Itt ülök a budapesti repülőtér egy nagy kártyakibocsátó cég által szponzorált és szolíd, megnyugtató fénnyel bevilágított úgynevezett lounge-jában és Heineken sört iszom. A helyzet az, hogy ha van az az úgynevezett „eurobeer”, hát akkor ez az. Mivel a világon mindenhol kapható, ezért gondosan ki van belőle pusztítva mind jellegzetesség, karakter, vagyis ahogy a Földteke bármely szegletében ugyanolyan a piros-sárga hamburger úgy ez a sör is ugyanolyan rossz bárhol is legyünk – de legalább nincsenek meglepetések. Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire csapnivaló, akkor vajon miért is büntetem magam vele. A válasz egyszerű. Az itt található sör minőségét csodálatos módon emeli meg az, hogy – ahogy a Megint tanú című örökbecsű opuszban Pelikánnak mondták a kacér escortlányok a pezsgőfürdőben, miután nagy nehezen leráncigálták a gumicsizmát a lábáról: „magának ma minden grátisz”, vagyis a nem olcsó hitelkártyámnak köszönhetően ingyen ihatok nemcsak sört, de ehetek (ehetnék) például sajtos rolót is. Ahogy például Londonban is meg tud keseredni a szánkban a legfinomabb London Pride is, ha az átszámítás és a hány-korsó-rizmajert-vehetnék-ezért-csepelen gondolatsorok örvényébe csavarodunk (nem ajánlom senkinek, ha kell használjunk agykontrollt ahhoz, hogy elkerüljük a negatív érzéseket), úgy lesz a középszertől messze lejjebb lévő Heinekenből élvezetes csodasör pillanatok alatt már ha az potya. Hiába no, a lét határozza meg a tudatot, ahogy azt tudományos szocializmusból annak idején megtanultuk, – de legalábbis hallottuk – olyan szavak kíséretében mint az „empiriokriticizmus”, vagy a „duma bojkottja”, ha már a Tanúnál tartottunk.
Ha úgy alakult, hogy itt kell várnom, akkor arra szeretném kihasználni az időt, hogy pár repülős élményemet megosszam, természetesen az ételekkel, italokkal kapcsolatosan.
Ha felületesen nézzük a légikísérők munkáját, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy egy McDonalds-os kiszolgálóval helyezzük őket egy polcra. Mert hát mit is látunk. Beszállás, szép mosolygás, utána rövid pantomim, szigorú tekintettel megnézik bekapcsoltam-e az övet és felhajtottam-e az asztalt is, majd felszállás után kis titkos előkészület után végigtolják a zsúrkocsikat és választhatsz, hogy sós, vagy édes, sonkás vagy sajtos, netán csirke vagy tészta. Ez az előítélet akkor változott meg bennem, amikor egyik alkalommal olyan turbulenciába keveredett a gépünk valahol Bécs és Bonn között, hogy még bennem is – aki gyakorlott utazónak gondolom magam – eszembe jutott, hogy még szerencse, hogy nem ültem máshová, mint ahová a jegyem szól, mert így könnyebb lesz azonosítani a lezuhanás után. Tíz ujjal szorítottam az előttem lévő ülés támláját és komolyan féltem. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor tejföl ködben egy hetedrangú úton mennék százötvennel ott, ahol bármelyik pillanatban elém ugorhat egy vemhes dámszarvas. Már pont kétségbe estem volna, amikor a szemem az egyik légikísérőre tévedt. Ő a rázkódás miatt befékezte a zsúrkocsiját és körülbelül úgy állt ott türelmetlenül – minden idegesség, félelem és riadtság nélkül – mintha azt mondta volna, hogy na jól van srácok elég volt a viccből, nem látjátok, hogy nem humoros?! Esküszöm még a lábával is dobolt, mint amikor türelmetlenül várunk a buszra, akkor, amikor a megállóban elhelyezett kijelző szerint már két perce ott kellene lennie. Ja kérem – mondtam magamban – ha ő nem ideges, akkor nekem sem kell annak lennem. És ebben a pillanatban csodálatos módon a vészesen minden eresztékében recsegő (bár ezt lehet hogy csak képzeltem) és le-föl ugráló repülő koporsóból hirtelen szuperizgalmas hullámvasút lett, amit csodák-csodája még élveztem is. (Lehet, hogy mégis a tudat határozza meg a létet? Na majd utána nézek Marx apánknál…) Amikor a menetnek vége lett (megszűnt a rázkódás), akkor a hölgy körömcipős lábának egyetlen picike mozdulatával kibiztosította a zsúrkocsija kerekét és rezzenéstelen arccal, érdeklődést színlelve folytatta útját az ülések között, hogy „sweet or salty for you?”. Sweet please – mondtam erre, mert kellett egy kis külső boldogsághormon pótlás is a tudati mellett, erre pedig a Manner nápolyi igazán megfelelő.
