Ha már a nyaralásnál tartottunk, akkor mindenképp idekívánkozik az a történet ami a múlt hetinél jóval korábban játszódott le. Abban az időben még – ahogy kellően álhivatalosan és magyartalanul mondtuk – utcaszinten mentünk nyaralni. Ez nem jelent mást mint azt, hogy a nyár egy bizonyos pontján 5-8 szomszédos család felkerekedett, hogy megvalósítsuk mindazt amit már majdnem egy éve terveztünk. A gyerekek még kicsik voltak, így a megfontolásaink nagy része arról szólt, hogy milyen jó is lesz a kicsiknek, hogy egész nap együtt játszhatnak, kisebb részben pedig arról, hogy milyen jó is lesz nekünk, hogy egész nap együtt rendelhetjük a söröket. A tengerparton nagy mennyiségben rendelkezésre álló szabadidőt pedig azzal tölthetjük majd, hogy morfondírozunk egyrészt azon, hogy milyen szerencsénk van egymással (elvégre lehetnének sokkal rosszabb szomszédaink is), másrészt meg milyen ügyesek vagyunk, hogy ismét ilyen professzionálisan megszerveztük ezt a közös nyaralást. Abban az évben azzal próbáltuk megfűszerezni az egyhetes horvátországi vakációnkat, hogy útközben megnézzük a plitvicei tavakat, ami legtöbbünk részére akkor még teljesen ismeretlen volt. Ennek az elhatározásnak az lett a kézzelfogható következménye, hogy az egyébként sem túl nagy űrtartalmú csomagtartóinknak még sátrat, matracot, hálózsákot és kempingezéshez szükséges egyéb felszereléseket is be kellett fogadnia. Ez nem volt egyszerű logisztikai feladat, de azért mégiscsak sikerült megoldani. A csomagolás közben néha persze felmerült, hogy talán mégiscsak elég lenne fejenként két tálca sört vinni négy helyett és máris akadna némi hely a feleségek által hasznosabbnak ítélt dolgoknak. Amikor belegondoltunk ebbe a lehetőségbe és elborzadtunk a várható következményektől azt mondtuk megadóan és némi cinizmussal, hogy oké de akkor a hat karton ásványvizet is itthon hagyjuk. (Az itthonról vitt sörökön ne ütközzön meg senki, ugyanis az apartmanjaink teraszain vagy a közösen használható udvaron az esténként menetrend szerint megérkező iddogálás, ismerkedési est és a napi történetek felidézése közben bőven megteszi az otthonról vitt anyag is, nem kell az értékes kunát felelőtlenül költeni, a nap többi része pont alkalmas erre.) Mivel így kompromisszumra jutottunk (a söröknek és a vizeknek be KELL férnie), nem volt más lehetőségünk, minthogy az autóink újabb és újabb lehetőségeit és rejtett zugait fedezzük fel a pakolás tekintetében. Például ha a gyerekek elég kicsik még, akkor a gyerekülésben ülve nem ér le a lábuk a padlóra. Ha ezt a felismerést kellően kreatívan értelmezzük, akkor hamar eljuthatunk odáig, hogy a gyereklábak alá pont elfér 1-4 hálózsák vagy egy hűtőtáska vagy egy tálca sör és két hálózsák, vészhelyzetben egy tálca sör, két hálózsák és egy hűtőtáska, legfeljebb majd felhúzzák a térdüket – végül is gyerekek még, jó a keringésük.
