Kategória: Közevések

Ez a történet három egymástól független szálon indul el, és természetesen mint egy valamirevaló igaz meséhez illik is, egyszercsak találkoznak és összeolvadnak, hogy kiteljesedjenek a maguk valójában, dícsérvén a leírás bravúrosságát és meglepetésének erejét. Ezt csak azért szerettem volna előrebocsátani, hogy lássa a kedves olvasó, nincs itt semmi túlhajtott szenzációkeresés vagy mesterséges titokzatoskodás én már látom mi lesz a vége. Azért remélem örömet okozok vele. (Egyébként ez a dolog – már tudnillik a leíró jólértesültsége – azóta jár a fejemben, amióta a történetesen bölcsészhallgató lányom mesélt arról, hogy az író az mindenekfelett áll értesültségben, hiszen ő mindent tud, csak legfeljebb nem mondja el az elején ki a gyilkos. Ha picit továbbmegyek, ez ugyanaz a probléma mint amikor teszem azt a terminátor épp le akarja vadászni a valamikori jövőben majd olyan fontos szerepet betöltő, jelenleg nem túl izgalmas hősnőt, aki látszólag mit sem sejtve nyit ajtót az ember-gép szörnyetegnek. Hát komolyan nem fogott gyanút amikor egy egész filmes stáb sminkmesterestől, lámpástól, szélgépestől, ráadásul a nagyon híres rendező – ordibátorral a kezében – egy olyan idétlen székben ott ül a háza előtt és utasításokat osztogat egy hadseregnyi további embernek? Azt gondolta, hogy majd nem hozzá fog becsengetni Schwarzenegger? Lásd még: Bear Grills, aki közismerten túlél mindent, tudja melyik pondrót lehet megenni az éhenhalás előtti utolsó percben és tud tüzet gyújtani egy faággal meg némi hónaljszőrrel. Mármint azért illik ő ide, mert sose kérdezi meg azt aki kamerázza őt a vadon mélyén, hogy figyelj már nincs gyufád, vagy nem maradt esetleg egy kis sonkás szendó a kamerás táskád aljában? Olyan unalmas már ez a sok tücsök.) Szóval kedves olvasó én tudom mi lesz a vége, de olyan jó újra és újra végiggondolni és nemkülönben elmondani. (Csak hogy igazságosak legyünk, van olyan történet, (mit történet, sorozat!) ahol nem így működik a dolog hanem pont hogy elmondják az elején ki a gyilkos. A legismertebb példa erre a megoldásra a Columbo. Mondjuk az Ő esetében meg nettó szemétség, hogy a kamerás direkt nem mutatja meg a filmet a rendőrségnek az elkövetésről, mennyi felesleges munkától menthetné meg a hadnagyot…)

Nnna akkor nézzük a történeteinket.

Vastag szürkület volt az erdőben. A Hold még nem jött fel, így valóban az orráig se lát az ember. Persze ha az ember történetesen nem ember, hanem szarvas, akkor lát, legalábbis szagol, érez, hall. Az egy éves ünő ácsorgott a fák között és egyáltalán nem arra gondolt, ami pár perc múlva történni fog. Az járhatott a fejében, hogy végre nyár van, van kaja bőven, nem kell nélkülözni. A fák ágai már zöldek, nem kell nagyon nyújtózkodni sem, minden csodás.

A vadászok már napok óta egyre idegesebbek voltak. Az egyik társuk nagyon szeretett volna egy szarvast elejteni, mert valami haverjairól beszélt, akik így a karantén után végre össze tudnak jönni egy hétvégére bulizni, beszélgetni, énekelni. Az elmúlt jó pár napban ez a vadász minden éjjel kint volt, de valahogy nem sikerült. Egyszer belelőtt a bozótba, mert azt hitte megvan, de hát nem volt „lik iránt”, ahogyan Matula bácsi összefoglalta a vadászat sikerének lényegét zseniálisan. Látni vélt árnyakat, hallott zörgést, amit a vadak okoztak, de valójában látni nem látott semmit. Illetve látott ő egy csomó vaddisznót, de azt ilyenkor nem lő az ember mert a kan az büdös, a kocának meg malacai vannak és ilyenkor nem lőjük meg. Sem sportszerű, sem normális dolog nem lenne. Kínjában és végső elkeseredésében megkérte az összes többi épkézláb vadászt, ha tudnak lőni egy valamirevaló szarvast, azt adják neki, mert szégyenben marad a barátai előtt.

Biztos a majdnem három hónapos karantén okozta, de a baráti társaságunk minden tagja rettenetesen vágyott már arra hogy kimozdulhasson végre. A szervezés a szokásosnál sokkal egyszerűbb volt ezúttal, érdekes módon mindenkinek első szóra jó volt az időpont, hamar el is értük a teltházat a sokat látott Didergő tanyán. A helyről érdemes annyit elmondani, hogy bent van az erdő kellős közepén, közel Vadnához és Nagybarcához, amerre Csakazértis borok teremtődnek meg csodálatos emberek keze munkája nyomán. Valami olyan mértékű nyugalom sugárzik ki itt a földből, a ház falából, a tulajdonos magatartásából, hogy rossz szónak, feszültségnek nyoma sincs bárki is van ott és bárkivel van együtt. Ez olyan közös pont, ahová a társaság bármelyik tagja bármikor eljön – lakjon Miskolcon vagy Bécsben – és ez az a hely, ahol bár nem voltunk már együtt egy-két éve, mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk legutóbb. Van valami csoda a helyben és ezek közé tartozik az is, hogy nekem a szombat reggel mindig fejfájással indul egyrészt bizonyára a jólevegő miatt, másrészt nyomaszt a gond, hogy mit főzzünk estére, de semmiképpen sem a viszontlátás örömére pénteken nagy sebességgel és mennyiségben elfogyasztott büszkepálinkák hatása miatt. (Igen, jól emlékszik a kedves olvasó, Borsodban az egrest vagy a köszmétét vagy a piszkét büszkének is hívják, de a pálinka nem ebből készül, hanem azért nevezik így mert büszkék vagyunk arra, hogy milyen jót csináltunk, de még gyakrabban milyen jót szereztünk az ismerőseinktől, rokonainktól.) A „mit főzzünk?”-re a válasz általában egyértelmű: pörköltet. Persze vannak kilengések és remek ötletek, mint például az emlékezetes mics, ami köztudottan nagyon egyszerű, el kell menni a henteshez és venni micshúst, azt meg kell sütni és kész. (A Didergő tanyához a méltán híres Szelet-Elek székelyudvarhelyi micshúsárus hentes légvonalban mintegy 400, közúton 567, időben majdnem 8 óra távolságra van, így okozott némi fejtörést a beszerzés lebonyolítása.) De nem, ez alkalommal szóba sem került más, csak és kizárólag a pörkölt. A pörköltöt egyébként mindenki szereti főzni is, enni is, mellé lőni nehéz. Mi egészen szombat reggelig vártunk a vadász barátunk jelzésére, hogy van-e vadhús, lesz-e vadpöci de hát úgy látszott hogy nincs, nem lesz. El is mentünk annak rendje-módja szerint a Tescoba beszerezni a szükséges mennyiséget.

Pár órával ezelőtt a pillanat előtt a már említett szarvasunk talán megrészegülten a jó levegőtől a kelleténél vakmerőbben lépegetett az erdő széle felé. Nem gondolta, hogy bármi baj lehet. Olyannyira nem számított semmi rosszra, hogy szinte észre sem vette amikor az a bizonyos golyó eltalálta. A lövés jól sikerült, nem szenvedett. A puska másik oldalán helyet foglaló vadász elégedetten csettintett egyet és megdicsérte magát a lövés miatt. Ebben a pillanatban a mi vadász barátunk még nem tudta, hogy meg van mentve a becsület, mégiscsak meg tudja örvendeztetni a társaságot a semmihez sem hasonlítható minőségű pörkölt alapanyaggal.

Reggel viszont megérkezett a várva várt sms, a várva várt információval: lehet jönni a húsért.

Amikor az sms megérkezett a vadász barátunk telefonjára, abban a pillanatban én éppen latba vetettem minden rábeszélő képességemet a kazincbarcikai Tesco áruház hentespultjánál, hogy rávegyem a kiszolgáló kollégát, hogy kutassa fel az ö s s z e s marhahúst ami egy ilyen szombat delelőtti órán fellelhető az egységben. Mindegy nekem, hogy lábszár, comb, tarja, hozza mindet, legyen legalább 10 kiló, ha Istent ismer, különben pácban maradunk és ehetünk pizzát szégyenszemre mind a harmincegynéhányan. Olyannyira megértette a helyzetet a hentesfiú, hogy valóban kihozott mindent a kedvemért, még a nejlon csomagolásból is kivette, hogy ne nyomjon annyit a mérlegen. Valószínűleg megérezte, hogy profikkal van dolga, nem lacafacázhat.

Nekem egy óriási kő esett le a szívemről, a legfőbb hozzávaló megvan, már csak az volt a feladat, hogy megvegyük még ami elengedhetetlen egy remekbeszabott marhapöcihez. És ekkor kedves olvasóim, ekkor beütött a ménkű, be**szott a szentkuti bucsú, vagy tetszés szerint használhatunk egyéb nagyonnagy bajra és várható blamára utaló jelzőket. Történt ugyanis, hogy éppen azon tanakodtunk Lacos barátommal, hogy a szarvacska, a kagyló, netán az előkelő fusilli-e a legmegfelelőbb választás az ételhez, amikor ő mintegy véletlenül észrevette, hogy egy csomó nem fogadott hívása van a baráti társaságunk különböző tagjaitól. Ekkor én is rásandítottam a saját, gondosan lenémított telefonomra és azon is ugyanezt láttam. Én ekkor már éreztem, hogy baj van, és nem csalódtam. Ugyanis mikor Lacos visszahívta a feleségét, Ő elmondta neki, hogy nemsokára érkezik egy éjjel elejtett egyéves ünő, akinek jobb híján leghőbb vágya, hogy pörköltté lényegüljön át ha már nem élvezheti tovább a nyári napsugarat. Mi ekkor Lacossal valószínűleg bokáig lesápadva néztünk egymásra a Tesco tésztagondolái mellett, majd fordítottuk egyszerre a fejünket afelé a 10 kiló marhahús felé, aminek egyetlen perccel azelőtt még annyira örültünk, sőt aminek a megszerzésére olyan büszkék is voltunk – majdnem mint egy vadász a szarvas elejtése után, de most már csak egy totálisan feleslegesen a kosarunkban lévő tömeggé silányult, aminek a kezelése kb. akkora gondot okoz, mint a kifáradt nukleáris üzemanyag egy harmadosztályú atomerőműben.

Gyorsan számba vettük a lehetőségeket: 1.) felhívjuk a barátunkat és megmondjuk, hogy ha eddig nem hozta, hát már nem is kell a szarvasa, egye meg maga. (ezt gyorsan elvetettük reális és racionális okok miatt.) 2.) gondosan bedugjuk a tészták mögé a 10 kiló húst, majd határozottan, lehetőleg feltűnés nélkül eloldalgunk a helyszínről. 3.) Ugyanezt tesszük, de a zoknik közé dugjuk el, hiszen ott úgysem jár senki. 4.) Fapofával visszavisszük a hentespulthoz az árut és megmondjuk, hogy van valami rossz szaga, különben is láttuk a cimkéjén, hogy lengyel a cucc és mi nem fogyasztunk kizárólag Magyarországról származó marhát már bocsánat, de abból is csak azt amin van egy turultetoválás. (Amikor idáig juottunk előttem felsejlett a hentes alakja, aki a jóindulatú, segítőkész kiszolgálóból erre a kérésemre valószínűleg – az agyában lezajló bonyolult kémiai folyamatok miatt – hirtelen átváltozna egy nyersvegán zombivá és levágná a kezemet a késével. (Illetve nem, ezt nem tenné, hiszen kötelező távolságtartás miatt nem jöhetne 2 méternél közelebb, sokkal inkább hozzám vágná a húsdarálót a pulton keresztül). A vége az lett, hogy Lacos felvette a fapofát és azzal a zseniális szöveggel vitte vissza húst, hogy képzelje el, most telefonált a felesége, hogy megvette máshol a húst, így aztán nem vinné el of course. Most mondja meg – tette hozzá – ezt tette vele, a teremtés koronájával, a ház urával, a családfővel az asszony, most gondoljon bele, legyen megértő. Gond nélkül vissza is vették, még megértően mosolyogtak is. Itt meg kell jegyeznem, hogy Lacos érdemeiből nem von le egy fikarcnyit sem, hogy az engem kiszolgáló hentes épp valószínűleg cigiszüneten volt, így a tranzakciót mással bonyolította le.

