Az utcaszintű nyaralások története nem Zadarban kezdődött (merthogy az előző cikk eseményei oda kötődnek, ha esetleg nem írtam volna), hanem Omisaljban. Azt aránylag gyorsan és egyszerűen eldöntöttük – az első vagy második Utcabál alkalmával -, hogy együtt szeretnénk nyaralni, ha már ez a kollektíva kovácsolás ilyen szép mederben folyik. Kedvünk van, autónk van, hál’Istennek pénzünk is, hogy ilyesmin gondolkodhassunk. Ráadásul – most már elárulhatom férfias egyenességgel -, hogy az én tengerparti élményeim ebben az időben a Fekete-tengerre koncentrálódtak, ahová egyszer elvonatoztunk még középiskola alatt pár haverral. Sok minden nem maradt meg abból az utazásból, csak 1.) első nap nagyon berúgtunk a helyi whiskytől, olyannyira, hogy utána évekig rá sem tudtam nézni nemhogy a bolgár, de semmilyen országból származó ilyesfélére, 2.) a második nap reggelén egy a sátrunktól körülbelül 15 méterre kikötött szamár ordítására keltünk (hiába, későn érkeztünk, biztos azért nem vettük észre, plusz lásd 1.) pont) 3.) mindent enyhe ürülékszag lengett be, mint a marihuána illata manapság egy nyáresti szabadtéri szórakozóhelyen. Így aztán nagyon kíváncsi voltam arra milyen is az Adria és nem kis merészséggel bele is vetettem magam a szervezésbe. Mivel első alkalom volt ez így utcaszinten és szerettem volna biztosra menni, olyan helyet próbáltam keresni ami közel van a tengerhez, szálloda és nem apartman, illetve az ellátás minimum félpanzió (még nem tudtuk egymásról ki hogyan főz így nem kockáztattuk, hogy emiatt romoljon meg az épp csak frissen elmélyülő kapcsolatunk). Lapozgattam a színes-szagos prospektusokat, próbáltam keresgélni az akkor még eléggé kezdetleges állapotban lévő interneten és rövidesen az erővonalak egy irányba kezdtek konvergálni: Omisalj. Ez a hely Krk szigetén van, ami eleve izgalmas, hiszen amint a neve is mutatja szigetről van szó, köröskörül a tengerrel a túlparton Olaszországgal, kis jóindulattal Afrikával. Akkor még nem tudtam olvasni a hirdetések sorai között. Az ugyanis, hogy „célszerű berendezésű szobák” azt jelenti, hogy van két ágy és két rozzant fotel, ami simán megállná a helyét az „Adria retro” című műsorban a hatvanas évek bemutatásánál a rossz példák között. Az ablak zárható volt ugyan de a résen simán befért egy skorpió (!) nem kis riadalmat okozva. Mindez nem számított amikor jó néhány órai autózás után megérkeztünk, örültünk hogy ott vagyunk, csak annyi volt a probléma, hogy mi a végtelen és vad tengerre való kilátásra és mély gondolatokat indukáló naplementére számítottunk nem két rohadt nagy és kicsit rozsdás olajtartályra mintegy 50 méterre a strandtól. A prospektusban persze volt szó valami ilyesmiről, de ezen otthon nagyvonalúan felülemelkedtünk és azt mondtuk, hogy nem lehet ez akkora probléma az végül is tök érdekes, hogy jönnek a marha nagy hajók és az olajat és ott fejtik át a tartályokba ami majd aztán csővezetéken megy tovább. (Úgy értem: tök érdekes műszaki szempontból, amely a feleségeinket annyira nem érdekelte, de Ők sem akarták elrontani a nyaralást, ezért csak a szemükön látszott, hogy valahogy nem így képzelték a helyet.) Egyébként nem ez volt az egyetlen váratlan dolog. A prospektus bőséges büféreggelit és vacsorát írt, ami tulajdonképpen igaz is volt, csak arra nem számítottunk, hogy egyrészt a vendégközönség bőségesebb mint az étel, másrészt, hogy a vendégek legnagyobb része szintén a volt keleti blokk, ha lehet még szerencsétlenebb – és így még inkább élelmességre nevelő – országaiból jött. Erre akkor jöttünk rá, amikor elhűlve és kicsit elborzadva néztük mekkora tülekedés alakul ki pillanatok alatt a svédasztaloknál. Más országbeli felebarátaink az amerikai focisták elszántságával, helyzetfelismerő képességével és az autós roncsderbik minden-mindegy hozzáállásával, egymás és saját maguk testi épségét nem kímélve harcoltak a csúcsminőségűnek éppen nem mondható ennivalóért. Mondom: elhűlve és magunkat egy kicsit felsőbbrendűnek érezve néztük a jelenetet – mondván, hogy „figyeld már, a barmok mit csinálnak, azt hiszik nem jut nekik a kajából” -, aminek természetesen az lett a következménye, hogy nekünk nem jutott semmi, csak elázott spagetti és némi ajvár. Másnapra persze harcmodort váltottunk és a láthatóan működésképtelen türelmes kivárás helyett mi a hadászati taktikánkat a számbeli fölényünkre építettük fel. Kellő ütemérzékkel odaálltunk az asztalok stratégiai pontjaira – testi fölényünket is kihasználva annak fedezésére – és mindenből a teljes csapatnak elegendő ételt vettünk magunkhoz, a posztszovjet utastársaink nem kis méltatlankodására amiből nem értettünk semmit, hiszen hiába tanultuk 11-12 évig a nyelvüket, nem sajátítottuk el azt, ezzel is kifejezve forradalmi ellenállásunkat az elnyomó rendszer ellen. Ezzel az étkezés problémája megoldódott.
