Azt nem lehet rám mondani, hogy ne érezném a globalizációt. Abban az időszakban amikor egymás után nőttek ki a földből a még többnyire ma is funkcionáló hipermarketek, én úgy vártam azt hogy a mi városunkban is megnyíljon az első ilyen, mint legalábbis a karácsonyt gyerekkoromban. Nagy-nagy árubőség, szuper cuccok, minden egy helyen, halk zene, nyáron klimatizálás, télen kellemes meleg. (Tényleg Ti észrevettétek már a Nagy Hipermarket Időjárási Paradoxont? Az miért van, ha télen bemegyünk a boltba vásárolni, mi meleg kabátban, sapkában, sálban vagyunk és maximum a fejfedőnket vesszük le – már ha egyáltalán hordunk ilyet -, de azt is leginkább csak az udvariasság okán. Ezzel szemben az eladók egy szál ingben, legfeljebb egy pulcsiban vannak egész nap. Hogyhogy nincs melegünk nekünk vagy miért nem fáznak ők? Lehet, hogy felvételi követelmény a közepesnél jobb hőháztartás?) Az utcánkban legendás volt, hogy akár naponta többször is képes voltam elmenni a Tescoba és még élveztem is. A végkifejlet az volt amikor még a jelmezbálon is Tescos nejlonzacskónak öltöztem, hál’Istennek erről fénykép vagy más felvétel nem maradt. A rajongásom odáig terjedt, hogy betéve tudtam a piros-kék-fehér óriás alaprajzát és nagy vonalakban a főbb beszállítókat is, az eladók, árufeltöltők pedig cinkosan csippentettek a szemükkel amikor megláttak. Látásból már ismertem a hús és csemegepultban dolgozókat, sőt azt is elértem, hogy amikor egyszer kértem valamilyen a szemem előtt és az üvegen túl lévő felvágottból húsz dekát, akkor az eladó sokat mondóan közölte, hogy sajnos az pont elfogyott. Már majdnem elkezdtem, oktatni, hogy de hát itt van basszus, hiszen látom magam előtt, ne csinálja már velem. Mondom, már majdnem elkezdtem a beszólást, amikor nagy nehezen leesett, hogy az az áru nincs olyan állapotban, hogy nekem eladnák, ezt próbálta jelezni a szerencsétlen eladó. És itt a „nekem”-en van a hangsúly, mert a mögöttem álló, a Tescoban bizonyára sokkal ritkábban megforduló kolléga simán kapott belőle. Nem látásból, hanem tapasztalatból ismertem szinte az összes felvágottat, virslit, kolbászt és egyebeket. Azt is be kell valljam, hogy még szerettem is némelyiket.
Persze tudjuk, hogy minden nézőpont kérdése. Ez ilyen filozófiai kategória, illetve az is ismert mindannyiunk számára, hogy amit nem ismerünk az után nem is vágyakozunk. Amíg nem kóstoljuk meg egy fine dining étterem degusztációs menüjét, addig tökéletesen elképzelhetetlen számunkra milyen is az. Ha pedig túl vagyunk ezen az első élményen, akkor időről időre újabb és újabb helyeket kell kipróbálnunk, egyszerűen mert erre érzünk késztetést. Természetesen erre a gerjedelemre és vágyakozásra erős negatív hatással van az ilyen helyek árszínvonala, sőt akár teljesen ki is olthatják azt. Ez mindegy, ettől még a hatás letagadhatatlan.
Történt egyszer, hogy nyílt Sopronban egy hentesüzlet, amelyről elkezdtek legendák keringeni a városban, hogy mennyire jó és nagy választékkal bír. Nem tagadom le, hogy némi ellenérzéssel mentem el oda, mert ugyan mit nyújthat egy ilyen világvégi hely egy fényes és színes hipermarkettel szemben. Itt álljunk meg egy pillanatra. Én egyáltalán nem ahhoz a generációhoz tartozom, akik még gyerekkorukban disznót öltek és az abból készült dolgokat ették egész évben. Én a működő szocializmusban nőttem fel, amikor a városi ember elment az ABC-be ha valamihez hozzá akart jutni és azt ette amit ott kapott. Nekem nem voltak meg azok az élmények, amikor a nagymama meg a nagypapa a saját maga által töltött kolbászt sütötte meg a zöldbabfőzelékhez feltétként, egyrészt mert a nagyapáimat sajnos nem is ismertem, – legalábbis nincsenek élményeim róluk – másrészt mert a nagymamáim is ugyanúgy a lakótelepi boltban vásároltak mint mi. Nekem a sonka szóra az úgynevezett gépsonka ugrott be, a kolbász pedig a lecsókolbász, szerencsésebb esetben a gyulai volt.
