Pont Németországban vagyok megint, ezúttal az istenien vibráló, de félelmetes, hatalmas, de bejárható, modern, de történelemtisztelő Berlinben. Még sosem voltam itt és még gyakorlatilag nem ettem szinte semmit, szóval eddig még komoly hatásokat nem tett rám a gasztronómia. Biztos a körülöttem – eléggé el nem ítélhető módon – folyton németül beszélők teszik, hogy olyan német kifejezések jutnak eszembe mint a címbeli. Persze a Für alle Falle (bocs itt az a-ra kellene két pötty – umlaut vagy mi – de nem találtam a billentyűzeten momentán) nem hurkával jutott eszembe, hanem Stefanie-val. Für alle Falle Stefanie. Stefanie minden esetre. Volt egy ilyen tévésorozat valamelyik nálunk is fogható (nem felnőtt! mielőtt valaki rosszra gondol) német műholdas adón ment és egy minden lében kanál, nagyon szerethető és agilis ápolónőről szólt aki egy modern és jól szervezett (értsd: irigylendő) kórházban dolgozik. Most megnéztem a wikipédián, 2004-ig játszották és mintegy 328 részt élt meg. (Haha a Szomszédoknak 331 része volt, jessz!!!) Magyarul öreg vagyok na, csak ezt akartam ebből kihozni, pusztán azért mert emlékszem rá. A történet egy szappanoperához méltóan elég egyszerű volt minden epizódban, könnyen össze tudom foglalni: kezdetben minden rendben van, hirtelen baj lesz, majd még nagyobb baj lesz, jön az unszimpatikus ember és elcseszi a megoldást és ettől még-még nagyobb baj lesz, jön a szimpatikus és találékony Stefanie és megoldja klasszul, mindenki örül. Mindemellett a magánéletében hullámhegyek és völgyek váltakoznak.
Nem mellesleg Stefanie akkor jutott eszembe, amikor az Unter den Linden-en currywurstot ettem mustárral, zsemlével és egy korsó hideg berlini sörrel, ami nagyon jól esett a maró szél és a szeptemberi csalóka hideg ellenére. Azt olvastam, hogy ezt a kolbászt nagyon szeretik a berliniek (bár ők, valószínűleg nem ott és nem olyat esznek mint én és még sokszázezer túrista, hanem otthon vagy kicsi de otthonos sörözőkben sütötteket.) A currywurst is a háborúhoz kötődik, mint annyi minden Németországban és a húshiány szülte, hiszen el tudjuk képzelni, hogy miután megérdemelt vereséget szenvedtek híján voltak a 400 grammos Aberdeen Angus steaknek medium-rare -re sütve – lévén, hogy azok a marhák a győztes oldalon álltak. Hála a currywurstnak nem haltak éhen, sőt aránylag tartalmasat ehettek a berliniek. Mondhatnám úgy is, hogy Für alle Falle currywurst. Természetesen én a berlini kolbászt a magyar tudatommal azonnal átváltottam hurkára, mert számomra ez olyan mint a németeknek a híres kolbászuk. Ki ne érezte volna már azt, hogy „úgy ennék valami finomat, mert olyan éhes vagyok”, de nem jut eszébe semmi. Sokszor én is ott állok a hűtő előtt, de nem akad meg semmin a szemem. A kolbász elfogyott, a felvágott másnapos és hűtőízű (ráadásul aznaposan se volt túl jó), a sajt kilóg a papírjából, vagyis már régen kiszáradt, joghurtot meg csak nem eszem már… Kezdem magamat kétségbeesésbe kergetni, hogy úristen, mi lesz most velem. Komolyan szégyenszemre nem fogok enni semmit. Na ne, ez botrány. A hangulatom megy lefelé, a vérnyomásom fölfelé. Nagyon vészjósló és elrettentő forgatókönyvek jönnek a lassan elhomályosuló szemem elé. Például, hogy valóban mégsem eszem, vagy a müzlit szárazon, a sárgarépát pedig magában tömöm magamba. És ekkor mint egy általánosan üdvözítő megoldás, a jóllakottság legkisebb közös többszöröse, az elégedettség csodálatos ígérete formájában jut eszembe, hogy még van a mélyhűtőben egy-két karika