A dolog innentől kezdve nem túl érdekes. Összetalálkozott az egyéves ünő, a vadász barátunk és a baráti társaságunk, a pörköltet becsülettel megfőztük, és ha már nekiálltunk tele is lett egy 25 literes bogrács. A felét megettük aznap, a másik felét széthordtuk szerte az országban kis dobozokba csomagolva, hirdetve ezzel a barátság, az összetartozás és a közös kalandok mindenek felett álló erejét.

Az egyik barátom mesélte el (legalábbis mindannyian jobban járunk, ha ezt mondjuk) az első találkozását a fia barátnőjével. Ezt a barátomat én úgy ismertem meg, mint a legtoleránsabb, legnyitottabb embert kerek-e világon. Soha senkiről nem ítélt elsőre, de talán másodikra sem, és főleg nem ránézésre. Ő képes tejfelszőke germán típusúként a párizsi méltán kétes hírű Gare de l’Est-en odamenni a minimum kétméteres afroamerikai férfiakból álló csoporthoz, akik szemmel láthatóan azzal voltak elfoglalva, hogy elosszák egymás között a legutóbbi a drogkörútból szerzett napi betevőt és ebben a tevékenységükben nem igazán illik megzavarni – legalábbis a francia etikett ez kifejezetten tiltja. De ezzel ő nem foglalkozik, sőt valószínűleg fel sem méri tettének lehetséges következményeit, odamegy és oroszul (!) megkérdezi a talán legrosszabb arcú egyént -akit gyakorlatlan szem valószínűleg nem is tudna megkülönböztetni a társaitól -, hogy bocsánat, nem jártunk mi együtt a leningrádi egyetemre járványügyet tanulni? Mi ezt pár lépés távolságról néztük és tüntetően jeleztük, hogy nem együtt vagyunk, sőt tulajdonképpen úgy igazán ott sem vagyunk, csak éppen álldogálunk egy picit, mielőtt meginnánk egy kapuccsínót az automatából. És ebben megmondjam mi a legviccesebb? Hogy de. Hogy tényleg együtt jártak egyetemre a Szovjetunióban és mi többiek szájtátva figyeltük, hogy ott, Párizs talán leghírhedtebb környékén felhőtlenül cseveg és nevetgél a rövidnadrágos, farmeranyagból házilag varrt és egy csinos patenttel ellátott, gondosan nyakbaakasztva hordható útlevéltartót viselő  (ugye emlékszünk erre a Kelet-Európai jellegzetességre) magyar egy égimeszelő, feketebőrű, talptól sapkáig fukszozott emberrel – oroszul. Ettől a történettől eltekintve is amikor jóízűen elkezdett kombinálni a társaság és már majdnem elfajult a dolog abba az irányba, hogy igazságtalanul, sőt ismeretlenül csúnyákat mondjunk vagy csak gondoljunk valakiről – mindig Ő az, aki leállítja a többieket azzal, hogy de srácok, miért mondjátok ezeket? Hát nem is ismerjük, nem is találkoztunk vele! – amire kicsit el is szégyelljük magunkat mi többiek.

