Különkiadás (special edition)

Régóta szerettem volna írni én is Bálnára. Mert mi csak így hívjuk. A Bálna. Szigorúan nagybetűvel, természetesen. Rögtön elárulok egy kulisszatitkot a hűséges olvasóknak; ha valami különlegesen jót, vagy éppen rosszat eszünk együtt, esetleg csak történik valami, ami érdekes lehet, akkor azonnal valamelyikünk megjegyzi, hogy Apa, ezt is megírhatnád majd! De természetesen Apa makacs, vagy csak nem szeretné magáénak mondani a mi csodás kis ötleteinket, szinte soha, vagy csak ritkán látjuk viszont a legújabb bejegyzésben a tippjeinket. (Lehet én is indítok egy blogot, mondjuk Ami a Grönlandi Bálnáról kimaradt címmel, és akkor nem kell várnom, hogy megírja végre, ami eszembe jutott.)
El is érkeztünk a következő háttér információhoz; még mi, a legszűkebb család, vagyis a leglelkesebb olvasók sem olvashatjuk el a még nem kész Bálnát… Viszont fennmaradhatunk miatta a villamoson, és tövig rághatjuk a körmünket, vagy foghatjuk a hasunkat a nevetéstől, esetleg néha egy-két könnycseppet is elmorzsolhatunk. (De ez titok persze!) Ha az egyszemélyes szerkesztőség rászánja magát a következő cikkre, átkerülünk egy másik világba. Mindenképp máshova, mint ahol ő van a Bálnával. Megjegyzem, ez sajnos többször bekövetkezik, mint ahány bejegyzés megjelent eddig. Egy nyerésre álló, vagy éppen rekordot döntő telefonos pasziánsz-parti vagy egy Életképek/Szomszédok epizód, esetleg akár a villanyszámla befizetése is lehet az ok, hogy ne hallja meg a fontos, vagy kevésbé fontos mondandónkat. De a család részéről sokkal megbocsájtóbb a reakció, ha valaki a laptophoz settenkedik, gyorsan átpillant a válla fölött és jelenti a helyzetet: „Nyugi, csak a Bálnát írja!”
A lelkes olvasók közül talán sokan tudják, hogy a Grönlandi Bálna logójából készült már matrica, a merchandising első darabjaként. Egy ilyen matrica elsők között került ki a csepeli kis lakásunk lépcsőházába, mintegy hirdetve, hogy bizony itt lakik a híres-neves Grönlandi Bálna. Akárhányszor belépek a kapun, mindig odatéved a tekintetem és nekem eszembe jut, hogy ki is van a matrica mögött. Itt kezd érzelgőssé válni a történet, mert nekem mindig Apa jut eszembe, és soha nem az, hogy neki van egy blogja. Egyszerűen jól esik látni, hogy ott egy matrica, és tudni, ami mögötte van. Jó érzés olvasni az olyan sztorikat, amik a legkülönbözőbb baráti, vagy családi társaságokkal történtek meg, és persze legalább ezerszer hallottam már őket különböző hozzáköltésekkel. Persze sok minden új nekem is, azoknak külön örülök, mert nem biztos, hogy otthon szóba kerültek volna. Elég sok dolog kiderül, hogy mik történtek Győrben, amikor még csak gondolat (vagy az sem) voltam, meg milyen bulik voltak a Pozsonyi utcán, vagy hogy sikerültek a közös nyaralások, amikről még nincsenek emlékeim, csak pár bevillanó kép.
Ahogy írom ezt a posztot, eszembe az idei nyár. Talán azért, mert szeptember végén olyannak tűnik a július, mintha sosem lett volna… Pedig csak pár hónapja történt, hogy a Szabócsalád elment Görögországba autóval, a gasztronómiai élményeket, vagy furcsaságokat már olvashatták a követők. De arról még nem volt szó, hogy hogyan kell viselkednünk! Amikor kikanyarodunk az utcából, és Apa rögtön leszögezi, hogy mindenki váltson át „szabadságos üzemmódba” és senki ne kérdezze, hogy mikor érünk oda, főleg, amikor ez csak 18 óra múlva következik be… Ja, és természetesen mindenki azt csinál, amit akar, akkor fagyizik, sörözik, úszik, alszik, amikor akar, és végig békén hagyja a másikat. Ez a lista évekig csak bővült, mostanában már nekünk kell szólni, hogy a hagyományok kedvéért mondja el a szokásos szentbeszédet. Már nincs szükség a szabályok tisztázására, egy hosszabb út alatt mindenki teszi a szokásos begyakorlott mozdulatokat, minden megy a maga útján. Rutinosan adogatjuk egymásnak a szendvicseket, apának a szalámisat paprikával, anyának csirkéset paradicsommal. Kérdés nélkül mindig az az „élelmező”, aki elöl ül, és a szerencsés, mert a lábánál van a müzliszeletes zacskó is. Idén nyáron sokszor ültem az anyósülésen, és én is szolidarítottam a sofőrrel, aki egészen elképesztő módon a fáradtság bármilyen jele nélkül vezetett, mert szinte egész úton szóval tartottam. Mindig is sokat tudtam beszélni, Eszti mama sokszor megkérdezte tőlem, hogy „Rebike, nem fáradt még el a szád?” De többek között szóba került a blog is, természetesen jutott rá bőven idő, miközben a végtelennek tűnő Szerbián mentünk keresztül. A legbiztosabb forrásból tudom, hogy nagyon fontos ez a kis oldal a szerzőnek, remélem nem veszít olvasókat emiatt az írás miatt…
Ez lenne az én Bálnám. Olvassátok sokan, és szeressétek nagyon!