Már az sem volt mindennapi ahogy először mentünk Görögországba nyaralni. Az úgy történt ugyanis, hogy a horvát tengerpartra akartunk menni. Nem kérem, nincs itt semmi ellentmondás, a mi életünkben ilyen spontán váltások simán elképzelhetőek. Azért volt egyértelmű, hogy mi is – mint legtöbb külföldi nyaralást választó honfitársunk – a legközelebbi tengerpartot választjuk, mert az utca népe már napok óta valahol az isztriai félszigeten égette magát és nem kevésbé vedelte a támno tocseno pívót, ami – az ebben a műfajban kevésbé járatosak kedvéért – csapolt barna sört jelent, legalábbis nagyon remélem. Mindenesetre ha ezt mondtuk mindig olyat kaptunk. Az indulásunk előtti napon gondoltam azért ránézek én arra a horvát időjárás előrejelzésre, mert hát július ide vagy oda, nem árt a gondosság. Hát ez jó döntésnek bizonyult, mert a következő napokra viharokat és hideget írtak a célállomásra és környékére. Szeretném felhívni a kedves olvasó figyelmét arra, hogy ebben a veszélyes helyzetben minden döntést és kommunikációs panelt nagyon de nagyon meg kell gondolni. Arra gondolok ugyanis, hogy ha például most felkiáltok azzal, hogy na basszus, pocsék idő lesz a horvátoknál, akkor a legvalószínűbb reakció az, hogy: hát az az igazság, hogy akartam is mondani, hogy nem olcsó az a kemping amit kinéztünk, itthon is ki kellene pakolni a sufnit és a kerti faházat, szóval a legjobb ha itthon maradunk inkább (és esszük egymás életét nyaralás helyett – de ezt már csak gondoljuk persze). Ha nem mondok semmit, akkor ugyanezt hallgathatom külhonban és a hideg miatt a t.t.p. se esik olyan jól. Természetesen lehet abban bízni, hogy a horvát meteorológusok nincsenek a helyzet magaslatán és összetévesztették a ciklont az anticiklonnal, de erre azért kevés az esély. Így aztán próbáltam a család önérzetére és kalandvágyára apellálni és úgy kiáltottam fel a számítógépem képernyője mögül, hogy: nnna kérem szépen, ha van vér a pucánkban akkor holnap Görögországba megyünk! A trükk jól sikerült, mert az óvatosságon felülkerekedett a kalandvágy és másnap éjjel elindultunk a chalkidiki félsziget felé. Ekkora utat még sose tettünk meg – kis megállásokkal – egyhuzamban , de azt kell mondanom mindenki jól vizsgázott. Nem volt hiszti, próbáltuk élvezni a sokszor nem túl élvezetes utat. A picike baj az volt, hogy nem igazán tudtuk hová megyünk. Vittünk sátrat meg hasonló – a nomád élethez szükséges – felszereléseket és abban bíztunk, hogy majd találunk egy jó kis kempinget. Az úton nem is volt semmi baj, gond nélkül keltünk át a határokon, a papír alapú térképek remekül beváltak – akkor még GPS-ről nagyon szó sem volt. Volt szerb, macedón és görög térképünk is, leginkább az utóbbira lett volna szükség. Lett volna – mondom, mert az afelett való örömünkben, hogy végre elővehettük a görög térképet, hiszen már Macedóniának (bocsánat, akarom mondani: FYROM – Former Yugoslavian Republic of Macedonia csak a görög érzékenység tiszteletben tartása miatt…) a déli szélén utaztunk, életem párja úgy gondolta, hogy ideje kiszellőztetni a kocsiban. A hirtelen lehúzott ablak és az ettől támadt légvonat a gyakorlatilag használatlan térképet egy hussanással kivitte az ablakon és kevés híja volt, hogy a mögöttünk jövő macedón versenyző szélvédőjére nem terítette akkurátusan. De nem, tömegbalesetet azért nem okoztunk, mindenesetre a további utunkat egy totálisan használhatatlan szerb és egy európa térkép társaságában tettük meg. A feleségem érezte, hogy az ablak lehúzás mozdulata nem volt túl szerencsés és miután érezhetően megfagyott a levegő a kinti csaknem negyven fok ellenére az autóban, a bajt azzal tetézte, hogy 1. javasolta, hogy forduljunk vissza és keressük meg a térképet (az autópályán!), 2. kérdezte, hogy haragszom-e. Mivel akkor én már kb. 9 és fél órát vezettem, csak annyit tudtam mondani, hogy áh nem haragszom, mert azzal úgysem lesz jobb. Ezek után elmondható, hogy a megérkezésünk sem volt kevésbé kalandos mint az indulásunk, mert – kifejezett akaratunkon kívül – megtekintettük a Thessaloniki városi szeméttelepet