Ahogy mondtam ennek a barátomnak van egy fia. Egyetlen gyerek, ennek megfelelően eléggé el is kényeztetett, ráadásul – ilyen családokban nem szokásosan – az apjával van nagyon bizalmas kapcsolatban. Az apjának pedig Ő a szeme fénye, mindent megbeszéltek egymással, rossz jegyeket, titkos-véletlen berúgásokat, komolynak tűnő, de valójában komolytalan első szerelmeket. Aztán elérkezett az a nap, amikor a fia bejelentette otthon – természetesen először az apjának – hogy már egy ideje együtt jár egy lánnyal, akit elhozna bemutatni egyik este, mondjuk vacsorára. Az én barátom ekkor nagyon meglepődött. Na nem azon, hogy a fia elhozná a csaját, hanem a saját soha nem tapasztalt érzésein. Ő, aki ahogy mondtam végtelenül toleráns és soha semmilyen előítéletnek nem engedett teret, most azt érezte, hogy hát ő ezt a lányt ki nem állhatja. Mert hát hogy jön ő ahhoz, hogy a kicsi fiának, akit sokszor a legbizalmasabb barátjának érzett, csak úgy elcsavarja a fejét és betolakodjon a szépen berendezett szívébe, nagymértékben csökkentve az apja által kitöltött teret? Hát mit képzel ez a kis… Idáig jutott a gondolkodásban amikor olyan lelkiismeret furdalást érzett mint talán még soha. Hát ő, pont ő gondol ilyet akitől ez ennyire távol áll? Na nem ez nem lehet. Próbált őszinte mosolyt erőltetni magára és mondta, hogy persze, nagyon nagy örömmel várjuk, de hol ismerkedtetek meg – kérdezi a fiát. A fiú erre elmeséli, hogy tavaly amikor kint volt egy hónapot Malmőben önkénteskedni akkor ismerkedtek össze. Szóval svéd? Ja, nem, nem svéd. (Huhh, akkor magyar, legalább ez rendben van gondolta a barátom, talán nem viszi el a gyereket a hideg Svédországba.) Indiai. Egy csoportban voltak a menekültszállón, ahol dolgoztak. Ebben a pillanatban a barátom nem tudott gátat szabni a gondolatainak. Na idejön ez a cigány a világ végéről – nyilván egy szemét migráns – és arra utazik, hogy kifogjon egy ilyen jólelkű, naív gyereket, felcsináltassa magát aztán hazaviszi én meg talán sose látom többé, szegény meg élhet ott a vonatok tetején. Valószínűleg valami kiülhetett az arcára, mert a gyerek folytatta azzal, hogy a lánynak nincsenek szülei, alkalmazott matematikát tanul a stockholmi egyetemen és már majdnem megkapta az állampolgárságot, csak a svéd nyelvvizsga hiányzik. Erre egy kicsit az apa megnyugodott, de továbbra is azt érezte, hogy utálja a lányt, mert tutira csak kihasználja a fiút és majd jól elhagyja, ha talál jobbat. Ja és biztos hindu és leginkább bogarakat eszik. Eh. A legfurább az volt az egészben, hogy a barátom, mintha kívülről nézte volna magát meglehetős undorral, hogy nem, ez nem lehet ő. Ő nem ilyen. Ő nem gondol ilyeneket. Persze nem mondott semmit, lassan lenyugodott és csak annyit mondott, hogy persze, jöjjön csak bármikor! Oké, akkor hívom skype-on, mindjárt hazaér a miséről. (Hm. Miséről? Szóval keresztény?) Persze a gondolatok cikáztak a fejében továbbra is. Mi az hogy vacsorára? Egy vacsorára jön el Malmőből? Ez elég fura. És hogy lesz – kérdezte – egy estére jön csak ide? Nem, itt lesz három napig, foglaltam neki egy kollégiumi szobát az egyetemen. Na erről szó sem lehet – kerekedett felül a jófejség a barátomban – de azért a fogát szorosan összeszorítva mondta, hogy: idejön aludni és kész. A találkozóig még hátra volt egy hét, de már ezzel kelt, ezzel feküdt. A legjobb amiben önmagával és a lelkiismeretével maradhatott az az, hogy ha a fiának jó, akkor neki is jó. Azért érezte, hogy ez elég sovány magyarázat önmagának. A kérdéses estén a barátom ment ki a vasútállomásra a fia és a barátnője elé. Amíg várta őket a kocsi oldalának dőlve folyamatosan azt mondogatta magában – mintegy nyugtatóként, hogy nyitott vagyok, nincs előítéletem, ha neki jó, nekem is jó… Amikor megjelentek az állomás ajtajában a szeme azt látta, hogy egy nagyon vékony, félénk, okos szemű lány jön a fia mellett aki mosolyogva nézi a távolból. A barátom ösztöne ilyeneket kérdezett: hát hogy jön ez? Csámpás? Miért szorongatja úgy a gyerek kezét? 3 napra egy akkora bőröndöt hoz mint egy ház? Szegény fiú alig bírja el… Természetesen elfojtotta magában ezeket az érzéseket, mert a fia kedvét a negatív ösztöneivel semmiképp sem akarta elrontani, inkább lenyelte a keserűségét. Az első találkozás rendben lezajlott, a lány személyisége szinte azonnal levette a lábáról a barátomat és a feleségét is.

Most már elárulhatom, hogy ez egy régi történet, a barátom fia boldogan él három gyerekkel és az indiai származású feleségével, aki kiválóan megtanult magyarul és a svéd mellé már a magyar állampolgárságot is megszerezte.

Ezt a hosszú bevezetést csak azért meséltem el, mert pár hete én is a negatív ösztöneim csapdájába estem. Az történt ugyanis, hogy hosszú évek óta nem én főztem a társaságnak a kaját a menetrend szerinti Didergő hétvégén. Ezek a bulik úgy zajlanak, hogy pénteken megérkezünk a tanyára – ami egy gyönyörű és végtelenül nyugodt helyen van a Bükk keleti oldalánál – örülünk a viszontlátásnak amit számottevő mennyiségű alkoholos itallal segítünk. Szombaton a gyógysörök után főzni kezdünk valami jót. Na ezt rendszerint én celebrálom a többiek hathatós segítségével. Idén az egyik barátunk meglepett minket egy komolyabb vaddisznóhús darabbal, ami bizony pörköltért kiáltott. Ezt meg is beszéltük már hetekkel előre, én rákerestem pár receptre és készültem a főzésre. De minden máshogy alakult. Amíg én a boltban voltam, addig a barátom orvul nekilátott a főzésnek, és amire visszaértem már szépen főtt a pörkölt. Na és ekkor. Ekkor éreztem, hogy előjön belőlem az irigység, a lekicsinylés, a kishitűség, a féltékenység és az összes hasonló negatív tulajdonság. Hát elrontja. Hát azt most mért teszi bele? Jézusom, hát leégeti. Ilyenek jártak a fejemben, de nem mondhattam ki, így kénytelen voltam Csabi barátom pálinkájával belsőleg nyugtatni magam. És a végeredmény? Na az zseniális lett. Semmi baj nem volt vele, főleg azután, hogy azért a pontot az i-re én tehettem ki azzal, hogy amikor az alkalmi szakácsnak felcsapott és húsdealer barátom azt mondta a főzés vége felé, hogy már majdnem kész, csak egy kis áfonyalekvár kéne bele, de elfelejtette. Ekkor megdicsőülve, mintegy leereszkedve mondhattam azt, hogy nyugi kisfiam, én természetesen hoztam…

Fogadjátok kitörő örömmel… 🙂

 