Egy szó mint száz, hajnalban elindultunk és minden baj nélkül megérkeztünk Plitvicére. Baj nélkül beköltöztünk a kempingbe, felvertük a sátrakat, majd megnéztük a világhíres vízeséseket. Ámultunk mint rendesen, dicsértük egymást a remek ötletünkért mint rendesen, majd visszatérve a kempingbe kinyitottuk a kemping asztalt és székeket, hogy vacsorához lássunk. (Igen, még székeket és asztalt is vittünk valahogy…) A vacsorához előkerült egy az otthoni mélyhűtést még nem teljesen elfelejtő Jägermeisteres üveg és hát mi alaposan nekiláttunk. Az első üveg szinte észrevétlenül fogyott el afeletti örömünkben, hogy szerencsésen eljuttattuk a családunkat erre a gyönyörű helyre. A vacsorát sörözéssel folytattuk, de hamar előkerült még egy üveg Jäger, amiből tudvalévőleg sosem lehet elég, tekintve, hogy 44 féle gyógynövény található benne. Azt hiszem ekkor elhangzott, hogy nem lenne baj, ha lassítanánk egy kicsit mert holnap Zadarba megyünk és aránylag korán el kellene indulnunk. Áh, mondtuk az akadékoskodónak, hogy elvégre felnőtt emberek vagyunk, tudjuk mi mit csinálunk és különben is mennyire jó, hogy ilyen klassz szomszédaink vannak, akik cseppet sem sajnálják a Jägert egymástól. A kiadós vacsora vége valahogyan számomra elfelejtődött, a következő kép az, hogy imbolygó elemlámpafény mellett a családom elhagyja a sátrat. Ennek nem én voltam az oka, hanem az, hogy aznap éjszaka az évtized vihara tombolt a plitvicei kempingben és annak környezetében. A feleségek testületileg azt gondolták, hogy tanácsos lenne inkább az autóban aludni a gyerekekkel, mint abban a sátorban amelyben már körülbelül egy centi magasságban áll a víz és a gumimatracok tetejéig már csak további öt van hátra. Jómagam a Jägertől meglepően éles eszű tudok lenni, így anélkül, hogy a szemem kinyitottam volna, végiggondoltam, hogy 1.) az autó faraday- kalitkának tekinthető, magyarán, ha abba belecsap is a villám az éjszaka folyamán a családomnak nem eshet baja, sőt az esetlegesen kidőlő fák ellen is jobban véd, mint a sátor 2.) a sátor tetején doboló eső hangerejének és magasságának elemzésével arra jutottam, hogy ahhoz, hogy a mintegy kilenc négyzetméter alapterületű sátorban a pillanatnyilag egy centiméter magasságú vízoszlop hat centiméterre nőjön – a jelenlegi intenzitás mellett – 9,5 órára lenne szükség, feltételezve, hogy a sátor vízáteresztő képessége nem növekszik óránként 10%-nál jobban. Miután az ezekhez a számításokhoz szükséges matematikai modelleket lefuttattam félálomban és megnyugodva elemeztem fejben az eredményeket, arra jutottam, hogy az a legjobb, ha nem mozdulok és alszom tovább a kissé nyirkos matracon. Persze ebből a külvilág csak annyit látott, hogy a legnagyobb vihar közepette is csak fekszem, mint egy bálna és nem vagyok képes segíteni a menekítésben. Ez azért meglehetősen komolytalan leegyszerűsítése a dolgoknak, ebben a helyzetben csak az az egy dolog nyugtatott meg – résnyire nyitva a szemem és óvatosan körbepillantva -, hogy férfi és családapa útitársaim is valószínűleg ugyanerre az eredményre juthattak, mert ők hozzám hasonlóan rendben valónak és pánikra semmiképp sem okot adónak ítélték a helyzetet.
Reggelre természetesen kitisztult az idő, jó meleg volt, így nem bajlódva a matracok és sátrak szakszerű elcsomagolásával, hanem úgy vizesen begyűrve a csomagtartóba majdnem pánikszerűen távoztunk. Baj nélkül meg is érkeztünk a zadari apartmanjainkba, ahol a mi társaságunkon kívül még nyaralt (illetve megérkezésünk után már csak próbált nyaralni) két család. Ahogy megérkeztünk az első dolgunk az volt, hogy a vizes sátrakat, ruhákat és egyéb holmikat kiteregessük az udvaron, befedve annak minden négyzetméterét. Ezt a tulaj – nem tudni miért – eléggé zokon vette és kézzel lábbal mutogatta, hogy nem kellene ezt csinálni. Mi mondtuk neki szinte minden nyelven – kivéve a szerbhorvát nyelvcsaládot – hogy ne pampogjon már, mindjárt megszárad és elpakolunk. Ő erre valami olyasmire hivatkozott, hogy de hát a többi lakó nem tudja használni az udvart, mi erre azt válaszoltuk, hogy csak várja meg az éjjelt, holnap lehet, hogy sírva fognak elmenekülni, pedig már egy sátor nem lesz az udvaron. Az ügy másnap estére oldódott meg, amikor az egyik szomszéd – akinek az a szuperképessége, hogy bárhol, bármilyen országban és körülmények között tizenöt percen belül talál egy nyitva tartó piacot – megérkezett az ismeretlen halakkal, amiket hasukban citrommal és rozmaringgal megsütöttünk és megkínáltuk vele nemcsak a tulajt, de a többi lakót is. A barátkozás mindössze akkor bicsaklott meg egy hangyányit, amikor egyikük elővett a hűtőből egy üveg jeges-deres Jägermeistert, hogy innánk talán belőle mindannyian az újdonsült ismeretségre. Természetesen szegény nem tudhatta milyen kalandok vannak mögöttünk. Tekintve, hogy kifogástalan úriemberek vagyunk, minden undorunkat és viszolygásunkat legyőzve természetesen megittuk, nem sértettük meg a szomszédot – így egy nagyobb nemzetközi viszály lehetősége sem forgott kockán egy pillanatig sem.