hurka, amit most azonnal megsüthetek és megehetek, senki sem akadályozhat meg benne. Ebben a pillanatban mindegy, hogy májas vagy véres vagy zsemlés vagy tudomisén milyen, a hurka az hurka és semmihez sem hasonlítható. Ami közös az előzőekben az az, hogy itt a JÓ hurkáról beszélek, mert sajnos az a helyzet, hogy azt nagyon el is lehet rontani, már úgy értem, hogy a készítésnél, nem a sütésnél. Ha túl sok a rizs és kevés a lényeges összetevő, ha sótlan vagy túl sós, ha a véres túl véres, akkor aztán az őszinte kielégülésből veszedelmes csalódás lesz és átkozzuk a hentest aki ezt a vészt ránk hozta. Hál’Istennek ilyennel ritkán találkozom. A hozzám eljutó hurkák szinte mindegyike csodálatos, és a Sódér skálán minimum nyolcas. (A Sódér skála az azonos nevű hentesüzletről kapta a nevét és ott a tízes a megbízhatóan kiváló minőséget jelenti. A mérnökök és meteorológusok számára jelzem, hogy a Sódér úgynevezett nyitott skála, mint a Richter, mert ahogy nem jelenthetjük ki, hogy a valaha mért erősségű földrengésnél nem lesz még erősebb és pusztítóbb, úgy nagy bátorság kell ahhoz, hogy kijelentsük hogy megtaláltuk a valaha evett legjobb hurkát. Sőt a mi skálánk lefelé is nyitott, hiszen azt sem állíthatjuk, hogy na ennél aztán nincs lejjebb. Mindig van lejjebb és ez akár általában is kijelenthető.) A Sódér hentesnél kapható hurka mindenesetre etalon, így a 10-es értéket kapta, minden mást érdemes ehhez hasonlítani. Nem mondom, hogy életemben nem találkoztam még a skála alsó felén lévő hurkával. Például amíg az újkéri bódéban kapható hármas, addig a szupermarketben kapható vákuumba zsugorított, jó ha egyes. (Igen, ettem ilyet is, kizárólag világnézet szélesítési célzattal és/vagy végső kétségbeesésemben.) A megboldogult legénykoromban kóstolt búzatéri piacon kapható pedig akkor hatos volt, de lehet, hogy ebben az osztályzatban közrejátszik az emlékek megszépülésének jelensége.
Mindezt nem írtam volna le, ha nem volna olyan, ami túlmutat a tízesen is. Ez pedig a Bogi-féle. (Legyen elég ennyi. Aki tudja kiről van szó, az tudja, aki nem, annak ez nem is érdekes információ.) Ajándékba kaptuk nemrég ezt a tételt, és azt kell mondjam, hogy amíg a Sódér hurka a legmesszebb menőkig korrekt, ez viszont olyan amit legszívesebben egy vitrinbe raknál ki, hogy mindig lásd, érezd és újra meg újra elképzelhesd azt az érzést amikor beleharaptál. Az összevont pontszáma 12,8. Hiába no, a házi készítés, mindig minden körülmények között felülmúlja a nagyüzemi gyártást, még akkor is ha az mégoly kicsi is, mint a kedvenc hentesem műhelye. Olyan ez, mint amikor a három jövőbeli gyerek zsigerből megállapítja, hogy Leonida néni mazsolás kuglófja sokkal jobb mint amit eszeveszett hozzáértéssel, végletekig kidolgozott módszerekkel és különlyreges odaadással sütöttek a Holdon a központi konyhában. (Nem, nem ettem túl sokat a hurkából, hogy ilyeneket írok, az említett jelenet a méltán ismert Jóholdat Szíriusz kapitány című ifjúsági regényben van. Van-e aki nem olvasta. Ha esetleg van, az olvassa el most azonnal, jó móka…)
Összefoglalva a hurka nekünk magyaroknak olyan mint a kezdet és a vég, olyan ami minden nehéz gasztronómiai katasztrófahelyzetet megold. Sok más egyszálbélű nép nem is eszik meg sem ilyet, sem hasonlót, talán csak az angolok, de azok meg úgyis összeesznek mindenfélét. Jótanácsként csak annyit mondhatok végezetül, hogy mindenesetre (Für alle Falle – két ponttal a második a-n) mindig legyen otthon hurka, inkább több mint kevesebb…