Karácsonyi különkiadás

Az utóbbi években több-kevesebb rendszerességgel szoktam vért adni. Az egyik alkalommal az egyik lányom megkérdezte, hogy mi a jó ebben. Természetesen azt feleltem akkor neki, hogy tudod kicsilányom a véradás nagyon fontos, egy csomó embernek szüksége van rá, mert bármilyen fejlett is az orvostudomány a valódi emberi vért,-  amire egy műtétnél szükség lehet – szintetikus előállítással vagy egyéb módon pótolni nem lehet. Már ennél a válasznál is éreztem, hogy ez így túl elvont, mivel nincs meg a személyes érintettség benne, majdnem olyan általános válasz, minthogy kapcsold le a villanyt, mert akkor nem nő úgy az ózonlyuk, vagy hogy ne egyél marhahúsból készült hamburgert mert azon túl, hogy ez is növeli az üvegházhatást, még az esőerdők is eltűnnek miatta, ami pedig a savas esők térnyerését növeli meg. (Aki szerint túl távoli az összefüggés a hamburgerzabálás és a savas esők között, annak jelzem, hogy meglepődne mennyire nem így van. Egyszer szívesen elmagyarázom…) Másfél évvel ezelőtt aztán igazán közel kerültünk a vérproblémához. Nem szeretném részletezni, de a lényeg az, hogy egy a családban szükséges nagy műtéthez úgynevezett irányított véradásra volt szükség. (A műtét egyébként remekül sikerült, azóta is gyakorlatilag minden rendben.) Ez persze olyan válasz ami már jobb, de ez már túlságosan is konkrét. Olyan mintha arra kérnél valakit, hogy hozzon vizet mert menten szomjan halsz. Ez nem is igazán jócselekedet, hanem az alapvető emberiesség megnyilvánulása. (Elnézést biztos a kárácsony teszi, ezért vagyok ilyen határtalanul bölcs.) Mivel eddig nem találtuk meg a jó választ, érdemes elemezni a folyamatot. Megismétlem: a kérdés az, hogy mi a jó a véradásban? Először is megszúrják az ujjad. Ez nem jó. Főleg akkor, ha még le is teremtenek, mert nem ittál eleget véradás előtt, pedig az kötelező. Aztán stand-up a doktornéninél: Jól van? Jól. – mondom. – Ejnye de magas a vérnyomása! -mondja a doki, miután levette az XXXXL-es mandzsettát a karomról. – Ó, mondom, csak ilyenkor, tetszik tudni a fehérköpeny szindróma. – Persze, persze – hagyja rám -, végül is a magasabb vérnyomás nem zár ki a véradásból. – Bécsben járt az elmúlt két hétben? Teszi fel a látszólag oda nem illő kérdést. ÉÉÉÉn? Miért? Mert van ott egy vírus, ami kizárja a véradást – válaszolja. – Schützen (am Gebirge) számít? Ugyanis ott szoktam sört venni… kérdezek vissza. Látom, hogy ezzel betaláltam, rám emeli a tekintetét és homályos szemmel szemmel, azt válaszolja, hogy az nem, csak Bécs. (Ezen túl vagyunk, pedig nem is oda szoktam menni, hanem Donnerskirchenbe hahaha.) Összességében elmondhatjuk, hogy ami a véradást megelőzi az sem jó, ráadásul ha még sorba is kell állni. Aztán jön maga az aktus. – Bal vagy jobb? kérdezi az aki majd később meg akar szúrni. Na ez megint égés, mert nem emlékszem. – Asszem a jobb. – Oké, feküdjön le. Szorítás, csapkodás, tanácstalan tekintet. – Gizi néni! Kiált fel a fiatal versenyző, amire odajön tapasztaltabb társa. Ő is csapkod, nyomkod, – aha, nem egyszerű, mondja Gizi néni. Én közben elszégyellem magam, hogy ilyen sok gondot okozok. – Biztos a jobb? Mondom hogy, több mint valószínű. Gizi néni elküldi a másik ágyhoz a kollegináját, vagy azért hogy az esetleges bénázását, vagy azért hogy a titkos szakmai fortélyt ne lássa. De már nincs baj. Gizi néni spriccel egy kis fertőtlenítőt, szúr és győz. Pár perc pumpálás után kész is vagyunk. Szorítsa legalább öt percig. Jól van ugye? Jól.