és a belvárosi forgatagot, majd Görögország második legnagyobb városát elhagyva valóban átvette az irányítást a robotpilóta, én meg eldöntöttem, hogy a ha látok kempingre utaló bármilyen jelzést, akkor is odamegyünk, ha a görög maffia kezébe kell adnom a családom életét, mert én már bizony nem bírom tovább. A mai napig sem tudom, hogy vettem észre az autópálya mellett, az A4-esnél nem nagyobb táblát az Aegean camping felirattal. Olyannyira nem, hogy pár nap múlva merő kíváncsiságból újra elautóztam arra, hogy meggyőződjek róla, hogy valóban van ott tábla és nem csak a fáradtságom miatt hallucináltam oda. Mindenesetre a dolog szerencsésen végződött az Aegean kemping valóban ott van a Nea Kallikratia várostól 1, a tengerparttól 0,02 kilométerre és olyan jónak bizonyult, hogy nem is akartunk onnan máshová menni a következő egy hétben – bár kezdetben voltak ilyen tervek. Megérkezésünk után, a fáradtságtól zokogva felvert sátort magunk mögött hagyva és már megmártózva a tengerben, gondoltuk megnézzük milyen is a kemping étterme. Mivel életünkben először voltunk ott, nem tudtuk mi a szokás arrafelé. Jött a pincér és mondtuk neki, hogy mi a messzi Magyarországról jöttünk, először járunk Görögországban, éhesek vagyunk, de nem tudjuk mi a szokás ugyebár. Erre a bácsi nem lepődött meg egy kicsit sem, hanem előételnek hirtelen kirántott hajszálvékony cukkiniszeleteket javasolt tzatzikival, utána pedig halat egy kis rákkal és egyebekkel. Mondtuk, hogy ez remek lesz, mi is pont erre gondoltunk. (A rántott cukkini szeretete azóta is megvan, bármikor bárhol megyünk étterembe Görögországban és elkezdi a pincér mondani, hogy mit javasol, mindig félbeszakítjuk és azt mondjuk, hogy oké, de rántott cukkini van-e azt mondja meg gyorsan de főleg tzatzikival. Ez egyébként nagyon hasznos, mert egyből bennfentesnek gondol és nem próbálja az étlap drágább/rosszabb végét ránk sózni.) Kihozta az előételt a pincér – nagyon jól esett -, még nem végeztünk, amikor újra megjelent és mondta, hogy az az igazság, hogy ezt a cukkinit a görögök előszeretettel fogyasztják ouzoval. Ez a szokás. Na hát ha ez a szokás, akkor kérek egyet – azért odasandítottam az étlapra, hogy mennyi euróról is beszélünk itten, mert jártam én Moszkvában grúz étteremben, ahol a két gyűszűnyi vodka többe került mint a négyfogásos ünnepi vacsora – igaz az a gorbacsovi szesztilalom idején volt. Az ár nem volt vészes, ha jól emlékszem valami három euróba került, így gondoltam, én ezt megkockáztatom. Ki is hozta az ouzot két pohárral és egy külön pohárban jéggel. Az mellékes részletkérdésnek tűnt ekkor, hogy az egy (1) ouzo az két decit jelent, ami 12 óra vezetés és 1-2 órányi a napsütötte sátorban való napközbeni alvás – és két sör – után nem kevés. Mivel a feleségemnek nem ízlett az ouzo, így nekem kellett meginnom – hiszen így szokás -, ezért aztán a görög első vacsora jótékony ködbe vész a számomra.
Összességében azért az megállapítható, hogy minket szeretnek a görög vendéglősök és mi is szeretjük őket. A városok sétálóutcáin általában csak jelképesen kerítik el a járókelőktől az asztalaikat és ha mi – az én terjedelmemmel az élen – megjelenünk, akkor mindig a legszélső, leginkább szem előtt lévő asztalhoz ültetnek minket. Persze mi már annyira éhesek vagyunk, hogy a nem zónaadagokat kérünk, hanem tulajdonképpen kérjük az étlapot – mint Bud Spencer – nem azért hogy válasszunk, hanem hogy mindent kérünk az étlapról ugyebár. A vendéglősök számítása beválik rendszerint, mert amikor mi elkezdünk enni gyakorlatilag az utca közepén az valamilyen megmagyarázhatatlan okból azt okozza, hogy az étterem pár percen belül megtelik turistákkal, mert valahogy hirtelen megéheznek a látványtól. Egyszer pár ouzo és egy felejthetetlen vacsora után javasoltam is a tulaj bácsinak, hogy szívesen jövünk holnap is – mintegy eleven reklámként – ha nem kell fizetni a vacsoráért, de vagy nem értette amit mondtam neki, vagy értette és azt válaszolta görögül, hogy köszi, de minden napra akad olyan dagadt amerikai mint te vagy… – csak ezt meg én nem értettem.