Szóval megnyílt a Sódér nevű hentes a város egy félreeső utcájában. Amikor végre rászántam magam és elmentem megnézni, csak kellemes csalódások értek. Tisztaság, kedves kiszolgáló nénik és a húsvágó tőke mellett közvetlenül egy kártyaolvasó terminál – merthogy azért is jók a hiperek, mert mindegyikben lehet kártyával fizetni, ugyanis utálok magammal készpénzt hordani. Na mondom eddig hármasról indulunk te hentes. Kértem, pár féle felvágottat, virslit, disznósajtot, ezt-azt csak a próba kedvéért. Az illatok sokat ígértek, szerettem volna már nagyon megkóstolni. És hát kérem nincs mit tagadni ez volt az én damaszkuszi utam. Itt váltam Saulusból Paulussá, vagyis itt fordultam el szinte végleg a hipermarketek csemegepultjától és fordultam a kis hentesek áruval megrakott hűtői felé. Azóta, hogy megismertem ezt a számomra új világot, szinte késztetést érzek újabb és újabb kicsi családi húsboltokat megismerésni. A Sódér disznósajtból hiányoznak azok a bizonyos azonosíthatatlan és kétes eredetű darabok, a tőkehús friss és pont kellően zsíros, és hát ott a parizer. A parizerről érdemes megemlékezni egy kicsit hosszabban is. A hiperben kapható ilyen áru az szerintem zsírból, húsléből és fűrészporból van összegyúrva, természetellenes aromákkal és színezékekkel. Az íze is pont ilyen. A hentesnél kaphatón érezni a hús ízét, (bár az összes összetevőre azért itt sem vagyok kíváncsi). Ami a legérdekesebb az az, hogy nagyon hasonlít ahhoz, amit a gyerekkoromban a lakótelepi ABC-ben lehetett kapni. Ennek két oka lehet: vagy akkoriban tisztességes helyről érkezett a húsáru még az ilyen boltokba is, vagy egyszerűen már megszépültek az emlékeim. Valószínűleg egyébként mindkettő igaz.
Itt a bálnán sok szövegben emlegettem már az ütemérzék fontosságát, onnantól kezdve, hogy például egy svédasztalhoz a profi pont akkor érkezik, amikor kicserélik a rántott húsos tálat egy frissre, egész odáig, hogy a pincér megfelelő ütemben kínál meg valami olyannal ami pont ott és akkor a fejedben jár. Sosem gondoltam volna, hogy még ez is eszembe jut a hentes kapcsán. Magyarázatképpen nézzük meg, hogyan is zajlak a vásárlás a hentesemnél. Belépsz, köszönsz. Hangosan. Visszaköszönnek, megjelenik a megismerés fénye a kiszolgáló nénik szemében. Beállsz a sorba, közben megnézed mit vennél. Először némi szárnyas – csak a választék miatt -, utána a marha – sokkal szebb mint a Tescoban, de persze nem olcsóbb -, majd a sertés alkatrészek a karajtól a csülökig. A tőkehúsok után szalonna, kolbász, virsli, húskenyér, majd a kanyar után a felvágottak és egyéb töltelékáruk. Dönteni van időd, mert sokan állnak előtted. Az agyad pörög a döntésen, de valahol hátul megjelenik az is, hogy talán ezúttal megúszod. Megúszod az elcsábulást a sült húsok felé. Van ugyanis egy pici és e pillanatban üres pultocska a virslik és a felvágottak között, ahol sokszor ott van maga a csábítás, a kihagyhatatlan vonzalom, a megkerülhetetlen kihívás a sült császár, a sült csülök, néha tarja is. Megoldhatatlan feladat elmenni mellette anélkül, hogy legalább egy vékony, alig 5-10 centis (mármint ilyen vastag, nem ilyen hosszú) szeletet ne kérnél belőle. Az illata az ami ezt nem engedi meg. De most nincs még ott. Kéred amiért jöttél, és azt hiszed ezúttal nem kell venned a még forró sültből. Ám amikor odaérsz a csábítás e pici pultjához, nyílik az ajtó és maga főnök hozza ki a még gőzölgő csontozott csülköt és aranyszínűre sült isteni ropogós bőrrel fedett császárhúst a két kezében. Pont amikor odaérsz. Hát mi ez ha nem ütemérzék?