Ha nem szakadt volna meg már jó pár éve az uccabálozásaink hagyománya, akkor ilyenkor – vasárnap délután – pont az utolsó fröccsöket innánk, az utolsó cseppeket csavarnánk ki a hétvége második (harmadik?) söröshordójából és elkezdenénk összepakolni az egész hétvégén az utcán szolgáló sörpadokat. Egy szinte megmagyarázhatatlan jó érzés kerítene minket pont most a hatalmába, ami valami fura keveréke a „hurrá túléltük”-nek, a „megúsztuk nagyobb balhé nélkül”-nek és legfőképp a „beszarás, milyen jó kis társaság van itt”-nek. Mondom, ez lenne most, hiszen az uccabálok hivatalos és mindenki által respektált kezdési időpontja az a péntek amikor az iskolának vége van – akkor is, kb. 18 óra – a vége pedig nem meghatározott, de gyakorlatilag vasárnap délután valamikor… Ez lenne – mondom még egyszer – de sajnos az uccabálok sora már jó pár éve megszakadt. Szeretném leírni annak a történetét ami – szerintem – az utolsó volt, még akkor is ha ez után volt is pár próbálkozás, de itt valahogy vége lett. Nyugi, nem lesz szomorú…
Azt már egyszer leírtam – valami palacsintasütés kapcsán -, hogy hogyan is kezdődött az uccabálok története, amit kezdetben „porbafingó”-nak neveztünk, mintegy alcímet és stílust adva a kezdeményezésnek. A név azért lett ez – mint ahogy a hűséges olvasók emlékezhetnek – lakóparkunk építője, bizonyos Sovány Jani – nem épített utat a házaink közé, sok évig csak a port nyeltük és hol sivatagban, hol sártengerben éreztük magunkat. Nem Janikám, a te hanyagságod és inkorrektséged ellenére nem fogjuk magunkat rosszul érezni, és ha már a port kell nyelni miattad, azt egyszer az évben azért tegyük, mert a táncoló lábaink verték fel – mondtuk ezt erős esküvéssel, ahogy az ilyen elhatározásokat mondani szokás.
Aztán jó pár év múlva lett út. Igazi aszfalttal, az autók megállását és parkolását segítő murvás sávval és valódi szegélykővel a szélén. Szóval nemcsak amolyan kisipari, hanem rendes cégek által megépítve, még az obligát és elkerülhetetlen tartozék-kátyúk is belekerültek, csak hogy aki este jön haza az is láthassa, ha napközben esett volna az eső. Az útépítés sokba került, természetesen nagy részét nekünk, lakóknak kellett – ismét – összeadni, de a város is a zsebébe nyúlt, így koprodukcióban valósult meg. Ennek aztán annyira örültünk, hogy mindenki elhívta a barátait, ismerőseit és üzletfeleit, még az akkor regnáló polgármester is eljött, learatni a politikai babérokat az elkészült beruházás miatt. (Az, hogy a legközelebbi választáson mégis elbukott, nem a mi utunk miatt történt az biztos…) Az uccabál évről-évre nagyobb lett, már hivatásos zenész nyomta a mulatóst és búsulóst, egyre többen voltunk, a városban is híre ment, hogy van valahol a város szélén egy vidám társaság, aki minden évben három napig bulizik, még az utcát is lezárják. Természetesen mi is vérszemet kaptunk és egyre nagyobb méretekben és egyre merészebb programokban gondolkodtunk.
A következő év volt az, amikor a rendszer túlnőtte a saját határait és ami – mint később kiderült – az utolsó igazi lett. Vegyük sorra azokat az okokat, amik az utca népe által nagyon nagyra felfújt, de majdnem mindannyiunk által imádott, de legalább respektált rózsaszín lufi kipukkadásához vezettek.
Kezdjük például a résztvevőkkel. Az, hogy előzőleg mindenki elhívta a rokonait, barátait, kollégáit és üzletfeleit még rendben volt. Az is oké, hogy a Polgármesteri Hivatal dolgozói is nagy számban részt vettek az eseményen, hiszen egyrészt Ők az utunk elkészültében el nem évülő érdemeket szereztek, másrészt pedig – szabálykövető társaságként – mindig kértünk engedélyt tőlük az uccabál megtartására, amit persze örömmel meg is adtak és egyben ezt az egyszerű gesztust meghívásként értelmezték. Az azért később már kicsiny túlzásnak bizonyult, hogy egyikünk kihasználva újságírói összeköttetéseit a megyei napilapban is megjelentetett egy rövid beharangozót szerveződő eseményünkről.
