A legutóbbi menzás posztom szeptember 11.-ei. Ennek azért van csak jelentősége, mert akkor ezt a mostanit akartam kitenni, azt meg valamikor később, de akkor meg ez nem lett volna annyira ízléses merthogy szeptember 11 az azért majdnem mindenki számára jelent valamit, legyen az sajnálat, gyász vagy összeesküvés-elmélet sőt bizonyos meggyőződések szerint összeesküvés-gyakorlat is. Teccikérteni na. Szóval akkor nem akartam Amerikáról írni. De a témát nem hagyhatom ki, mert egy kedves ismerősöm aki szintén blogot ír (Ripiszke, akit annak ellenére ajánlok, hogy általam teljesen érthetetlen, értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan úgynevezett vegetáriánus fogásokat mutat meg, de szuper stílusban) éppen Amerikában van és körutazik, így egy csomó emléket juttat eszembe nekem is, ugyanis nekem is volt szerencsém kétszer járni az Újvilágban, ráadásul két nagyon különböző részen, Kanadában, Vancouverben (British Columbia), illetve délen, Kalifornia + Nevada. Mindkét alkalommal egy nagy amerikai cég jóvoltából utazhattam. (Ezt meg kellett hogy jegyezzem, mert azt gondolom, hogy ha nem így lett volna, akkor nem ettem volna olyan helyeken olyanokat amilyeneket.) A kanadai utazás idestova 13 éve volt, így eléggé megkopottak az emlékeim. A leginkább élesen egy reggeli emléke él bennem. A helyszín egy vitorlavászonnal fedett tengerparti csarnok volt
, a méreteire jellemző, hogy legalább 3000 ember vett részt a konferencián. Ez a vitorlavászon dolog nagyon klassz egyébként, de azért némi problémát okoz, például, hogy a hangszigetelése gyakorlatilag nulla. És mivel az épület mellett volt a hidroplán benzinkút, körülbelül 20 percenként egy kisgép zaja zavarta meg a mélyen szántó előadásokat. (Persze azt is hozzá kell tennem, hogy ezt hátrányt a rendezvényszervezők a második napra előnnyé formálták úgy, hogy kitettek egy kamerát a partra és közvetítették a szebbnél szebb le- és felszállásokat a nézőközönség nagy örömére.) A reggeli tehát nem lehetett egyszerű mutatvány, bele sem merek gondolni, hogy milyen mennyiségű kaja lehetett felhalmozva a háttérben, de mindegy is, nem volt probléma, mindenkinek jutott minden, a crispy bacon crispy volt, a sunny side up egg (ti. tükörtojás, milyen szép is az angol nyelv) pedig pont elég langyos és a sárgája kellően folyós. A konferencia mottója az volt, hogy Rattle and Hum, ami valami olyasmit jelent, hogy csörgetni, és zümmögni, vagy együtt dúdolni és nem mellesleg egy U2 lemez címe. Az első reggelen tehát megérkezett a tömeg a helyszínre, éhesen és még jet lag-esen. Végeláthatatlan sorokban álltak az asztalok, a terem végében pedig egy nagyon nagy vásznon ott volt a U2, amint újra és újra emlékeztet mindenkit a mottóra. Ettünk, kávéztunk, bámészkodtunk, beszélgettünk, közben megint csak ettünk, amíg el nem érkezett a konferencia megnyitása. Az asztalok eltűntek, helyüket székek foglalták el és amikor már idő szerint pont el kellett kezdődnie az első előadásnak, akkor a vetítővásznat elhúzták és tényleg ott játszott mögötte a U2 élőben. (Na jó, azt hiszem nem az igazi, hanem egy tribute zenekar, de az énekesnek még a napszemüvege is olyan volt, mint Bononak). Fura érzés lehetett neki egy órán keresztül egy vászon előtt játszani, de hát biztos megérte. Mit mondjak… Nekünk Európa szegényebbik feléből érkezetteknek ez olyan volt, mintha csodát láttunk volna, tulajdonképpen nem is hittünk szemünknek.
