Ennek a tételnek stílusa van. Illatában a paprika és a bors által dominált fűszeres jelleg jelenik meg, a háttérben a fokhagyma ígéretével. Nem kerülhető meg az a pontosan eltalált füstösség, amely csak a legnagyobb mesterek sajátja. Látványában a mélyvörös és a már-már kadarka, sőt siller színére hajló érzések váltakoznak, mintegy elvarázsolva a kóstolót. A szánkban először a fűszeres felütés jelenik meg, minden érzékszervünket eggyel finomabbra hangolva és szemünkben eleven felkiáltójelet jelenítve meg, előre jelezve számunkra ez a kóstolás nem mindennapi, sőt nem hétköznapi lesz. Erre mondják azt, hogy harapni lehet, de ezt úgy, hogy ezt a harapást nem zavarja meg semmi, amitől idegenkednénk. Utóíze hosszú, amelynek köszönhetően egyik szemünk sír, a másik nevet, hiszen egyrészt szomorúan érezzük hogy ennek az adagnak mindjárt vége, de ha végignézünk az asztalon ránk váró maradékon, máris jobb kedvre derülünk.
Ezek a gondolatok jutottak eszembe tegnap, amikor megkóstoltam a két hete elkészült kolbászt. A dolog úgy kezdődött, hogy megint összejöttünk mi négyen és a feleségeink, hogy megtöltsük az erre az évre szánt szalámi adagunkat. (Amely mellett természetesen vékony kolbászt is töltünk, mert ugye ki bírja kivárni, hogy a vastag is elkészüljön. Ez minimum három hónap. Egyébként az ember türelme ilyen körülmények között meglehetősen fura képet mutat, tavaly például, amikor az elkészült kolbászt egyik városból a másikba szállítottam – mintegy 30 kilométerre és 40 percre – félúton meg kellett állnom, hogy letörjek egy darabot és elmajszoljam azt csak úgy köröm között, ahogy mondani szokás. Ebből egyetlen következtetés vonható le, tudniillik, hogy a Skoda csomagtartójának nagyon rossz az illatszigetelése.) Nem is számolom, hogy ez már hányadik alkalom, mindenesetre annyira sokadik, hogy kezdjük összeszokott csapat látszatát kelteni. A szakszerű munka, a barátság és a felhalmozott alkoholtartalmú italok kedvéért idén deklaráltan és nem véletlenül kétnaposra szerveztük a töltést. Mivel mindannyian többé-kevésbé mérnökemberek vagyunk ezért számunkra kifejezett örömet jelent az hogy 1.) a sertésből szakszerűen, hentes által kikanyarított húsokat kés segítségével kis darabokra vágjuk majd a különböző fajtákat összekeverjük, így szemlátomást strukturálatlan tömeget hozunk létre csak azért hogy azt újrastrukturálhassuk; 2.) valószínűtlenül nagy mennyiségben összekeverünk fűszereket, de nemcsak paprikát, sót, illetve ehhez hasonló hagyományos dolgokat, hanem olyanokat is mint, szegfűszeg, gyömbér, sőt porcukor vagy salétromsó (gyógyszertári) is; 3.) a bekevert fűszerekkel összevegyítjük a feldarabolt húsokat, tovább növelve a visszataszító strukturálatlanságot, sőt a kezünket is összekenve könyékig; 4.) hideg helyen történt egy éjszakai érési folyamat után, másnap a szépszínű húsokat átküldjük a darálón, majd az így kapott masszát kézzel is megkeverjük, közben kóstoljuk; 5.) a masszát különböző méretű és minőségű belekbe töltjük (visszaadva ezzel a strukturált képet, megnyugtatva mérnöki lelkünket); 6.) elvisszük füstölni Pistihez; 7.) felaggatva megfelelően hűvös és/vagy szellős helyre kivárjuk a megfelelő időt és jóízűen elfogyasztjuk.
A fenti leírás az elvet mutatja, de mindenki gondolhatja, hogy ez nem ment ilyen simán és egyszerűen. Pár esemény, ami a laboratóriumi eljárás fogaskerekeibe mintegy homokszemeket szórt:
- Az első megrázkódtatás az volt, hogy Imre barátom és a kedvenc és remekül bejáratott borszállítója elkerülte egymást, így neki és Zolinak el kellett menniük vagy 30 kilométerre, mert azt azért nem kockáztathattuk meg, hogy bor nélkül maradjunk. Amíg ők bor után jártak, mi nekiestünk a húsnak, hogy felkockázzuk szakszerűen. Ez jó munka, csak az a baj vele, hogy hamar megunja az ember és az első holtponton csak egy kupica pálinka tudja átlendíteni. Kettő meg méginkább. Máris ellentmondva önmagamnak ezt távolról sem nevezném megrázkódtatásnak azért.
- Azt jól kitalálta Imre, hogy a megfelelő állag elérése érdekében a száraznak mondható sertéscomb helyett használjunk császárhúst. A császár remek találmány pont a megfelelő arányban tartalmaz húst és zsírt, a probléma csak az vele, hogy ez lévén egyfajta szalonna, bőre van neki amit le kell fejteni, amely ismét csak nagyon idegesítő (de egy kupica pálinka ezen is segít). A lefejtett bőr, csak addig látszik feleslegesnek, amíg rá nem jössz, hogy ez nem más, mint az idei kocsonyafőzés megalapozása.