A kolbász, de főleg a kolbásztöltés eseményének és a barátságnak a kapcsolatáról már írtam egyszer. Ez nem változott azóta sem, komolyan hiszek benne, hogy nincs is jobb csapatépítő mint az alaktalan masszából katonás kinézetű terméket előállítani közösen, egyformán zsíros kézzel, egyformán zsírszagú ruhában és nem természetes módon zsírosodott hajjal. Azért vagyok kénytelen megint elővenni ez a témát, mert a hétvégén végre sorra került amire annyira vártunk. Összejöttünk megint és rutinos mozdulatokkal, a bennfentesség érzésével megérkeztünk a kalbásztöltő versenyre. Azon a vidéken, ahol az eseményt megrendezték, ott igenis kalbásznak hívják a kolbászt  és aki nem így mondja arra úgy néznek, mint rám, amikor Sopronban kicsit felhúzom értetlenség szemöldökét – ó micsoda professzionális fordulat – amikor azt mondja nekem valaki, hogy el kellettem menni a boltba, sőt, hogy leköllöttem húzni a cipőmet. Szóval kalbász, ami mifelénk egyébként husoskolbász, gondolom mert egyébként van nem húsos is, csak én még nem találkoztam vele. (Persze mondják, hogy van akinek a bab is hús, de ez már nagyon messzire vezetne.) Na de elég a stílusnácizásból, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi hatan felvettük a fekete kötényt és sapkát, mintegy jelezve a többi induló csapatnak, hogy bizony gyászos vége lesz a szereplésüknek, már ha velünk akarnának ujjat húzni. (Megjegyzem: nem akartak, és annyira nem is ijedtek meg tőlünk, bár ez lehet, hogy a remek fazonú, ám a mi fejünkön kicsit furán ható szakácskalapoknak volt köszönhető.)

A verseny napja egyébként számunkra is meglepően simán indult. Egy nem túl messze lévő faluban futottunk össze, – annál a fogadónál, ahová majd minden reményünk szerint a megmérettetés után vissza is térünk. Mindannyian külön érkeztünk, a szélrózsa minden irányából. Zotya volt az aki magára vállalta a vezetést és azt, hogy ennek folyományaként nem iszik a nap folyamán semmit, ami miatt itt még szánakozva, estefelé kis irigységgel és olthatatlan csodálattal néztem rá. Az indulás sima mivoltát az biztosította, hogy pont időben befutott Laci is, a BMW-jével, aki pedig arra is képes, hogy még otthon az ágyban fekve mondja azt, hogy: pillanat mindjárt odaérek, igyatok egy kávét. A BMW egyébként a későbbiekben komoly szerepet játszott, mert a nap és a verseny vége felé, amikor már csak a zenekar játszotta a lakodalmast, némi hohhóóó felkiáltások gyakori hallatásával, egyedül Laci tudta mit jelent úriembernek lenni és megtáncoltatta a jelenlévő hölgyek jelentős részét. Mi ezt csak távolról figyeltük és arra lettünk figyelmesek, hogy Lacink tánca valahogy úgy néz ki, hogy látszólag rendesen forgatja a lányokat, majd váratlanul elengedi őket, egy lépést hátralép, széttárja a két karját, hátrahajtja a fejét és mintegy magának lép egy-két ütemet. Mi azt gondoltuk, hogy ez a sör-pálinka kombó nem várt hatása miatt van és indokoltan nagy jókedvében mintegy a világot akarja magához ölelni (Magyarország szeretlek!). Aztán rájöttünk, hogy nem egészen erről van szó, hanem arról, hogy Laci táncol, valamit az éppen aktuális hölgy fülébe súg, hátralép, széttárja a karját és mutatja, hogy eeeeekkora BMW-m van. Amennyire ez érzékelhető volt, Laci ezzel nem ért el semmilyen hatást, de lehet, hogy nem is akart ebből a tényből előnyt kovácsolni (tudniillik, hogy meeeekkora), mindössze egy-két elismerő, bár nem túl meggyőződéses pillantást zsebelt be.

Mindenesetre a kalbászt professzionálisan megtöltöttük, az aranyminősítést megkaptuk, nagy részben köszönhetően annak, hogy idén a pannon-tenger kolbászát készítettük el. A zsűrinek még egy térképen meg is mutattuk mit jelent ez és olyan vehemensen magyaráztuk az elméletünket, hogy ránézésre szegények csak két dolgot gondolhattak: a.) ezek megőrültek és azt hiszik, hogy a ki tud többet Magyarországról című helytörténeti úttörőverseny zsűrije előtt szerepelnek, b.) ezek megittak már egy liter pálinkát meg 1-2 tálca sört, némi fröccsökkel kiegészítve és ez már a delírium, hívni kell Zacher doktort. Ha objektív szeretnék lenni, akkor a mi pillanatnyi valóságérzékelésünk szerint az igazság valahol középen volt, hajszálnyival a b.) változat felé billenve. Már-már hagyományosan a sült kolbász mellé frissen sült tepertőt is kínáltunk. Mivel ennek én voltam a felelőse, kicsit rosszul esett, amikor arra a kérésre, hogy „de hát kedves zsűri, mondjanak már valami építő kritikát is, ne csak – egyébként jogosan – dícsérjenek”, azt említették, hogy egy picit érzik, hogy a tepertő sütésekor, a zsír hőmérséklete elkerülte az ökölszabályként is értelmezhető 130 Celsius fokot. Mi ekkor Imrével egymásra néztünk és azzal a kifejezéssel az arcunkon, hogy lám milyen szemfüles az igen tisztelt értékelő bizottság, szinte egyszerre mondtuk, hogy hát igen, amikor egyszer egy pillanatra nem figyeltünk oda, akkor a gázpalack megfutott egy picit és 2 perc 18 másodpercre 134,5 fokra emelkedett a hő, de ezt azonnal korrigáltuk, bocsánat érte. Biztos az lehetett az oka, hogy a palackban orosz gáz van és nem a pannon-tengerből származó, az autentikus magyar tepertő sütésére az orosznál lényegesen jobban megfelelő pannon(akarom mondani: propán)-bután. A zsűrit ezen a ponton végképp elvesztettük, erről az üveges tekintetük árulkodott.

A töltés, a sütés, a zsűrizés, majd az eredményhirdetés után nem maradt más, mint a késztermékek elfogyasztása, majd részvétel a szürreális lakodalmas rock-bulin. A fogyasztás nagyon fontos volt, mert utólag összerakva a történteket, ennek köszönhető – pontosabban Zsuzsa a pici, kolbászos, egy mustárcsöppel megbolondított úgynevezett katonák készítésében mutatott türelmének és állhatatosságának -, hogy sem aznap, sem másnap nem mutatkozott az amúgy is vártnál nagyobb, még bőven elfogadható mértékű elhajlás, vagy másnaposság. Illetve ez így nem teljesen igaz. Igaz lett volna, ha a tetthelyről azonnal a már említett fogadóba távozunk, ott 1-2 óra alvás után elköltjük a vacsoránkat, majd a a világot halkan megváltva térünk jól megérdemelt éjszakai nyugodalmunkra, hogy nyugtázzuk, megint milyen jók voltunk. Ha így történt volna, akkor Zotya is hazaért volna időben (emlékeztetnék mindenkit, hogy ő vállalta a sofőrséget), Csabinak sem kellett volna a délután 6 és reggel 5 között eltelt időszakot elmesélni a reggelizőasztalnál, illetve Laci sem lepődött volna meg ugyanekkor – a híváslistát tanulmányozva – azon, hogy éjjel felhívta a feleségét, és nem rándult volna görcsbe a gyomra az elfelejtett beszélgetés számára ismeretlen tartalma miatt. De nem így történt.

Általában az ember már az első lépésnél tudja, hogy az ezután következő eseménysorozatot jobb lenne elkerülni. A legjobb az lenne, ha már ezt ez első lépést sem tennénk meg, hanem kiszállnánk amíg nem késő és valahogy más irányba fordítanánk a cselekedeteinket. Az a baj ezekkel az első lépésekkel, hogy utólag nagyon okosak vagyunk és pontosan tudjuk, hogy hol rontottuk el, de ott és akkor sajnos nem vesszük észre. Erre mondjuk, hogy „ott és akkor jó ötletnek tűnt”. Na hát ami a kalbásztöltés után következett az ott és akkor sem tűnt jó ötletnek. Az történt ugyanis, hogy Csabi határozott kérésére bementünk a helyi kocsmába egy pohár sörre. Kérdeztük is tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire ehhez, amelyre csak annyit közölt elég határozottan, hogy szereti az ilyen helyi kocsmákat és meg akarja nézni, ha nem tetszik tegyük ki és hagyjuk ott. Természetesen ez nem volt lehetséges, így minden jobb meggyőződésünk ellenére bementünk a Mókus Kocsma nevű műintézménybe egy és csak egy sörre. (Ilyen nevűvel legutóbb a Bükkben a lillafüredi kisvonat garadnai végállomásán lévő kocsma esetében találkoztam, ahol pont annyira volt idő a vonat beérkezése és visszaindulása között, hogy egy sört – na jó legfeljebb egy Unicumot és egy sört – megigyon a nem túl fáradt túrista, miközben élvezte a bükki levegőt és kipipálja magában a kirándulást. Igaz azt stílusosan Mókus odúnak hívják.) Az ezután bekövetkezett bajt egyébként nem másnak, mint a fesztivál borzalmasan teljesítő lakodalmas zenészeinek köszönhetjük. Ugyanis annyira rossz volt az egész délután hallgatott zene, hogy a kocsmában elhelyezett CD meghajtású zenegép felüdülésként, az igénytelen zene kietlen (Pannon…) tengerén meglátott trópusi pálmafás szigeteként hatott, ahol még a beach bárban lenge ruhás tahiti lányok is kortyolgatják a koktéljukat. Csabi azonnal elkezdte bedobálni a százasokat és válogatni a jobbnál jobb zenéket. Nagyjából 1000 forintnál tartott, amikor felvilágosítottak minket, hogy egy darab 100-asért 3 számot lehet kérni, úgyhogy a még hátralévő lehetőségek számát mutató kijelzőn már körülbelül 30-at láttunk. Mivel alapszabály, hogy pénzt nem hagyunk a gépben, végig kellett hallgatnunk az összes már befizetett lehetőséget, felváltva járultunk a szerkezethez a kedvenc számainkat kiválasztandó. Mivel ez nem egy sör ideje volt újabb és újabb poharakat kértünk, majd megtörve a rutint Becherovkát is ittunk. Itt vált igazán veszélyessé a dolog, de Imre és Zsuzsa lélekjelenlétének köszönhetően elpateroltak minket a szállásunkra. Az kizárólag Csabi balszerencséjének köszönhető, hogy nem fért be az első transzportba (Zotya még a Becehrovka előtt távozott, Zsuzsára maradt a szállítás kedves (?!) kötelessége.). Így amíg mi elfoglaltuk szobáinkat, Csabi a kocsmában maradt és résmentesen beilleszkedve a helyi közösségbe Hubertusozni kezdett valamelyik szaktárssal. A következmény az volt, hogy a sör-fröccs-pálinka-Becherovka-Hubertus olyan elegyet alkotott a szervezetében, hogy az este további részében már mint csak emléket emlegethettük őt, mesélve róla keserédes történeteket.

Másnap reggel fél nyolckor mindannyian frissen és kipihenten érkeztünk a reggelihez és örömmel konstatáltuk, hogy bár öregszünk és bizonyos szempontból csúnyán bánik velünk a sors, de barátságban és kolbásztöltésben verhetetlenek vagyunk. Főleg barátságban.

