2016. május 1. Arra nem emlékszem, hogy Leninváros még Leninváros volt-e vagy már Tiszaúj-, sőt arra sem, hogy véletlenül nem pont a ’86-os évben történtek-e a következőek. A nagyobb drámai hatás kedvéért mondhatnám persze, hogy a CS.S.E (csernobili sajnálatos események) utáni május elseje volt ez, amire van némi esély, de korántsem biztos. Három dolog biztos csak: nagyon meleg volt volt, felvonultunk és busszal mentünk apámmal Leninvárosba. Május elseje volt és a jó szokásokhoz és szocialista hagyományokhoz híven nagyszabású felvonulás következett, amelyen természetesen a apám munkahelye, mint a város meghatározó Vállalata nagy erőkkel vett részt. Ráadásul ez nemcsak egy egyszerű felvonulás volt, ahol a kollegialitás jegyében kéz a kézben az internacionalizmus és a bajtársiasság elveinek megfelelően, transzparenseket a fejük fölé tartva végigballagtak a kijelölt útvonalon a munkatársak, akik nyilván nagyon örültek a szikrázó napsütésnek, de még inkább a zsebükben lapuló étel- és főleg italjegyeknek. A felvonuláson túl ez az alkalom kimondva-kimondatlanul egy amolyan verseny is volt, amely a Vállalat részlegei között zajlott. Ki tud feltűnőbbet, a fő elvtársakat jobban meghökkentőt mutatni az alatt a pár száz méter alatt. Apám osztálya a biztonságtechnikával foglalkozott és hozzá tartozott a tűzoltóság is, így adta magát a gondolat, hogy hiszen van nekik olyan öltözetük, amellyel akár a sok ezer fokos tűzbe is be lehet menni és leginkább egy Pirx pilóta kalandjaiból menekült űrhajóshoz hasonlít aki felveszi, lévén hogy csillogó ezüst színű tetőtől talpig, a kilátást is csak egy sötét üveg szolgálja. Az, hogy éles bevetésnél mindössze pár percig van az embereken ez a ruha, a felvonuláson meg sokkal tovább, majdhogynem órákig kell viselni, az nem zavart senkit, mert ugye hősiesség is van a világon. Négy bátor tűzoltó felvette a ruhát, a nap tűzött, és hát mit tagadjuk, nem bírták. Volt aki már a cél előtt levette a sisakot egy „na elmentek ti ám a…” felkiáltással, volt aki eljutott a célig, de ott a helyszínen állomásozó mentős osztagnak kellett életre édesgetni. Összességében jól sikerült a felvonulás, az elvtársak elégedettek voltak, a sör és a debreceni szépen fogyott, a gyerekek dodzsemeztek. Csak apám és én nem ettünk-ittunk semmit, mert aggódván a hős tűzoltók egészségéért apám a kiemelt beosztásához járó összes sör-debreceni jegyét nekik adta. Amikor vége lett a protokollnak és elindultunk haza, apám láthatta rajtam, hogy szomorú vagyok az elmulasztott debreceni miatt. Mondta is, hogy ő is éhes, menjünk be a Hotel Olefinbe, úgyis útba esik. (Az olefin valami kémiai cucc, esküszöm most megnéztem a wikin, de ott valami alkénekről volt szó, szóval nem mennék bele. Mindenesetre bizonyára nagyon fontos dolog a Vállalat életében.) A szálloda egyébként akkori és magyar szemmel nézve nagyon jó színvonalú volt, minimum négy csillagos. Bementünk az étterembe, leültünk, jött a pincér és apám megkérdezte, hogy van-e debrecenijük? Apám ismerős lehetett a pincérnek, mert nem kérte ki magának, hanem egy kis feljebbvaló gőgöt jelentő áll-emeléssel mondta, hogy természetesen van, bár ilyesféléket ritkán kérnek a vendégeik, ajánlaná inkább az étlapjukat. Erre mondta apám, hogy oké, de mi most azt kérünk, de főzve. Pincér el, majd gyorsan vissza az Unicummal, sörrel (apámnak) és kólával (nekem). Apámon láttam, hogy nem tetszik neki a pincér hozzáállása és megfordulhatott a fejében, hogy valószínűleg őt itt ismerik, így ezt nem hagyhatja annyiban. Pár perc múlva láttam az arcán, hogy megvan a megoldás és azt kérdezte tőlem, hogy nem ennénk-e inkább tatárbifszteket. Ezt jól kitalálta, mert azért lássuk be, hogy az ételek hierarchiájában a főtt debreceni és a tatárbifsztek között akkora a különbség mint a Mariana-árok és a Csomolungma tengerszinthez mért magasságában/mélységében – persze ha az profin van elkészítve. Odaintette a pincért és közölte is a döntésünket, hogy debreceni sztornó, helyette tatárbifsztek. A pincér elismerően csippentett a szemével, – tekintély helyreállítva – de azért megjegyezte, hogy a debreceni már fő, vagyis azt mindenképpen leszünk olyan jók és kifizetjük. Ez csak természetes – állt bele apám a fölényeskedő szerepbe – lesz szíves becsomagolni. Aztán már csak annyi történt, hogy a pincér a decens fehér kabátkájában és a fekete csokornyakkendőjében kitolta egy zsúrkocsin a hozzávalókat és ott az asztal mellett keverte be nekünk a tatárbifszteket. Ezt mi annak rendje-módja szerint meg is ettünk, majd az időközben selyempapírba csomagolt debreceniket zsebre vágtuk, úgy mentünk haza a későbbi busszal. Mindannyian felhőtlenül boldogok voltunk – örültünk annak, hogy lám, a munkásosztály azt is megteheti, hogy debreceni helyett tatárbifszteket fogyaszt – kivéve anyámat, mert ő persze csak a nadrágjainkon megjelent éktelen nagy zsírfoltokat látta meg csak, amit a selyempapírba csomagolt debrecenik okoztak. Nyilván akkor még hiányos lehetett az ideológiai képzettsége.