- A legtöbb gondolkodást kétségtelenül a vadonatúj klipszelő okozta. Ez némi magyarázatra szorul. Van ugye a vastagabbik bél, aminek a segítségével a szaláminak fűszerezett húst merőleges és párhuzamos formákba szeretnénk kényszeríteni. A rudak két végét valahogyan le kell zárni. Ezt tehetjük spárga segítségével, amely majdnem biztosan csaknem maradandó sérüléseket okoz a kezünkön, de tehetjük úgynevezett klipszelővel, amely egy kar segítségével erre alkalmas kis alumínium bizbaszokat hajlít pont a megfelelő méretűre és alakúra mintegy légmentesen lezárva a hússal telt beleket. Nahát ezt a klipszelőt szerintem azért csinálták, hogy idegesítsenek bennünket. Azzal kezdődött az egész, hogy amikor még hús nélkül a megfelelő méretűre vágott tömlőt egyik végét próbáltuk összeklipszelni, kisvártatva rájöttünk, hogy a munkánk mehet a kukába, mert olyan jól működött a cucc, hogy a belet írd és mondd, egyszerűen kivágta, mintegy nullára csökkentve a jövőbeli felhasználás lehetőségét. Kis fordítgatás, „óvatosan nyomd már bakker” felkiáltások után ezt az akadályt vettük, rövidesen langyos vízben áztak a félig megklipszelt belek. Azt hittük ezzel a nehézségeknek vége, de a töltés során kiderült hogy ez csak bemelegítés volt. Hiába voltunk ott heten legalább 8 diplomával a hátunk mögött, a klipszelőgép jelentős fejfájást okozott. Lassan előkerült minden elképzelhető és elképzelhetetlen szerszám, mint csavarhúzók, fogók, később minden magyar ember általános eszközei a drótdarab a gyorskötöző és ultimate csodafegyverként a WD40-t helyettesítő műszerolaj. Mikor ezzel is csak nagyon nehezen sikerült a feladatot teljesíteni („az a baj, hogy ferdén nyomod, különben is majd én megflexelem (a magyarok ultraultimate eszköze) az egészet a francba”) és elkészült az utolsó rúd is, azért egymásra néztünk és azt mondtuk, hogy hát srácok klipszelő nélkül még nem lennénk készen. Némelyikünk szemében mintha láttam volna némi kétséget megvillanni.
Az idei szalámitöltéssel gyakorlatilag pont 24 óra alatt végeztünk. A rendszerbe kényszerített darált és fűszerezett húsok mentek Pistihez a füstre (Aki egyébként messzeföldön a legjobb füstölő a Balaton északi partjától a Fertő-tó déli nádasáig, egyszer én is voltam nála, ahol az ügyféltérben – ami nem más mint egy szabvány betongarázs első része – olyan füstre váró, vagy füstölés után pihenő húsok voltak, hogy én körülbelül így képzelem a mennyországot.). Első este megfelelően megünnepeltük, hogy megint összejöttünk, ittunk előre a másnapi munkára (hál’Istennek ez annyira nagy gondot nem okozott, jelentős részben köszönhetően Csabi barátom vírusos gyomorbántalmainak, hiszen ő így nem tudott kellő mértékben velünk fogyasztani, mi meg ugye ha nem is túl nagy meggyőződéssel, de együttéreztünk vele). Másnap reggel az obligát lángos után elvégeztünk mindent, majd meglepően gyorsan elhagytuk a tetthelyet. Ezért most és itt is szeretnék bocsánatot kérni Imre barátomtól, mert ugyan láttam a szemében a hatalmas kérdő és felkiáltójelet, hogy „most ez tök komoly, hogy itt hagytok bennünket a sok zsíros és paprikától piros ládával, káddal, eszközökkel mindennel, hogy szenvedjünk a mosogatással?!”, de időben sikerült elhessegetnem magamtól azokat a gondolatokat, hogy talán maradni kellene segíteni.
Akiről még mindenképpen meg szeretnék emlékezni az Imre barátom felesége, Zsuzsa, akinek nagyon nagy köszönettel tartozunk valamennyien, mert ha Ő nincs, valószínűleg még mindig ott ülnénk és mondanánk a hülye vicceinket. Ő az aki akár puszta szavakkal, akár egy kis pálinkával átlendít minket a holtpontokon, amikor már csak pihennénk, sőt le is dőlnénk legszívesebben. Szóval köszönjük a lehetőséget és köszönünk mindent. Azért akkor nem lettem volna Imre helyében, amikor mi pánikszerűen elspricceltünk a tetthelyről és Zsuzsa szemébe kellett néznie. Nem lennék meglepődve, ha valami olyat mondott volna, hogy na aztán tudod mikor lesz itt még egyszer szalámitöltés a hülye haverjaiddal… Zsuzsa! Mindent köszönünk, és mi jönnénk jövőre is. Én már most várom…