Ha nem szakadt volna meg már jó pár éve az uccabálozásaink hagyománya, akkor ilyenkor – vasárnap délután – pont az utolsó fröccsöket innánk, az utolsó cseppeket csavarnánk ki a hétvége második (harmadik?) söröshordójából és elkezdenénk összepakolni az egész hétvégén az utcán szolgáló sörpadokat. Egy szinte megmagyarázhatatlan jó érzés kerítene minket pont most a hatalmába, ami valami fura keveréke a „hurrá túléltük”-nek, a „megúsztuk nagyobb balhé nélkül”-nek és legfőképp a „beszarás, milyen jó kis társaság van itt”-nek. Mondom, ez lenne most, hiszen az uccabálok hivatalos és mindenki által respektált kezdési időpontja az a péntek amikor az iskolának vége van – akkor is, kb. 18 óra – a vége pedig nem meghatározott, de gyakorlatilag vasárnap délután valamikor… Ez lenne – mondom még egyszer – de sajnos az uccabálok sora már jó pár éve megszakadt. Szeretném leírni annak a történetét ami – szerintem – az utolsó volt, még akkor is ha ez után volt is pár próbálkozás, de itt valahogy vége lett. Nyugi, nem lesz szomorú…

Azt már egyszer leírtam – valami palacsintasütés kapcsán -, hogy hogyan is kezdődött az uccabálok története, amit kezdetben „porbafingó”-nak neveztünk, mintegy alcímet és stílust adva a kezdeményezésnek. A név azért lett ez – mint ahogy a hűséges olvasók emlékezhetnek – lakóparkunk építője, bizonyos Sovány Jani – nem épített utat a házaink közé, sok évig csak a port nyeltük és hol sivatagban, hol sártengerben éreztük magunkat. Nem Janikám, a te hanyagságod és inkorrektséged ellenére nem fogjuk magunkat rosszul érezni, és ha már a port kell nyelni miattad, azt egyszer az évben azért tegyük, mert a táncoló lábaink verték fel – mondtuk ezt erős esküvéssel, ahogy az ilyen elhatározásokat mondani szokás.

Aztán jó pár év múlva lett út. Igazi aszfalttal, az autók megállását és parkolását segítő murvás sávval és valódi szegélykővel a szélén. Szóval nemcsak amolyan kisipari, hanem rendes cégek által megépítve, még az obligát és elkerülhetetlen tartozék-kátyúk is belekerültek, csak hogy aki este jön haza az is láthassa, ha napközben esett volna az eső. Az útépítés sokba került, természetesen nagy részét nekünk, lakóknak kellett – ismét – összeadni, de a város is a zsebébe nyúlt, így koprodukcióban valósult meg. Ennek aztán annyira örültünk, hogy mindenki elhívta a barátait, ismerőseit és üzletfeleit, még az akkor regnáló polgármester is eljött, learatni a politikai babérokat az elkészült beruházás miatt. (Az, hogy a legközelebbi választáson mégis elbukott, nem a mi utunk miatt történt az biztos…) Az uccabál évről-évre nagyobb lett, már hivatásos zenész nyomta a mulatóst és búsulóst, egyre többen voltunk, a városban is híre ment, hogy van valahol a város szélén egy vidám társaság, aki minden évben három napig bulizik, még az utcát is lezárják. Természetesen mi is vérszemet kaptunk és egyre nagyobb méretekben és egyre merészebb programokban gondolkodtunk.

A következő év volt az, amikor a rendszer túlnőtte a saját határait és ami – mint később kiderült – az utolsó igazi lett. Vegyük sorra azokat az okokat, amik az utca népe által nagyon nagyra felfújt, de majdnem mindannyiunk által imádott, de legalább respektált rózsaszín lufi kipukkadásához vezettek.

Kezdjük például a résztvevőkkel. Az, hogy előzőleg mindenki elhívta a rokonait, barátait, kollégáit és üzletfeleit még rendben volt. Az is oké, hogy a Polgármesteri Hivatal dolgozói is nagy számban részt vettek az eseményen, hiszen egyrészt Ők az utunk elkészültében el nem évülő érdemeket szereztek, másrészt pedig – szabálykövető társaságként – mindig kértünk engedélyt tőlük az uccabál megtartására, amit persze örömmel meg is adtak és egyben ezt az egyszerű gesztust meghívásként értelmezték. Az azért később már kicsiny túlzásnak bizonyult, hogy egyikünk kihasználva újságírói összeköttetéseit a megyei napilapban is megjelentetett egy rövid beharangozót szerveződő eseményünkről.

Az uccabálok nagyon fontos eleme volt az úgynevezett főzőverseny. Ma már nem tudom miért hívtuk így, mert sem értékelés, sem díjkiosztás nem volt, hanem ez a program annyiban nyilvánult meg, hogy az út melletti füvön (semmiképp sem az aszfalton) 4-5 bográcsban rotyogott az étel a lecsótól a marhapörköltön át a halászléig. Bárki ehetett belőle, fényes, a füsttől kicsit könnybe lábadt szemmel néztük, ahogy nagyjából fél óra alatt elfogy minden. Az ételek között volt egy különszám is, az egyik szomszéd minden alkalommal úgynevezett „prágai kóbászt” sütött grillen. Azért neveztük így, mert az egyik prágai uccakirándulás alkalmával megállapítottuk, hogy a Vencel téren kapható sültkolbász semmihez sem hasonlítható és remekül harmonizál az ott kapható sörrel, vagyis közfelkiáltással a kedvencünkké emeltük. Egyszer ez a szomszéd lelkendezve újságolta, hogy talált egy kolbászt – már nem tudom melyik húsüzem terméke volt -, ami tök olyan mint a prágai, csak az alakja, a színe meg az íze más. Ezen felismerésen felbuzdulva Ő ezt a kolbászt sütötte, izzadva, de fáradhatatlanul. Azt, hogy kicsit már túl nagy a lufi, akkor éreztük meg, amikor ezen szorgos szomszédunk kislánya meg szerette volna előzni a prágai kóbászért sorban állókat, hogy az apukája adjon már neki egyet soron kívül, mert éhes. Erre a sorban állók egyszerűen és rövid úton rendre utasították, mondván, hogy ők is sorban állnak és kislány létére azért lesz olyan rendes és jól nevelt, hogy kivárja a sorát az egyébként mindenféle ellenszolgáltatás nélkül osztogatott kolbászért. Még szerencse, hogy pont arra járt az egyik szomszéd és helyre tette a tömeget, hogy tudják pontosan mi a helyzet és előre vitte a kislányt, amit az emberek egy pisszenés nélkül vettek tudomásul.

