Apám pont ma lenne 80 éves, de ennek kapcsán semmiképp sem szeretnék valami borzasztóan és megindítóan szomorú történetet elmesélni. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Ő is sokkal szívesebben figyeli onnan föntről, hogy keserédes, kalandos sőt vidám történetek kapcsán emlegetjük. Bár ma kedd van, tehát hétköznap, de annak különleges – éppen a születésnapja miatt. Ezért aztán most ott ülnek Öregvilivel egy sakktábla két oldalán és belefeledkeznek a játékba. Csak ritkán szólnak egymáshoz, olyankor, amikor lepillantanak a felhők közül és elégedetten konstatálják mind a ketten, hogy mekkorák már az unokáik, hogy végül is milyen rendesek a gyerekeik és hogy igen, biztonságban van mindenki. Mindez azt jelzi számukra, hogy jól működik az Ő szeretetük olyan magasból is. Persze anyám is ott ül valahol oldalt, fejti a mennyei keresztrejtvényét és pont azon töri a fejét, hogy mi lehet a megfejtés a fősorban, amelyhez meghatározásként azt írták a mennyei szerkesztők, hogy „az égi-földi el nem múló szeretet megnyilvánulása”. Hamar kijön a megfejtés: Hiába hal meg valaki, ha tovább él az ember emlékezetében (Agatha Christie)
Nemrég írtam arról, hogy hogyan is alakult az első konyhai szereplésem. Arra mondhatnám, hogy tökéletes és eminens kudarc lett, de ennek ellenére – valami érthetetlen módon nem vette el a kedvemet a további próbálkozásoktól. Szerencsére más alkalommal nem futottam bele olyanokba mint akkor – vagyis általam többé nem került tűzvész közeli helyzetbe a konyha -, de azért fura próbálkozásaink még voltak. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb, amikor apám kreativitásának voltunk az áldozatai. Egyik alkalommal, egy nyári hétköznapon, amikor Bandi bátyám és én is otthon vakációztunk és éppen menetrend szerint öltük egymást, apám valamiért már délben hazaért a munkából. (Illetve ez egy nem pontos: az igazság az, hogy Bandi szeretett volna nekem életvezetési tanácsokat adni egy franciakulcs segítségével, amit a feje fölött lóbált és rohant utánam az 54 négyzetméteres lakásunk összes termeiben, míg én rohantam előle és vagy csak becsaptam előtte a részben üvegezett ajtókat, vagy fejjel estem azokba. Egy szó mint száz, amikor valamilyen adminisztratív vagy szervezési okból véletlenül ketten maradtunk otthon, annak általában sérülés lett a vége, amely vagy bennem, vagy valamilyen használati tárgyban esett. Ezek a verekedések a szüleink előtt szinte mindig titokban maradtak, nem voltam árulkodós fajta. Egy szó mint száz, Bandi szívesen éreztette velem, hogy ő a bátyám és helyesen teszem, ha egyrészt tudom, hol a helyem, másrészt nem próbálok az ő baráti társaságával kapcsolatot keresni – valamiért erre nagyon érzékeny volt. Ne gondolja senki, hogy emiatt valami sanyarú gyermekkorom volt, amit sok év múlva egy pszichológus légiónak kellett kibányásznia a fejemből. Egyáltalán nem. Én ezt akkor természetesnek gondoltam, legfeljebb azon gondolkodtam miért nincs egy kistesóm nekem is, aki tőlem tanulhatná meg mi a magyarok Istene. Csak még annyit ehhez, hogy ha nincs ez a gyerekkori ellenségeskedés, tettleges és verbális háború közöttünk, akkor talán nem üt akkorát rajtunk pár évvel később az a felismerés – akkortájt, amikor én egy messzi főiskolára kezdtem járni, Bandi pedig bevonult katonának -, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.
