Szóval az úgy történt tisztelt bíróság, hogy szilveszterkor rohadt lelkesek voltunk, hogy menjünk együtt nyaralni. Persze a leglelkesebb én voltam, mert a lelki szemeim előtt már ott lebegett a psakoudiai (gyk: Görögország) tengerpart, a napozóágyaival, éttermeivel, ouzoival. Nem érdemes szaporítani a szót, szilveszterkor még úgy látszott, hogy bármely csuklós Ikaruszt bőven megtöltünk magunkkal, az igazi indulásra két család maradt Dundee-ék meg mi. Ez a szomorú és kérlelhetetlen valóság. Ezen persze nem sokáig töprengtünk és szomorkodtunk, ám az igaz, hogy éjjel a tengerparti bárban üldögélve, angolt gyakorolva nem egyszer emlegettük, hogy ki a hangember meg ki nem, de spongya erre. 14 óra üdítő (?) vezetés után megérkeztünk a faluba és ott akkor azonnal megmutatkozott miért imádom azt a helyet. Öreg Melissa úgy integetett nekünk az utcáról, mintha 1.) legalábbis a fogadott fia lennék, 2.) havonta járnánk hozzájuk családi összejövetelekre és én sütném a környéken a legjobb souvlakit. Na most ehhez képest két éve voltunk ott egy hétig és a souvlakit összekever(t)em a biftekivel, ami kábé olyan mint amikor nagyérdemű Putnoky Botond rizst kért a tatárbifsztekhez a Dunakapu ételbárban. Rögtön a megérkezés után fent említett öreg Melissa biztosított arról, hogy este meccset nézünk és ouzózunk együtt, mindezt tette olyan magától értetődően mintha arról beszélne, hogy szerinte van Mennyország és lehet hogy pont ott. Az, hogy mit jelent a címben található kifejezés, és hogy mi az a nyöknyő, a következő bejegyzésekből ki fog derülni. Türelem…