… de mindenki nyugodjon le, nem erről akarok írni. Hanem egy ennél érdekesebb, sőt nyugodtan mondhatom, hogy az emberiség történetében sokkal nagyobb szerepet játszó dologról beszélnék, ami legalább a népesség felének ma is nagyon-nagyon jelentős helyet foglal el az életében. A fontossága nemcsak abban áll, hogy alapvető, mondhatni elemi szükségletet elégít ki, hanem abban is, hogy sokunkat valami különleges viszony fűz hozzá, amely sokszor igazi rajongássá, sőt szembe könnyet – de minimum a száraz szájba nyálat – csalogató valódi és gyengéd szeretetté válik. Ennek az elérzékenyülésnek a mértéke annál nagyobb, minél régebben volt hozzá szerencsénk. Ha hosszú idő után újra találkozunk vele, akkor a lankás formái és a határozott, de mégis puha tapintása teszi homályossá a szemünket. Sokszor csak annyit tudunk magunkban mondani, hogy jaj, de jó hogy itt vagy, tulajdonképpen eddig nem is tudtam mennyire hiányzol. Azt hiszem ennyiből már bárki kitalálhatta, hogy nem másról, mint a csülökről van szó.
Az elmúlt hetekben a valóságban, de emlékek formájában is sokszor került elém a csülök. Arról nem is beszélve, hogy München, az Oktoberfest sokak szerint nemcsak a sör, de a csülökimádók Mekkája is. (A pontos kép érdekében – vállalva ennek minden egyes következményét – így kell fogalmaznom, bármennyire is tudom, hogy Mekka a muszlim hitűek első számú zarándokhelye, akik a csülök témájából számomra érthetetlen és kifejezetten sajnálatra méltó módon kizártak.)
Az első megrázkódtató élmény a csülökkel kapcsolatban még legénykoromra vezethető vissza. Sikerült remek csülköket venni egyszer, és kitaláltuk, hogy ebből talán még remekebb pörkölt lesz, ráadásul bográcsban főzve. A feladatot Bandival a család hölgytagjaira bíztuk, mert nekünk valahová el kellett mennünk. Ezt rosszul tettük mint kiderült, mert amikor az előkészítési fázis közben, valami tudatalatti sugallatra hallgatva visszamentünk a tűzhöz azt láttuk, hogy a csülök bőre szépen levágva ott hever a kidobásra szánt alkatrészek között. Az ezután következőkre a leszállt vörös köd miatt nem emlékszem pontosan, de nem lennék meglepődve ha olyan szavakat használtam, vagy mozdulatokat tettem volna, ami nem egyeztethető össze az úriember mivoltommal. A csülök legfontosabb jó tulajdonsága tudniillik, a harmonikus hús-bőr és a kettő között lévő földöntúli anyagnak a leonardoi aranymetszést követő kozmikus aránya. Ebbe egy késsel beleavatkozni nem kevesebb mint, főbenjáró bűn. A helyzetet megmentettük, a levágott bőrt belefőztük a pörköltbe és az arányokat a tányérban állítottuk helyre.
Az már az Oktoberfest eseménye volt, hogy megkóstoltuk az igazi bajor csülköt is. Ez a kívül ropogós, de nem kemény, belül vajpuha, de nem szétmálló étel csodálatos hatást vált ki mindenkiben. (Ezekkel a jelzőkkel óvatosan kell bánni, mert egyszer Bandi mesélte, hogy egy katona-, munka- vagy osztálytársáról, hogy amikor elment a barátnője szüleihez mintegy bemutatkozni és a hagyományos vasárnapi ebéd utolsó fogásánál megkérdezte a leendő anyós, hogy ízlik-e a sütemény, akkor nagy igyekezetében azt válaszolt, hogy Ó nagyon, olvad szét a számban, mint a szar…) Tehát nem kezdtünk el hangosan nevetni azon a – valószínűleg keletnémet – vendégen, akit teltház lévén a mi asztalunkhoz ültettek le a sörözőben és salátát (!) rendelt a sörhöz. Egyszerűen csak összesúgtunk és belül tartottuk a megvetésünket és kívül még egy olyan mozdulatot is tettünk, amit elismerésként is lehetett érteni. Akkor viszont kifejezetten örültünk, hogy az pincér néni, – aki egy másfél négyzetméteres tálcán egyszerre vagy 10 adag csülköt is ki tud hozni egyszerre, 6 sörrel a másik kezében -, valódi megvetéssel az arcán kezeli az ilyen fajta ételeket, hiszen az ezekkel való vacakolás valódi elvesztegetett időnek/erőnek számít, amit aztán Oktoberfest idején a lehető legoptimálisabban kell beosztani. (Egyébként ugyanez az értetlenség volt megfigyelhető a HofBrauhaus pincérén is, aki akkor kifejezetten elégedett amikor söröket kell kihoznia (literes, mást ne is gondoljunk), de szinte undorral tette le az egy (1) üveg szénsavmentes ásványvizet és a két (2) poharat a mellettünk ülő két olasz lánynak. (Ráadásul a két lánynak olyan pólója volt, amire az volt írva mintegy viccesen, hogy „Ha eszméletlenül megtalálsz, akkor ide és ide (……………………) vigyél vissza” (A pontok fölött kézzel írt (olasz!) cím. Münchenben. Érted.) Az hogy ilyen hozzáállás mellett mitől veszíthetnék el az eszméletüket, abba bele se merek gondolni.
A csülökről szóló zengedelmeimnek itt még nincs vége, egészen biztos lesz még folytatás…