Az italokat – hagyományosan – úgy intéztük, hogy közösen vettünk 1-2 hordó sört, a többit – bort és egyebeket – összehordták a vendégek. Érdekes módon ebből probléma sohasem volt, a sörcsap mellé kitettünk egy papírdobozt, amire ráírtuk, hogy „becsületkassza” és aki csapolt a sörből és szükségét érezte az dobott bele valamennyit. Ez annyira jól szokott sikerülni, hogy szombat reggel mindig futotta belőle egy további hordóra, aminek meg az lett a következménye, hogy – ha nem is újrakezdődött – de tovább folytatódott az uccabál hétvége.

Azt gondolom, hogy ahol igazán túllőttünk a célon azok a programok voltak. Az első néhány évben kitettük a kerítésoszlopra a hifi torony hangfalát és ez szolgáltatta a zenét – saját keverésben. Természetesen sokszor összevesztünk ezen és bíráltuk egymás zenei műveltségét és ízlését. Igazán nagy probléma ebből soha nem volt, végül mindig megtaláltuk azt a pár számot, amire jól lehet rúgni a port és soha nem maradt el éjféltájban Tom Jones örökbecsű száma a Sexbomb sem, aminek különleges jelentősége volt akkor és van azóta is, de ezt nem szeretném részletezni, mert rám nézve némileg kompromittáló, ha érti a kedves olvasó mire gondolok. (Bár ne tagadjuk, hogy ebben is volt fejlődés, hiszen kisvártatva a Sexbomb mellett kötelező elemként megjelent az azóta megboldogult Joe Cocker „You Can Leave Your Hat On”-ja is.) A következő években már hivatásos zenész szolgáltatta a mulatóst mindannyiunk örömére.

Ezen a bizonyos utolsó uccabálon már késő délután – amikor még javában tartott a főzés – elkezdtek gyülekezni a baljós jelek. A városban ugyanis valami nyári rendezvénysorozat indult és a megnyitó egyik eleme a városi fúvószenekar előadása volt, amelynek jó pár tagja kapcsolatban volt valakivel közülünk is. Én nem láttam, csak hallottam, hogy amikor a hivatalos ünnepségen végzett a zenekar, akkor a tamburmajor határozott intésére és útmutatásával – bármilyen ütemkiesés nélkül – nyílegyenesen a mi utcánk felé vették az irányt. Mi pedig egyszerűen nem hittünk a szemünknek, amikor megjelentek a lenyugvó nap sugarában, szép rendezett sorokban és valami ismert indulót játszottak a köz épülésére, körülbelül úgy, mint az a bizonyos láthatatlan légió a sivatagban. Ekkor volt az is, hogy az akkor még nem annyira ismert Strokes ütőegyüttes lenyomott egy félórás showt csak nekünk. Az i-re a pont és a megalomániánk legékesebb bizonyítéka azonban mégiscsak az volt, hogy elhívtuk az akkor városszerte legismertebb bulizenekart mind a hat vagy hét tagjával professzionális felszerelésével és még profibb műsorával. Talán itt követtük el a legnagyobb hibát.

Arra a hírre ugyanis, hogy ők itt lesznek, szinte dőlt a nép hozzánk és az egymást ismerők igazi kisebbségben maradtak, mi pedig nem nagyon tudtuk kontrollálni a helyzetet. Csak a vak- és a részeg emberek szerencséjének köszönhető, hogy nagyobb baj nem történt. A sok ismeretlen a lakásainkba járt be WC-re – mert más lehetőségről nem gondoskodtunk – itta a sört a hordóból, ette a prágai kóbászt, táncolt az általunk hívott zenekar számaira, mi meg csak néztük a tömeget és örültünk neki, sőt büszkék voltunk rá hogy „látjátok, ezt mind mi hoztuk össze!”. Mindezek ellenére nem tűnt el semmi, nem tört össze semmi fontos, csak az egyik garázsból tűnt el a tulajdonosa majdnem teljes pálinkakészlete, de Ő sem volt biztos benne, hogy nem Ő kínálgatta el nagy örömében és az emberiség iránt érzett egyetemes szeretetében.

Másnap aztán kijózanodtunk és elemeztük a helyzetet. Ittunk arra, hogy nem lett nagyobb baj, megcsináltuk az egyik fimben emlegetett és régóta tervezett egy négyzetméter fröccsöt (apropó, akarja tudni a kedves olvasó, hogy kétdecis műanyag poharakból összerakva hány kisfröccs fér egy négyzetméterbe? Elárulom: 168. Bár jól és macsósan hangzik, de mégsem ajánlom senkinek, hogy ezt elkészítse több okból sem: egyrészt majdnem tizenhét liter bor és ugyanennyi szóda kell hozzá, így mire az utolsó is elkészül  – és mondjuk le lehet fényképezni a kész terítéket – az elsők már rég megmelegedtek, a szódából pedig elillant a szénsav, bármennyire is gyorsan dolgozunk, másrészt pedig ez akkora mennyiség, hogy egyszerre azért még nekünk is sok. Sokkal jobb a frissen készült, úgynevezett hamvas fröccsike.)

A helyzet elemzésével arra jutottunk, hogy két út áll előttünk. Vagy abbahagyjuk az egészet, vagy átmegyünk profiba, hozunk biztonsági őröket, toi-toi wc-ket és szedünk belépőt a költségek fedezésére. Mivel ezt nem tudtuk felvállalni, ezért abban maradtunk, hogy visszatérünk a gyökerekhez és a következő években csak magunk leszünk. Ha őszinte akarok lenni, már akkor éreztük – bevallani ugyan nem akartuk magunknak – hogy itt a vége, ha nem tudunk nagyobbat csinálni, akkor nem kell erőltetni. Az uccabálok végéhez az is hozzájárult, hogy a következő egy-két évben az időjárás sem kedvezett, többen el is költöztek az utcából, a gyerekeink is felnőttek (vagyis a tanév utolsó napja már nem volt olyan nagy jelentőségű) így aztán ez a hagyomány véget ért. Ezt persze lehet sajnálni, de olyan nagyon jó visszaemlékezni és tudni azt, hogy volt egyszer egy tulajdonképpen véletlenül összeverődött társaság, akik ilyen dolgokat éltek meg együtt és hogy én is benne lehettem…