Gyerekkoromban volt otthon egy kicsi, ütött-kopott, eresztékeiben széteső, bezárhatatlan kisbőrönd a szekrény aljában. Ha jól emlékszem papírból volt a dobozka, ámbár akkor, a hetvenes-nyolcvanas években sokkal valószínűbb az, hogy az NDK csodatalálmánya a papír alapanyagú de sokféle sötét eredetű és kétséges vegyszerekkel történő kezelés után a vulkánfíber nevet viselő és sokkal inkább műanyagnak nevezhető matéria alkotta az oldalait. Arra nem emlékszem hogy került oda és arra sem, hogy mi lett vele az idők folyamán. Valahogy mindig ott volt körülöttünk. A kisbőröndben ömlesztve voltak az idők és generációk során összegyűlt fekete-fehér, megsárgult fényképek. Az itt található képekből ismertem meg a nagyapáimat – mert élőben nem volt szerencsém hozzájuk, de ott őriztük a képeket Dédiről is, akinek nyolcvan pluszosan olyan humora és derűje volt mint talán senki másnak, de ott volt kép az aszalói házról is, amiről ma már csak olyan emlékeim vannak, mintha álmodtam volna őket és csak annyi a biztos, hogy volt ott az udvaron egy eperfa és hogy az ott lakó rokon bácsi (nem próbálkoznék meg meghatározni a rokoni fokot) csípős zöldpaprikát karikázott a zöldbab főzelékbe és azóta valahogy nekem is így ízlik.
Volt a kisbőröndben egy kép apuról. Nem volt nagy, kábé olyan 5×7 centis lehetett és őt ábrázolta amint lóg a gyűrűn keresztfüggésben, szabályszerűen vízszintes, nyílegyenes karokkal és nemkülönben szabályszerű leszorított lábfejjel. A kép valószínűleg valami versenyen készülhetett, mert rendes tornászöltözetben volt, még olyan hófehér nadrág is volt rajta, amit ma jégeralsónak neveznék szívesen, de ezért a jelen tornászai megvetően igazítanának helyre, hogy annak a neve hosszú tornásznadrág, illetve pantalló.
Sokat nézegettem ezt a képet gyerekkoromban. Ennek több oka lehetett. Az egyik, hogy pontosan tudtam, hogy az én számomra – bármilyen irigylendő is – ilyen tornamutatvány elvégzésére sosem lesz sem módom, sem lehetőségem és főleg nem készségem. Olyannyira voltam ebben biztos, hogy a kettes szakközépben amikor az év során elérkezett az az időpont, amikor a nem túl nagy tornatermet megtöltötték a tornaszerek a korláttól a gyűrűn át a nyújtóig, az addigi rendszeres testnevelés órák előtti szorongásomat felváltotta a jeges rémület és a méltatlankodó ki nem mondott kérdés, hogy nézzen már rám tanárnő tulajdonképpen mit keresek én itt, tessék engem békén hagyni, szívesen elmegyek a boltba, vagy felmosom az öltözőt, vagy bármit de ne kelljen már ezeket a kínzóeszközöket használni. Persze igyekvést kellett mutatnom és így mindig megkaptam a kettest még mielőtt nagyobb baleset lett volna. Egyetlen egyszer kaptam ötöst, amikor az egyik sokkal jobb feltételekkel rendelkező, ám kissé ügyetlen osztálytársamat szigorúan elméleti alapon megtanítottam valami ugrás tökéletes kivitelezésére. Na mert hogy elméletben kiváló voltam akkor. Pontosan tudtam mi az a kelep meg támasz meg Guczoghy-szaltó meg óriáskör, sőt még azt is, hogy pl. lovon mi a különbség a Magyar és a Sivadó vándor között. Ezt az elméleti tudást elsősorban és mindenekelőtt apámtól sajátítottam el legtöbbször a fenti fénykép fölött nosztalgiázva.
Sokszor néztünk együtt apuval a tévében a tornaközvetítéseket is. Ilyen alkalmakkor mesélte el, hogy hogy volt az, amikor nyújtón nem sikerült lefékeznie az óriáskört és a fal állította volna meg, ha a tapasztalt edzője nem kapja el a levegőben szerencsére. De ekkor mondta el azt is, kicsit lenézően nézve a fejletlen gyereklányokhoz hasonlító felnőtt tornásznőket, hogy bezzeg az ő idejében mindig ott maradtak a lányok edzésén a sajátjuk után és hogy ez mekkora hatással volt az ő pubertáskori fejlődésére és az egészséges fantáziáinak szinten tartására és újabb és újabb elemekkel való bővítésére, mert hát akkor azért máshogy néztek ki a tornász kolleginák.
Az ő meséi alapján tanultam meg tisztelni a sportolókat úgy általában és egy kicsit átérezni mekkora munka az amit ők beletesznek a siker érdekében és hogy milyen icipici dolgokon múlik a zajos siker vagy a megszégyenítő bukás.
Éppen ezért rendít meg minden alkalommal amikor arról hallok hogy egy fiatal sportoló igazságtalan módon eltávozik közülünk. Persze ez is olyan dolog, amit az ember gyorsan, sokszor méltatlanul gyorsan elfelejt. Ma hallunk egy halálesetet, kicsit szomorkodunk, értetlenkedünk aztán napirendre térünk felette. Még lehet, hogy meg is magyarázzuk magunknak: biztos túlhajszolta magát, biztos szedett valamit, vagy talán túl magabiztos volt.
Persze vannak esetek, amik sokáig nem hagynak nyugodni bennünket. Itt van például Szilas, aki megjárt minden magasságot amit csak lehetett és mégis velem egyidős volt, amikor nem tudta legyőzni azt a kórt amit sokan meg sem éreznek, vagy egy enyhébb-erősebb náthával átvészelik. Természetesen én nem ismertem őt személyesen, bár egy városban laktunk. De ismeretlenül is tiszteltem és felnéztem rá, és mivel történetesen ő is gyűrűn alkotott nagyot, mindig eszembe jutott róla apám és az a régi megsárgult pici kép, amin apám keresztfüggésben néz le ránk és mintha a szemével azt üzenné, hogy látjátok, ezt az elszántságot akarom rátok hagyni, születendő gyerekeim. Ha apám élne, biztos ő is szívesen kóstolná meg azt a bort, ami Szilas kedvenc fajtáiból készült az ő emlékére, és ami engem mostantól nem egy, hanem két nagy tornászra fog emlékeztetni. Köszönöm Apu, köszönöm Szilas és köszönöm Sike Tamás a csodálatos bort.