Az uccabálok nagyon fontos eleme volt az úgynevezett főzőverseny. Ma már nem tudom miért hívtuk így, mert sem értékelés, sem díjkiosztás nem volt, hanem ez a program annyiban nyilvánult meg, hogy az út melletti füvön (semmiképp sem az aszfalton) 4-5 bográcsban rotyogott az étel a lecsótól a marhapörköltön át a halászléig. Bárki ehetett belőle, fényes, a füsttől kicsit könnybe lábadt szemmel néztük, ahogy nagyjából fél óra alatt elfogy minden. Az ételek között volt egy különszám is, az egyik szomszéd minden alkalommal úgynevezett „prágai kóbászt” sütött grillen. Azért neveztük így, mert az egyik prágai uccakirándulás alkalmával megállapítottuk, hogy a Vencel téren kapható sültkolbász semmihez sem hasonlítható és remekül harmonizál az ott kapható sörrel, vagyis közfelkiáltással a kedvencünkké emeltük. Egyszer ez a szomszéd lelkendezve újságolta, hogy talált egy kolbászt – már nem tudom melyik húsüzem terméke volt -, ami tök olyan mint a prágai, csak az alakja, a színe meg az íze más. Ezen felismerésen felbuzdulva Ő ezt a kolbászt sütötte, izzadva, de fáradhatatlanul. Azt, hogy kicsit már túl nagy a lufi, akkor éreztük meg, amikor ezen szorgos szomszédunk kislánya meg szerette volna előzni a prágai kóbászért sorban állókat, hogy az apukája adjon már neki egyet soron kívül, mert éhes. Erre a sorban állók egyszerűen és rövid úton rendre utasították, mondván, hogy ők is sorban állnak és kislány létére azért lesz olyan rendes és jól nevelt, hogy kivárja a sorát az egyébként mindenféle ellenszolgáltatás nélkül osztogatott kolbászért. Még szerencse, hogy pont arra járt az egyik szomszéd és helyre tette a tömeget, hogy tudják pontosan mi a helyzet és előre vitte a kislányt, amit az emberek egy pisszenés nélkül vettek tudomásul.
Az italokat – hagyományosan – úgy intéztük, hogy közösen vettünk 1-2 hordó sört, a többit – bort és egyebeket – összehordták a vendégek. Érdekes módon ebből probléma sohasem volt, a sörcsap mellé kitettünk egy papírdobozt, amire ráírtuk, hogy „becsületkassza” és aki csapolt a sörből és szükségét érezte az dobott bele valamennyit. Ez annyira jól szokott sikerülni, hogy szombat reggel mindig futotta belőle egy további hordóra, aminek meg az lett a következménye, hogy – ha nem is újrakezdődött – de tovább folytatódott az uccabál hétvége.
Azt gondolom, hogy ahol igazán túllőttünk a célon azok a programok voltak. Az első néhány évben kitettük a kerítésoszlopra a hifi torony hangfalát és ez szolgáltatta a zenét – saját keverésben. Természetesen sokszor összevesztünk ezen és bíráltuk egymás zenei műveltségét és ízlését. Igazán nagy probléma ebből soha nem volt, végül mindig megtaláltuk azt a pár számot, amire jól lehet rúgni a port és soha nem maradt el éjféltájban Tom Jones örökbecsű száma a Sexbomb sem, aminek különleges jelentősége volt akkor és van azóta is, de ezt nem szeretném részletezni, mert rám nézve némileg kompromittáló, ha érti a kedves olvasó mire gondolok. (Bár ne tagadjuk, hogy ebben is volt fejlődés, hiszen kisvártatva a Sexbomb mellett kötelező elemként megjelent az azóta megboldogult Joe Cocker „You Can Leave Your Hat On”-ja is.) A következő években már hivatásos zenész szolgáltatta a mulatóst mindannyiunk örömére.