Vancouverben történt az is, hogy a kis létszámú magyar kontingens egy valódi japán étterembe ült be egyrészt mert olyanban még sosem volt szerencsénk lenni, másrészt meg mert éhesek voltunk. Ez az a típusú hely volt, ahol egy hatalmas és tűzforró vaslap (teppanyaki?) körül foglalnak helyet a vendégek és az eredeti japán szakács nemcsak hogy elkészíti az ételeket (sült húsok, rákok, egyéb hasonlók felhasználásával), de még egy komplett performanszt is előad két késsel a kezében. Az csak a kezdet, hogy dobálja őket miközben felvágja a gyönyörű marha darabokat, de egyszer csak egy hatalmas fehér hagymát kezdett el körülbelül centis szeletekre vágni. Ezeket a szeleteket ügyesen megforgatva csinált belőle egy helyes kis tornyot, amibe valami alkoholszerű folyadékot öntött, amelytől lángolni kezdett a hagymatorony teteje
mint egy tűzhányónak, majd ezt elfújta és dőlni kezdett a füst a tetején. A hangulat ekkor már a tetőfokára hágott, de ebben a pillanatban elővarázsolt valami sípfélét, amellyel vonatfüttyöt utánzott mélységes ámulatba taszítva mindannyiunkat. Itt történt az is, hogy a szakács megkérdezte az elején, hogy kérünk-e sakét. Amikor apám járt japánban sok évvel azelőtt, akkor hozott onnan ilyen italt, tudtam, hogy rizspálinka és hogy gyakorlatilag nincs semmi íze, de a japánok szeretik és tisztelik (bizonyára kötődik hozzá ezer és ezer hagyomány és legenda). Természetesen kértünk, mert gondoltuk, hogy a meglepően jó japán sör elé pont megfelel majd. Pici porcelán poharak kerültek elő, amiket a szakács barátunk a vaslap szélére helyezett el, hogy melegedjenek. Mondom én már ismertem ezt az italt, tudtam, hogy melegen isszák akik autentikusak akarnak lenni, egyszer meg is kóstoltuk apámmal úgy. Hát mit mondjak… Hidegen se jó, de melegen… Ezért aztán én azonnal levettem a vaslap széléről és az asztal fa részére tettem. Mikor ezt a vendéglátónk észrevette azonnal visszatette a vaslapra és mondott japánul valami lenézőt. Én elvettem ismét, ő visszatette. Párszor még ezt eljátszottuk, egészen addig, hogy – legalábbis én úgy éreztem – megfenyegetett az egyik késével, hogy jobb lesz ha nem okoskodom, mert ha már ideevett a fene onnan Bukarestből vagy honnan, jobb lesz ha betartom a szabályokat. A végét ki lehet találni: meleg sakét ittam angyali mosollyal az arcomon.
A későbbi kaliforniai és nevadai utunkról gasztronómiai szempontból összefoglalóan elég annyit elmondani, hogy az a rákok, polipok és egyéb tengeri teremtmények elfogyasztása körül forgott, tekintve hogy időnk nagyobb részét San Franciscoban töltöttük. (Egyszer már írtam itteni csodálatos reggeli élményeimről.) Amikor megérkeztünk ide, akkor jó magyar szokáshoz híven azonnal az evésre gondoltunk és a tengerparton – látótávolságra az Alcatraztól – találtunk is egy vicces helyet. Például adtak mindenkinek ajándékba egy rikító sárga műanyag ráknyitogató célszerszámot,
amire az volt ráírva nagy betűkkel, hogy „ellopva Freddy étterméből” – vagy valami ilyesmi -, ebből azt gondoltuk, hogy ez a miénk. Azt hiszem azóta is megvan. Az étlapon rengetegféle rákból készült étel volt, de ezt mi nem tudtuk ugyanis olyan fantázianevekkel volt ellátva amiből egy szót sem ismertünk. Próbáltunk ár alapján tájékozódni és olyanokat választani amik elég drágák voltak ahhoz, hogy nagy adagot remélhessünk tőlük. Hát ez hol bejött hol nem. Volt aki egy hatalmas gyönyörű homárt kapott, de azon ugye túl sok ennivaló nincs, nekem például egy kábé félméteres rákdarabokkal megrakott fogás jutott, ami azért elég volt, fogjuk rá. A legfurább azért mégis az volt, hogy egyikünk kapott egy piros zománcos fazekat (minimum 5 literes), ami tele volt a legkülönbözőbb főtt rákokkal, de meglepetésképpen a fazék alján még volt egy kábé 30 centis darab – leginkább az itthoni lecsóba valóra hasonlító – kolbász is. Tulajdonképpen ő járt a legjobban. Az est mindenesetre jól sikerült, olyannyira, hogy be akartunk menni az általunk csak hallomásból ismert Hooters-be, de sajnos amire leküzdöttük a rákokat az már bezárt, így sok évet kellett várnom amire eljutottam egy ilyen egységbe, de az már Budapesten volt (és persze csalódást okozott, de ez már egy másik történet). A San Franciscoi első esténket megkoronázandó azt gondoltuk, hogy veszünk a majdnem éjjel-nappal nyitva tartó boltban egy sört és kiülünk a tengerpartra bámulás, elmélkedés illetve világmegváltás céljából. A gondolatot tett követte, a boltban kértünk is japán sört pintes (!) üvegben (ugye én már ismeretségben voltam velük). A kiszolgáló srác a kiválasztott üveget mielőtt ideadta volna egy barna papírzacskóba tette. Mondtam neki, hogy nem szükséges pazarolni a csomagolást, mert itt mindjárt megisszuk. Ezen ő nagyon megbotránkozott és elmagyarázta, sőt könyörögve kérte, hogy ne vegyük ki a zacskóból a boltban, mert őt véresre büntetik, ha megtesszük. Hogy az utcán mit csinálunk az őt már nem érdekli. (Fura ez az Amerika azért.) Mondtam neki, hogy oké, megértem és nem szeretnék neki rosszat, de ha egy sörnyitója volna és felbontaná, akkor azt megköszönném nagyon. Na erre még inkább kiakadt és azt mondta, hogy ez elképzelhetetlen, de pont van egy dollárért nyitója, vegyem meg és nem ismerjük egymást. Ebben maradtunk.