Ott tartottam, hogy apu valamiért hamarabb jött haza és előttünk volt a délután, amikor mi „hárman fiúk” közösen csinálhattunk valamit. Anyám érkezése csak jóval később volt várható. Apám kinyitotta a táskáját és elővett belőle öt-hat darab átlátszó nejlonzacskót, amiben különböző élénk színű műanyag golyócskák voltak. (Apám egy műanyaggyárban dolgozott, így már ismertük a zsargont, ezt úgy hívják: granulátum és a nejlonzacskók alapanyagát képezik). Először nem értettük minek hozta haza ezeket. Persze jól nézett ki a piros-sárga-zöld-kék-fekete-fehér granulátum egymás mellett, de azért akkora esztétikai élményt nem jelentett. Apám rövidesen felfedte a titkot, hogy ezekből kiválóan lehet képet csinálni, amit kitehetünk a falra, vagy egyszerűen csak az alkotás öröme miatt dolgozhatunk rajta. Én még mindig nem egészen értettem, de amikor behozta anyám kedvenc tepsijét a gázsütőből, máris világos lett minden. Ha a különböző színű granulátumokat egy képnek megfelelően beleszórjuk a tepsibe és ott ízlésesen, figuratívan vagy non-figuratívan elrendezzük, és picit megmelegítjük a sütőben (hogy megolvadjanak a kis golyócskák és ilyen állapotukban összeragadjanak) máris egy egyedi és avantgárd faliképet kapunk, bár látszani fog, hogy az egy tepsi, de hát ezt csak a művészileg zokni szemlélők tekinthetik problémának, akik nem látják a mélyebb jelentéstartalmat. Az alkotás iránti lelkesedésünk elnyomta a kérdéseket bennünk, például azt hogy mit fog szólni anyám ahhoz, hogy tönkretesszük a legjobb konyhai eszközét. Na de, ha meg is fogalmazódott volna bennünk ez, ki hallott már olyat, hogy egy ilyen jövőben bekövetkező nehézség hátráltassa egy művész pillanatnyi önmegvalósítását. A tervet megértve azonnal a megvalósítás szakaszába léptünk. Sokáig rendezgettük a granulátumot, míg kialakult a konszenzus. Ha jól emlékszem, egy sátortetős parasztházat formáztunk ki, fákkal, kerítéssel, éggel és napocskával (vagyis a témakeresésünk nem mutatott különösebben nagy fantáziát, de igazából ezt csak próbának szántuk, volt még anyámnak tepsije elég, a boltban meg annyi, hogy még el is adnak belőle). A kép hidegen elkészült, betettük a sütőbe. Elég erős lángra állítottuk a gázt, hogy hamarabb kész legyen. Mi bementünk a szobába és vártunk, közben tervezgettük, hogy a lakást telerakjuk majd saját készítésű képekkel, milyen klassz lesz. Ebbe eléggé belemerülhettünk, mert rövidesen szúrós – égett műanyag – szagot éreztünk. Rosszat sejtve, de türelmet magunkra erőltetve (ugyan már, még fel se melegedett a sütő) mentünk egy emberként a konyhába, ahol nem kis megdöbbenésünkre a sütő résein sűrű fekete füst gomolygott elő. Apámnak volt a legnagyobb a lélekjelenléte egy azonnal elzárta a gázt és kinyitotta az ablakot, amelyen keresztül a füst tetemes része távozott, de azért volt még jócskán utánpótlása. Egymásra néztünk és egyrészt örültünk, hogy nem halljuk a tűzoltók szirénázását – magyarul egyetlen szomszéd sem hívta ki őket – másrészt valahol azt is éreztük, hogy valamit elrontottunk. Ekkor azonnal a védekező reflexek kezdtek működni, hogy történt ami történt, de jó lenne, ha ez köztünk maradna és ha lehet anyám nem venne észre semmit az egészből megelőzendő a komolyabb bajt. Jöttek a feladatok szépen sorjában. Végleg el kellett tüntetni a jobb sorsra érdemes tepsit, le kellett mosni az eredetileg fehér, de mostanra feketévé vált csempét, valamit ki kell találni az ablakkal és az ablakkerettel kapcsolatban is. Ezzel hárman végeztünk volna aránylag gyorsan, de még a tervezésnél tartottunk, amikor az igazi veszélyforrás feltűnt a szomszéd ház sarkánál. Anyám volt az, aki két tömött szatyrot cipelve perceken belül hazaért volna. Gyors taktikai megbeszélés után rám jutott az a feladat, hogy azonnal fussak le a ház elé, segítsek neki a cipelésben és egyben a rám annyira jellemző ártatlan képpel javasoljam, hogy még sétáljunk pár percet a ház körül a jó időnek okán. Ez alatt apám és Bandi eltakarítják a romokat. Így is lett, lerohantam és elmondtam anyámnak mi a terv. A helyzet az, hogy ő még mielőtt bármit mondtam volna máris tudta, hogy valami rossz fát tettünk a tűzre és nemhogy sétálni nem akart, de a lehető leghamarabb látni szerette volna mi történt, merthogy valami történt az biztos. Nem szeretném részletezni a következményeket, elég annyi, hogy anyámat még az sem hatotta meg, hogy mondtuk neki, hogy korunkat messze megelőzve tulajdonképpen a 3D nyomtató kifejlesztésén dolgozunk, de egyelőre még csak 2D-s és egyelőre nem is működik tökéletesen, és hogy ami történt az igazán kis áldozat csak az innováció oltárán. A kis granulátum csomagok még évekig porosodtak a szekrényben, de valahogy már nem akaródzott képet csinálni belőle.