Ezen a bizonyos utolsó uccabálon már késő délután – amikor még javában tartott a főzés – elkezdtek gyülekezni a baljós jelek. A városban ugyanis valami nyári rendezvénysorozat indult és a megnyitó egyik eleme a városi fúvószenekar előadása volt, amelynek jó pár tagja kapcsolatban volt valakivel közülünk is. Én nem láttam, csak hallottam, hogy amikor a hivatalos ünnepségen végzett a zenekar, akkor a tamburmajor határozott intésére és útmutatásával – bármilyen ütemkiesés nélkül – nyílegyenesen a mi utcánk felé vették az irányt. Mi pedig egyszerűen nem hittünk a szemünknek, amikor megjelentek a lenyugvó nap sugarában, szép rendezett sorokban és valami ismert indulót játszottak a köz épülésére, körülbelül úgy, mint az a bizonyos láthatatlan légió a sivatagban. Ekkor volt az is, hogy az akkor még nem annyira ismert Strokes ütőegyüttes lenyomott egy félórás showt csak nekünk. Az i-re a pont és a megalomániánk legékesebb bizonyítéka azonban mégiscsak az volt, hogy elhívtuk az akkor városszerte legismertebb bulizenekart mind a hat vagy hét tagjával professzionális felszerelésével és még profibb műsorával. Talán itt követtük el a legnagyobb hibát.
Arra a hírre ugyanis, hogy ők itt lesznek, szinte dőlt a nép hozzánk és az egymást ismerők igazi kisebbségben maradtak, mi pedig nem nagyon tudtuk kontrollálni a helyzetet. Csak a vak- és a részeg emberek szerencséjének köszönhető, hogy nagyobb baj nem történt. A sok ismeretlen a lakásainkba járt be WC-re – mert más lehetőségről nem gondoskodtunk – itta a sört a hordóból, ette a prágai kóbászt, táncolt az általunk hívott zenekar számaira, mi meg csak néztük a tömeget és örültünk neki, sőt büszkék voltunk rá hogy „látjátok, ezt mind mi hoztuk össze!”. Mindezek ellenére nem tűnt el semmi, nem tört össze semmi fontos, csak az egyik garázsból tűnt el a tulajdonosa majdnem teljes pálinkakészlete, de Ő sem volt biztos benne, hogy nem Ő kínálgatta el nagy örömében és az emberiség iránt érzett egyetemes szeretetében.
Másnap aztán kijózanodtunk és elemeztük a helyzetet. Ittunk arra, hogy nem lett nagyobb baj, megcsináltuk az egyik fimben emlegetett és régóta tervezett egy négyzetméter fröccsöt (apropó, akarja tudni a kedves olvasó, hogy kétdecis műanyag poharakból összerakva hány kisfröccs fér egy négyzetméterbe? Elárulom: 168. Bár jól és macsósan hangzik, de mégsem ajánlom senkinek, hogy ezt elkészítse több okból sem: egyrészt majdnem tizenhét liter bor és ugyanennyi szóda kell hozzá, így mire az utolsó is elkészül – és mondjuk le lehet fényképezni a kész terítéket – az elsők már rég megmelegedtek, a szódából pedig elillant a szénsav, bármennyire is gyorsan dolgozunk, másrészt pedig ez akkora mennyiség, hogy egyszerre azért még nekünk is sok. Sokkal jobb a frissen készült, úgynevezett hamvas fröccsike.)
A helyzet elemzésével arra jutottunk, hogy két út áll előttünk. Vagy abbahagyjuk az egészet, vagy átmegyünk profiba, hozunk biztonsági őröket, toi-toi wc-ket és szedünk belépőt a költségek fedezésére. Mivel ezt nem tudtuk felvállalni, ezért abban maradtunk, hogy visszatérünk a gyökerekhez és a következő években csak magunk leszünk. Ha őszinte akarok lenni, már akkor éreztük – bevallani ugyan nem akartuk magunknak – hogy itt a vége, ha nem tudunk nagyobbat csinálni, akkor nem kell erőltetni. Az uccabálok végéhez az is hozzájárult, hogy a következő egy-két évben az időjárás sem kedvezett, többen el is költöztek az utcából, a gyerekeink is felnőttek (vagyis a tanév utolsó napja már nem volt olyan nagy jelentőségű) így aztán ez a hagyomány véget ért. Ezt persze lehet sajnálni, de olyan nagyon jó visszaemlékezni és tudni azt, hogy volt egyszer egy tulajdonképpen véletlenül összeverődött társaság, akik ilyen dolgokat éltek meg együtt és hogy én is benne lehettem…