Végül pedig idekívánkozik az a történet is, amikor a nagy vendéglátó partnerünk jóvoltából megnéztünk egy igazi kaliforniai borászatot is Napa Valley-ben.
Minimum 50 fok volt akkor, fújt a sivatagi szél, így kifejezetten jó volt, amikor végre bementünk a jegesre hűtött épületbe. Egy néni fogadott minket, az ajtóban, aki azt mondta, hogy mielőtt továbbmennénk, lépjünk vissza egy kicsit az udvarra, mert szeretne mutatni valami érdekeset. Odakalauzolt bennünket két csenevész szőlőtőkéhez, amin volt pár összeszáradt fürt is. Odamentünk és vártuk, hogy majd előadja, hogy higgyük el, hogy ennek az ükapját még Kolumbusz Kristóf hozta a Santa Maria-n az Óhazából, vagy hogy ez olyan különleges fajta, hogy jól nézzük meg, mert ilyet kerek e világon nem találunk többet. De nem. Mindössze az volt a célja, hogy megmutassa nekünk, hogy milyen is a szőlő úgy általában. Mivel olyan túl nagy érdeklődést nem mutattunk, és mert mondtuk, hogy nálunk otthon tetszik tudni egy bizonyos szint fölött azért nem nő úgy fel ember, hogy be ne rúgna egy iskola által szervezett szüret alkalmával, kicsit meglepődött vendéglátónk, és mondta hogy oda olyanok szoktak jönni általában akik el sem tudják képzelni milyen a szőlő, sőt az végképp nekik, hogy abból van a bor. Na ezen túllendülve megtekintettük a hatalmas csarnokot ahol a rozsdamentes acél tartályok álltak katonás rendben, megnéztük a feldolgozás lépéseit is. Na tök jó. A végén megkérdeztem, hogy megnézhetjük-e a pincéket is? Erre csak nézett, és mondta, hogy hát öööö azok nincsenek, minden a felszín felett van és tizedfok pontossággal állítják be a hőmérsékletet légkondicionálóval. Tudniillik ez sokkal jobb megoldás mint az Európában oly elterjedt és sokkal elmaradottabb pince megoldás, mert nem kell le-föl hordani az anyagot. Anyád! – gondoltuk egyszerűen. Kicsit már elbizonytalanodva mentünk kóstolni egy gyönyörű szobába, ahol sok éves nehéz bútorok álltak finom poharakkal, kis falat ételekkel. A kísérő néni könnybe lábadt szemmel mesélt a borászat tulajdonosainak olasz őseiről, a hagyományokról amiket ápolnak és közben ittuk a pont megfelelően behűtött korrekt borokat. (Korrekt, talán ez a legjobb szó rá…) a beszélgetés során megkérdeztük, hogy egyébként a néni hogyan rokona a telepítő ősöknek. Erre ő teljes természetességgel és minden megingás nélkül azt válaszolta, hogy ja, ő sehogy, itt lakik a közelben és ingatlanügynök, csak néha besegít ilyen alkalmakkor 100 dolláros órabérért. Egyébként soha meg nem inna egy korty bort, lévén megrögzött antialkoholista. Na mondom magamban, lehet hogy a lehetőségek hazája ez az Amerika, de azért abban megegyezhetünk, hogy megérett a pusztulásra.