Na eddig a véradásban sok jó nem volt. Az első furán jóleső érzés este jön el, amikor este már egy sör után olyan mintha legalább négyet ittál volna és a vérveszteségtől bambán nézed a világot, de ezúttal a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül. Ráadásul olyan jól alszol éjszaka, mint már nagyon régen. Na ez tényleg jó, de azért azt nem mondhatom a kislányomnak az életre nevelés kellős közepén, hogy azért jó a véradás, mert aznap este olcsón tudsz berúgni. Nem, ez nem elképzelhető. Az ami igazán jó és valóban könny szökik a szemedbe a saját jófejséged és önzetlenséged miatt, az lehet hogy csak néhány hét után jön el. Akkor ugyanis a legváratlanabb pillanatban kapsz egy SMS-t, hogy a véredet felhasználták. Na ez az igazán jó.

Ezt az egészet csak azért írtam le, mert amikor a karácsonyi kocsonyafőzésre készültem és elővettem a legnagyobb piros fazekamat, akkor láttam a családom tekintetében az eleven és villogó kérdőjelet, hogy mi a jó a kocsonyafőzésben. Nézzük meg ezt is sorjában. Először is idegeskedsz ha a kedvenc hentesed cserbenhagy és a se fület, se lábat se bőrt nem tud adni. Ezek nélkül pedig nincs kocsonyafőzés. – Vigyen csülköt! mondja kétségbeesve az egyik eladó, mert tudja hogy a szívembe döfött tőr túl mélyre szaladt azzal, hogy nincs amit szeretnék. – Áh, köszönöm akkor inkább nem – hárítom el nem leplezett sértődöttséggel, mert nem alkuszom. Már kész a fejemben a terv, hogy holnap úgyis mennem kell Pestre, majd ott a nagyvásárcsarnokban lesz minden (és úgy is lett). Aztán nekiállsz a főzésnek. A kocsonyaalkatrészek nyersen eléggé undorítóak főleg mert például a lábhoz akarva-akaratlanul hozzáképzeled ahogy a trágyában dagonyázott, a bőrhöz meg ahogy ugyanabban hempergett lehetőleg nem is olyan régen. De ezen túlteszed magad és nekilátsz a legalább 6-7 órán át tartó főzésnek. Az első óra után az egész lakásban masszív húslevesillat van, ami egyre vastagabb és vastagabb lesz és beleveszi magát a legkisebb zugba is. A harmadik órától ez már nagyon unalmas, a hatodikban már-már elviselhetetlen. Amikor kész, a fűszerek is belekerültek az íze is jó, akkor jön a kis tálkákba való kimerés. Itt nagyon vigyázol, hogy ne fröcsköljön ki, de a tizedik tál után a kredencet és a konyhakövet vékony, de összefüggő zseléréteg borítja. Ha szerencséd van, a feleséged most az iskolában van karácsonyi ünnepségen és mire annak vége valamennyire tudod konszolidálni a helyzetet. Mindegy, a kocsonya kész és finom, mehet a teraszra hűlni. A konyhában legalábbis látszatrend. Ez jó. De nem ez a legjobb.

A legjobb az, amikor bepakolod a kocsonyás tálakat az autóba és a Sopron-Pápa-Győr-Budapest-Salgótarján-Eger-Miskolc-Bécs-Sopron útvonalon haladva és összességében mintegy 1300 km-t megtéve végiglátogatod a rokonaidat és a barátaidat köztük olyanokkal akikkel legutóbb a tavalyi kocsonya projekt alkalmával találkoztál vagy akkor sem. Mindenki kap a kocsonyából aki szereti az is és aki nem az is. Akihez pedig végül nem jutsz el, annak is hagysz a közelben egy dobozzal, mert gondolsz rá.

Na ez a jó a kocsonyafőzésben és ez a jó a karácsonyban. Mindenkinek boldog ünnepet kívánok a következő képpel: