Szerző: gronlandib

2011. november 20. A tegnapi kelt (illetve pont hogy keletlen) tésztával kapcsolatos fiaskóm után egy üveg Mőcsényi Kékfrankossal próbáltam vigasztalódni és a hibákat elemezni. Na persze ezt nem kell olyan nagyon komolyan gondolni, mindössze arról volt szó, hogy a Mőcsényi jó, a kelt tésztás szöglet után pedig jól is esett. A jelenség amiről említést szeretnék tenni az az, amelyről először – kitől mástól – apámtól hallottam. Ő mesélte egyszer, hogy amikor a már régen meghalt keresztapámmal valahol nagyon messze a távol-keleten voltak kiküldetésben és a megérkezés örömére a szálloda bárjában próbáltak meginni egy whiskyt. Keresztapám nagydarab, harsány, általában is mindig jókedvű ember volt – leginkább a Tüskevár István bácsijához tudnám hasonlítani, de nem a filmsorozatban szereplő Zenthe Ferenchez (jesszus, hiszen már ő is halott), hanem ahhoz akit olvasás közben magunk elé képzelünk. Szóval Imre bácsi, amikor a kis japán pincér bele akarta tenni a Whiskybe a jeget, akkor rákiabált, hogy: „Ne tegye bele! Abból víz lesz!” A személyzet nam valószínű, hogy tudott magyarul – Imre bácsi viszon semmilyen nyelven nem beszélt magyaron kívül, de az esetből láthatjuk, hogy erre olyan nagy szükség nem is volt, hiszen természetesen a jég nem került a pohárba. Egyébként ez nem igénytelenség, hanem egyszerű takarékosság, hiszen ezeken a helyeken nem ilyen kis acél-izékkel centizik ki az italt, hanem egyszerűen teletöltik a poharat, ha van benne jég, ha nincs. Magyarán ilyen esetben a jég mindössze elveszi a helyet az értékes tartalomtól. A taktika kifizetődő és ez már saját tapasztalat. Szóval egyszer apám mondta, hogy elkezdtek whiskyzni, és egyre józanabbak lettek, egyre tisztábbak voltak a gondolataik és egyre pontosabban fogalmaztak. Ez már velem is megtörtént néhányszor, de persze ez leginkább a társaságon, az adott napon, a pihentségen/fáradtságon múlik (ezzel persze lehet vitatkozni). Szóval valami ilyesmi volt tegnap velem. A család elcsendesedett, az X-Faktorból kiesett akit utáltam, meleg volt, barátság volt – mit adhat ennél többet a berek (ha már Tüskevár, akkor legyen Téli berek is). Egyébként, hogy mi köze az evésnek a Tüskevárhoz, arról még írok majd. Szóval Mőcsényi fogyott-fogyogatott, George Clooney, de még inkább Nicole Kidman egyre közelebb jutott a szerb terroristához én meg jól éreztem magam.

2011. november 18. Helyzetfelismerés, gyors döntésképesség, tér- és szférikus látás, kiváló helykihasználás. Egészséges önzés, kis gátlástalanság, a hibákon való gyors túllépés képessége. Széles látókör, bevállalás, nyitottság. Mindezek a tulajdonságok szükségeltetnek ahhoz, hogy az ember egy rendezvény svédasztalnál érvényesülni tudjon. Ez ugyanis az a műfaj, ahol igazából megismerszik az ember kíülről és belülről, alulról és felülről. A rutintalan fogyasztó az beáll a sor végére és mikor pont az orra előtt fogy el a sztroganoff bélszín, akkor egy á-úgysem-kívántam arckifejezéssel megpróbálja szögletre menteni a helyzetet. A közepesen rutinos, a desszerttel kezd, és visszafelé eszi végig a menüt – minden helyszínen elkerülve a tolongást – mondván, hogy úgyis egy helyre megy. Aki ebben a fajtában professzionalizmusra tör, az képes oda-vissza vigigcsinálni a kiképzést, amely nem kis feladat, de hosszú gyakorlással elsajátítható ez a képesség. Az igazán profi sajátja viszont az ütemérzék. Ha valaki látott már bernáthegyit macskát elkapni, akkor tudja miről beszélek. Ez a kutya nem azért képes erre, mert annyira gyors – sőt kimondottan lomha -, hanem mert pont egy ütemmel mozdul hamarabb mint a macska, és látszólag szegény pont a mancsai közé ugrik. Vagyis azt egy konferencián meg kell érezni, hogy mikor következik az a mondat, hogy „most következik az ebéd, jó étvágyat mindenkinek”, és pontosan ez előtt kell a telefonunkat a fülünkre szorítva és sürgős beszélgetést imitálva kiosonni a helységből, az se baj ha feltűnően. Ilyenkor szabad a pálya, mi leszünk az elsők és ha rendelkezünk az első mondatban leírt tulajdonságokkal, akkor valóban a tápláléklánc csúcsán érezhetjük magunkat. Lehetséges taktika az is, hogy fölényesen leülünk egy asztalhoz és kicsit lenéző, de mindenképpen érdeklődő pillantással szemléljük a sorban tolongó tömeget – itt is hasznos a telefon és a rettentő elfoglaltság imitálása -, majd amikor a levesesbödön elől elmúlik a sor, akkor odalépünk és hosszan kevergetve szedünk mi is belőle (hiszen nem kell sietnünk a mögöttünk várakozó miatt, bár igaz, hogy ha erre van késztetésünk, akkor az itt néha előforduló lelkiismeretfurdalás nem illik a svédasztal műfajához.) Felhívom a figyelmet, hogy ez egy kicsit veszélyes taktika, hiszen rosszabb helyeken visszaüthet, lévén kevés az étel mennyisége. Ami még megfigyelhető az az, hogy egyre gyakrabban találkozunk a pincérek humoros megnyilvánulásaival. Sok vendég ugyanis – talán joggal – azt gondolja hogy az egy ilyen kétrészes tálaló izében (cséving) levő étel komponensek össztartoznak. Ezért aztán összerakják a vaníliasodót a töltött káposztával, a diós gubát pedig a grillezett zöldségekkel. Ez az ő bosszújuk azért, mert jattra egy konferencia társaságától nem számíthatnak, de mégis jópofát kell vágniuk hozzá. Végezetül meg kell jegyeznem, hogy ha a fenti megállapításokban szereplő tulajdonságokra és megnyilvánulásokra valaki ráismerne, az kizárólag a véletlen műve.

2011. november 17. Tegnap mákostésztát ettem ebédre. Van pár kaja, amit ha meglátok, azonnal ennem kell belőle. Ilyen a tarhonya, a grízes és a mákostészta. Nem tudom megmagyarázni, hogy ez miért van, és miért pont ezek, de így van. Ha van a T. olvasók között lélekbúvár és viselkedéskutató, esetleg gasztroenterológus, az legyen olyan jó, és elemezze ezt a helyzetet. (De csak akkor kommenteljen, ha nem túl ciki rám nézve…). A mákos tésztáról meg – mint mindig – apám jut eszembe. Apám, akinek volt pár jellegzetes mondása, páldául a „gázvízvillanyajtó”, ami otthon nálunk a „sziasztok, akkor én elmentem”-et, vagy a „kedves családom! én most elmegyek, csókollak benneteket, vigyázzatok magatokra, sietek haza!”-t helyettesítette, ugyanis akkor is ezzel köszönt el, ha dolgozni ment, de akkor is, ha Japánba. Szóval az Ő mondása volt a „fele-tészta-dupla-mák” is, amely mindent elmond az életfelfogásáról. Ami csak töltelék, ami csak azért van, mert mégse lehet tele pofával cukrozott mákot enni, abból a minimumot, de a sok jóból, jó sokat (ez valami rock számban van nem?). Persze ezt otthon szinte sose fejthette ki, mert anyám utálja a mákostésztát, így aztán ritkán ettünk, ha jobban belegondolok, akkor ez inkább ilyen menzai legenda volt. A lényeg az, hogy minden egyes alkalommal ez a történet jut eszembe, ha mákostésztát eszem, de persze ezt egyáltalán nem bánom. Na jó, nyilván mákostészta és mákostészta között is van különbség. A mi menzánkon például ilyen száraz és fujtós, mint Etvasz barátom pogácsája (garantálom, hogy ezzel egyáltalán nem mondtam keveset). Ráadásul egyszer megkérdeztem azt a nénit akit magamban csak szupernagyinak szoktam hívni, hogy esetleg egy kis méz nem volna-e rá – hiszen az közismert, hogy a mákostészta mézzel csurgatva az igazi, és nem leöntve például vaníliaöntettel, aminek ott semmi helye -, hát úgy nézett rám, mintha legalábbis azt kérdeztem volna, hogy annak a kishölgynek ott pénztárnál megadná-e a számát keziccsókolom. Persze van remény, mert pár hete Abádszalókon – ahol kb. az érettségi utáni nyáron voltam utoljára, és úgy emlékeztem rá, mintha minimum francia rivéria (!) lenne, most (ősszel) meg mintha Joli zombifilmjének castingjára menne mindenki – egy csárdában ettem mákos gubát (mit gubát! bobalykát!) – ahol szemrebbenés nélkül teljesítették a mézre vonatkozó kérésemet is és mondhatom jó volt, eltekintve a kissé száraz kiflivégektől. Egy biztos: mákostésztára nekem nem azért van szükségem, hogy mákot egyek, hiszen utána 1.) ki kell pucolnom a fogsoromat, 2.) egész nap fáj a gyomrom 3.) mióta tudom, hogy az ópium alapanyaga a mák, bemeséltem magamnak, hogy a máktól álmos vagyok, hanem azért mert eszembe jut apám és a mákostészta esete. És az jó.