Nem így az olajtartályoké. Azt egyikünk sem akarta, hogy gyerekeink első tengeri élménye a sok ezer köbméteres hengerek árnyékában teljen el és majd magyarázkodni kelljen az óvodában, iskolában amikor a nyári élmények megfestésekor a tengerpart, a napocska és a tenger kékje közé beékelődik egy óriási szürke valami és bizonygatni az óvó-, tanítónéninek hogy bizony nem Nato (vagy Varsói Szerződés) titkos rakétasilók mellé vittük a porontyainkat a nyáron, ami ugyancsak veszélyes. Így aztán minden nap útra keltünk és meglátogattuk a sziget sokkal szerencsésebb falucskáit, ahol nem takarta el semmi az eget. Így aztán nem is zavarta semmi a nyaralást, ha csak az nem egy hangyányit, hogy én első nap egy szerencsés kormánymozdulattal – és egy éles kővel kivágtam – az autónk első gumiját és így az mozgásképtelenné vált. Természetesen az embernek nem azért vannak kiváló szomszédai, hogy egy ilyen kicsiségen azonnal fennakadjunk, hanem egyszerűen elfoglaltuk a többi autóban szabadon maradt helyeket. Ez a mi családunk szempontjából remek megoldás volt, többek között azért mert így én nem vezettem, vagyis büntetlenül és a szomszédaim átható, kicsit szemrehányó pillantása mellett ihattam egész nap a söröket – bár ha jól emlékszem, Őket sem izgatta annyira zéró tolerancia. Az is a történethez tartozik, hogy az aznap megtett távolságtól függetlenül, bárhová érkeztünk is, az első dolgunk az volt, hogy kitakarítottuk az éppen aktuális szomszédunk kocsiját, mert a gyerekeim akkor még nem viselték jól az utazást és a szállodában nagy nehezen megszerzett reggeli jelentős részét viszontláttuk kedves barátaink autójának padlóján, rosszabb esetben az ülésén. Ők ezt egyébként látszólag nyugodtan – voltunk-mint-ti-lesztek-mint-mi – arckifejezéssel vették tudomásul, bár megkockáztatom, hogy nem volt maradéktalanul őszinte a mosolyuk.
Mindent összevetve szép volt ez a nyaralás. A „szép”-en kívül ha kellene még egy jelzőt mondanom, az a „szürreális” lenne, ami leginkább a kalózhajó kirándulásnak volt köszönhető, amire mindannyian befizettünk, hadd örüljenek a gyerekek. Amikor a magyarul beszélő idegenvezető ajánlotta nekünk ezt a lehetőséget, mindannyiunk szeme előtt a kikötőben horgonyzó gyönyörű vitorláshajó rémlett fel – árbócrúdján a halálfejes zászlóval -, valahogy egyértelmű volt, hogy a kalóz kirándulás ezzel lesz megejtve. Ezzel szemben a megadott időben egy ún. Moszkva típusú motorosra tereltek fel bennünket amely okádta magából a dízelgázt, így a gyerekek némelyike már közvetlenül indulás után megmutatta mit is evett ebéd gyanánt, bár erre az információra egyáltalán nem voltunk már kíváncsiak. Azt is gondoltuk, hogy valami kulturált helyre visznek bennünket minimum igazi kalózokkal és első sorban hideg sörrel. De nem. Majd egy órányi pöfögés után kikötöttünk a sziklás parton és a tűző napon – a legjobb hatás kedvéért telibe is betonozták a sziklafalat, nehogy egy fél tenyérnyi árnyék is legyen. Kiszállás után a gyerekeinket sorba állították ott helyszínen és miután kiosztották a jelzésként üzemelő különböző színű kendőket ún. sorversenyeket játszottak velük, amiről nekem a Miskolc melletti Csanyik völgyben évről-évre megrendezett, rendre Satu-81/82/83 -nak nevezett, az általános iskolások mindenkori kötelező éberségét és demokratikus honvédelmi nevelését elősegítő, a későbbi katonai kiképzést megelőlegező program jutott eszembe. Szerencsétlen gyerekek szaladgáltak a forró betonon, mi felnőttek próbáltuk túlélni a napsütést és a sör hiányát. Mindezek mellett megesküdtünk arra, hogy soha ebben az életben nem fogunk központilag szervezett programokra benevezni és soha sehová nem indulunk el hűtőtáska nélkül, mert láthatólag nem bízhatunk a horvát kocsma infrastruktúra széles kiterjedtségében.