A következő fokozat az a sonka vagy sajt szendvics, amire olyan sok szót nem érdemes vesztegetni, ha csak annyit nem, hogy számomra óriási felismerés, hogy – a jelek szerint – tényleg lehet fűrészporból kenyeret csinálni. Érdemes azt is megemlíteni azért, hogy akár sós vagy édes, illetve sonka vagy sajt, a felkínált italok terén is vannak buktatók. Úgy vagyok ezekkel, mint Józsi barátom, aki megboldogult főiskolás korunkban amikor meglátogattunk valami vendéglátóipari egységet, akkor az odavezető úton azt ismételgette magában, hogy „nem eszem rántott sajtot! nem eszem rántott sajtot!”. Ugyanis mindig azt evett. Amikor megérkeztünk az étterembe és elékerült az étlap és már éppen kitalálta volna hogy mit fogyaszt aznap, a pincér – szerinte legalábbis – mindig olyan hirtelen módon, már-már ijesztően kérdezte meg, hogy mit parancsol?! Ebben a helyzetben a riadtság hatására automatikusan, mintegy a tudatalattija előre türemkedésével csak arra futotta tőle, hogy: rántott sajtot. Majd arcát a kezébe temetve ismerte be, hogy megint hibázott, de vállalta a következményeket ás sokadszorra is megette becsületesen. Szóval így vagyok ezzel a repülőn én is. Figyelem az előttem ülőket, hogy mit kérnek, paradicsomlevet sóval, borssal, vörösbort kis cuki üvegben, de amire hozzám ér a kisasszony és rámkiált, hogy something to drink? csak azt tudom kinyögni, hogy apple juice please. Ennek bizonyára valami pszichés oka lehet, egy lélekbúvár mind a tíz ujját megnyalná szerintem ha kianalizálhatná.
Ahogy a repülésben is, úgy az ott felszolgált ételek tekintetében is teljesen más kategória a tengerentúli járatok világa. Reggeli, ebéd vacsora, snack, nem mondhatja senki hogy spórolnak rajta. A baj az, hogy ezek az ételek általában olyanok, – legalábbis rám úgy hatnak, – hogy – finoman szólva – nagy szeleket gerjesztenek. Az egészen világos, hogy például egy Bécs-Denver járat önmagában is félúton van a középkori kalodák kínzása és a hajnali távolsági buszok zsúfoltsága között (legalábbis, ha kimaradt egy járat és két csuklósnyi embernek egyetlen szimplára kell felférnie). Egy szó mint száz, ülök a gépen, a lábam nem fér el az előttem lévő üléstől, amilyen szerencsém van egy ötös sor közepén vagyok, jobbra-balra ukrán látszat-milliomosok (a nem látszat-milliomosok minimum business classon, ha nem magángépen utaznak), én megettem a currys csirkét és nagyon feszít az öv. Lassan meg kell oldanom a helyzetet valahogy. Először nézek jobbra-balra, mindkét ukrán alszik mint a bunda, ráadásul a jobb oldali egy nő, aki olyan hangosan és szigorúan horkol, hogy remeg tőle az entertainment rendszer az egész sorban. Ezt az információt elraktározom, mert azért ebben a fázisban még az A terv az, hogy kimegyek valahogy a mosdóba. Próbálok jelentőségteljesen pakolászni, beleteszem a zsebbe a könyvemet, eközben aligha véletlenül belerúgok a bal oldali ukránba. Kikapcsolom az övet, felemelkedek egy kicsit, sokatmondóan köhögök. Ennek az eredménye mindössze annyi, hogy egy pillanatra abbahagyja a horkolást utastársam, de aztán rögtön újult erővel újrakezdi. Rádöbbenek, hogy ez nem megy. Ott helyben kell megoldanom a kérdést de még azelőtt, hogy felmerül az a veszély hogy a szelek nem önmagukban érkeznek, hanem némi hordalékot is sodornak magukkal. Nincs mese, csak magamra számíthatok. Itt fontos dolog az, hogy hogyan fordítsuk a hátrányokat előnyökké. A horkolás ugyanis – normál esetben – több mint idegesítő. Igazából annál sokkal rosszabbat, hogy egy 100+-os ukrán, acélfogú amazon ül melletted és horkol egy több mint 10 óráig tartó repülőúton – el sem lehet igazán képzelni. (Itt közbevetem, hogy kedvenc szórakozásom a repülőutakon az, hogy ha lehet utoljára szállok be. Ahogy elmegyek a széksorok között figyelem az embereket és jókat mosolygok az arcukra kiülő jeges rémületen amikor meglátnak, hogy Úristen! Csak nehogy ideüljön…) Na de vissza az ukránjainkhoz és a szelekhez, amik bennem dolgoznak. A végső megoldás az, hogy megpróbálok együtt élni a helyzettel. Szerencsére az éktelen horkolás eléggé kiismerhető ritmusú. Behunyom a szemem és pár másodperc múlva együtt lélegzek a horkolóval. Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés. A belégzésnél van a hanghatás, vagyis amikor ő horkolva szívja a levegőt, akkor van action. Elhatározom, hogy a harmadik belégzésnél lesz az én időm. 3-2-1 és a megoldás működött, a fenti hanghatás elnyomja az alul keletkezőt. Miután a kérdés megoldódott, mintha az öv sem szorítana annyira már, azonnal alvást színlelek és csak résnyire nyitott szemmel nézem, hogy a bal ukrán kisvártatva felébred és próbálja megtalálni a hirtelen valahonnan begyűrűző szagok forrását. Erre kinyitom a szemem teljesen és mintegy együttérzően és rosszallóan bökök a fejemmel a horkoló nőre, és azt lehet leolvasni az arcomról, hogy nahát, nem elég ez az éktelen horkolás…