére sem veszi fel a telefont 13 és 15 óra között.) Már nem emlékszem, hogy hogyan történt, de egyszer nekem is sikerült a polc melletti ágyat megkapnom. Lehet, hogy a menők kevésbé voltak éberek, vagy egyszerű vakszerencse volt, de beteljesült a vágyam. Ott voltam a piros-sárga buszoktól, villamosoktól és pótkocsis (!) teherautóktól karnyújtásnyira, csak én voltam mellettük és lefekvés után pont elértem őket. Aztán jött az igazi csalódás. A játékokat körülbelül 5-5 centit lehetett előre hátra tologatni, ami szinte azonnal unalmassá válik, ráadásul az óvónénik rögtön rám szóltak ha csak hozzájuk értem. Ott és akkor éreztem először hogy olyanra vágytam vadul és szenvedélyesen ami tulajdonképpen semmit sem ér.
A tarhonyával és a grízes tésztával kapcsolatos vágyaimról és azok beteljesüléséről már írtam egyszer és talán azt is említettem már, hogy egy új sőt legújabb okostelefon birtoklásának vágyával kapcsolatban mit gondolok. (Tudniilik, hogy a legeslegújabb iPhone vagy Samsung vagy mittudomén milyen eszközökön is ugyanazok a parasztok hívnak – kivéve az olvasók, az olvasók ismerősei és a főnökeim és az ő főnökeik. Vagyis itt a vágy beteljesülése egyben csalódás is.) Tegyük fel újabb példaként, hogy nyit egy új – teszem azt – burgeres hely. A vágy persze hajt, félig kíváncsiságból, félig az éhség okán el is megyek oda és megkóstolom a burgert. Ha minden tökéletes, a hús pont elég szaftos, a saláta friss, a házi buci is kifogástalan és a szósz pedig olyan erős hogy nemcsak a szád hanem az egész arcod lángol tőle (mit tegyünk, ha szeretem a csípős ételeket) és azt gondolnánk, hogy a vágyat itt egy perfekt beteljesülés követi, akkor igazunk is lehet. Egészen másnapig, amikor vár rád egy kemény és tűzben fogant csata a lakásod legkisebb helyiségében, ahol ha meg nem is bánod az előző napi beteljesülést, mindenesetre megfogadod, hogy ezeket a vágyakat a jövőben próbálod elnyomni magadban.
Hát valóban nincs olyan vágy, aminek a beteljesülése nem okoz fájdalmat? Mindenkit meg kell nyugtatnom, hogy ez így nem igaz. A férfi-nő kapcsolatokkal övezett vágyakra és azok kiteljesedésére nem szeretnék kitérni félek hogy megint visszatérnék az első bekezdés színvonalára, és abból bőven elég volt annyi. Van egy terület, ahol a vágytól izzad, se ülni se állni nem bír az ember, bizonyos határokon túl már az összes gondolatát kitölti. Aki ránéz az efféle vágytól szenvedő emberre az azonnal látja, hogy valami nincs rendben, sokszor kicsit ijesztő is, mert az alanyunk semmi másra nem tud gondolni, mint a vágyának beteljesülésére bárhol, szinte bármilyen formában.
Igen kedves – elsősorban férfi – olvasóim egy kiadós sörözés utáni hazaúton ránk törő vizelési ingerről volna itt szó. Ha kellően hosszú az út, akkor annak vége felé már a teljes tudatunkat egy eszményi wc-csésze tölti ki. Nincs annál tökéletesebb kielégülés és beteljesülés mint amikor végre – és bárminemű baleset elszenvedése nélkül – hazaérünk és ott – az olykori tüzes csaták helyszíneként is szolgáló – legkisebb helységben végre egy hosszú és felszabadító, bármilyen gasztro és egyéb élményeken túltevő megkönnyebbülésben van részünk. Talán nem véletlen az sem – apám mesélte egyszer -, hogy egy egyetemi gépészprofesszor, amikor valamilyen alkalomból felköszöntötték „Sok boldogságot” kívánva, helyretette a nagybecsű hallgatóságot, hogy a sörözés után megadatott zavartalan pisilés, na az az igazi boldogság. Főleg így 50 felé…