Nem is tudom mi a legjobb a VOLT-ban. Az egyszer biztos, hogy én is mint majdnem minden soproni különleges, mondhatni gyengéd érzelmekkel viseltetünk iránta, de legalábbis rettenetesen büszkék vagyunk rá, hogy egy ilyen és hogy egy ekkora és hogy pont a mi városunkban. Ott ahol nem is olyan rég még vasfüggöny volt és egy komolyabb bicikli nem jöhetett be az országba, nemhogy a Linkin Park kamionjai futószalagon szállítva az imperializmus rothadt bűzét és a Coca-Cola mámorban fetrengő hosszúhajú veszedelmet. Arról nem is beszélve, hogy a két ismert főszervező is tősgyökeres soproni. Vagyis a miénk ez az egész. Ez nagyon jó. Ez büszkeség.
Aztán az is jó, hogy a VOLTon lehet lebegni. Én legalábbis azt szoktam tenni. Lebegni a sörösbódék és a koncerthelyszínek között, néha leszállni egy-egy pálinkára vagy lángosra. Ezért aztán nem is nagyon szeretem, ha ismerősök, rokonok, barátok elvárják tőlem, hogy tartsak velük. Nagyon érdekes, de számomra a VOLT – annak ellenére, hogy általában több tízezer ember van egy aránylag kicsi helyen – magányos műfaj. Természetesen ebből semmiféle családi konfliktus nem származik, mert általában a gyerekeim lebegnek még ugyanott, de ők jellemzően velem ellentétes irányban. Amíg ők a számomra sosem hallott nevű és nekik majdnem olyan izgalmat okozó együttes koncertjére mennek mint nekem egy frissen sült csülök, addig én a Beatricére tartok egy sörrel a kezemben. Ritka az, hogy ugyanazokat a koncerteket látogatjuk, de ha mégis így van (mert azért vannak közös nevezők, vagy többszörösök), akkor ott megvalósul a generációs egymásra találás idilli állapota, amit azért nagy örömmel és lelkesedéssel, valamint pálinkákkal ünneplünk – és ez is jó. Aztán persze a lebegéseink ismét elválnak egymástól, míg ők az aktuális tini világsztárok színpada előtt álló tömegbe vetik bele magukat én együtt nosztalgiázok a Rapülőkön egy csomó kortársammal és ordítom, hogyaszongya: Én vagyok a Jenő. A jövő? A menő!
Aztán az ember amikor véletlenül elunja az egyedüllebegést, akkor mindig számíthat a barátaira, ismerőseire és üzletfeleire, hogy egy-két-kilenc Unicummal alapozzák meg az újbóli találkozás felett érzett kitörő örömöt. Ekkor az ember, már az első pohárka után érzi, hogy a másnap reggel keserves lesz, hogy eszeveszetten fognak dobolni a kismajmok a fejében és hogy úgy fogja érezni, mintha egy néhány számmal kisebb fejhallgatón kellene hallgatnia az Arctic Monkeys-t. De ez ott és akkor nem számít, csak az, hogy igen ez az az Unicum, amit talán a magyarokon kívül más nem is tud a maga teljességében értékelni.
A legjobb a VOLTban mégis az, hogy alkalmat ad arra, hogy napról napra sőt óráról órára legyőzd magad. (De komolyan. Ez most nem amolyan divatos, önmegvalósításról meg papoló lózung – hogy „Győzd Le Magad és Fogyjál Le Végre!”, vagy hogy „Győzd Le Magad és Menj El Futni Végre!” – brrrr micsoda hülyeségek -, hanem valódi és kézzel fogható tapasztalat.) Én, személy szerint minden áldott reggel (persze, reggel! fél12 előtt semmiképpen) azzal a gondolattal ébredek fel, hogy na neeeem, ma biztos nem megyek fel. Nincs az a pénz. És különben is olyan öreg vagyok már hozzá, hogy ha bárhol megjelenek akkor 10 méteres környezetemben legalább 10 évvel nő az átlagéletkor. Maradok itthon, legalább nem kell elmulasztanom a szomszédokat este, nem kell holnap meglepődnöm azon a sok-sok sms-en amit a paypassos fizetéseim után küldött nekem az a drága bankom. (Persze ezt a gondolatomat nem osztom meg a családdal, mert félek, hogy kicsit sajnálkozó megértéssel átitatott helyesléssel reagálnának rá, erre meg aztán nincs semmi szükségem.) Aztán az történik, hogy kiderül, hogy a drága és megértő feleségem remek érzékkel (gyógy-) húslevest főzött, így az ágyból kikászálódva egyenesen az asztalhoz ülök. Amikor az első kanál lemegy a torkomon és mintegy hájjal kenegeti a megviselt belső szerveimet, akkor a kisagyamból már elkezd elindulni egy pici gondolatfoszlányocska, hogy persze-persze ma nem megyek, de hát mégiscsak ma lesz Kowalsky, sőt Billy kapitány, hogy másokat ne is említsünk. Leves elfogy, folyadékháztartás rendben, ozmózisnyomás kezd helyreállni a sejtjeimben, így visszafekhetek egy csöppet, hogy tovább folytassam a pihenést és rákészüljek a Szomszédok nézésére, de azért meghagyom, hogy négy óra felé ébresszenek fel, mert hát ki tudja ugye. Ez a délutáni két-három óra alvás csodákat művel. Értetlenkedve állok saját korábbi gondolataim és felületesen nyegle kijelentéseim előtt, amelyek az aznapi program komplett kihagyására vonatkoztak. Még hogy nem megyek! Amikor jobbnál jobb és legendásnál legendásabb sztárok jöttek el ide, kis országunk nyugati csücskébe, hogy élőben játsszanak?! Na neem, ki mondta ezt a hülyeséget. Lehet, ha mondjuk Bródy Nagymester nem lát az első sorban, akkor el sem kezdi a koncertet. Hát most okozzak ekkora botrányt az ott nem létemmel? Ezt azért mégse lehet. Drága odaadó feleségem még fel is visz kocsival a kempingbe (aki nem tudná, a VOLT a Lővérekben elhelyezkedő egyébként festői környezetben lévő kempingben kerül megszervezésre sokadik alkalommal), mert feleslegesen nem költünk taxira, különösebb gyaloglással meg nem rongáljuk az egyébként is szűkösen rendelkezésre álló energiákat.
Itt vagyok megint, az időjárásnak megfelelően rúgom a port, vagy kikerülöm a tócsákat, belekortyolok az első sörbe, aminek a maradékát majd lehet, hogy felhajítom a magasba a sztárok hallgatása közben elért nem szokásos állapot következményeként. (A körülöttem állók szúrós pillantásai és keresetlen szidalmai kereszttüzében, de azokkal túlságosan sokat nem foglalkozva.) Az első sör után már érzem, hogy jól döntöttem. Együnk egy hotdogot, gyorsítsunk egy feketecseresznye pálinkával, aztán lebegés indul… A Szomszédokat meg úgyis felveszem…