Ha dödölle van, minden van

Minden nyáron van egy hétvége, amikor mi hatan unokatestvérek (és feleségeink, gyerekeink, üzletfeleink és barátaink) összejövünk egy találkozóra. Ez a hagyomány már sok-sok éve tart és nem unjuk meg, mindannyian úgy gondoljuk, hogy ha van az életben fontos valami, nahát akkor ez az. Ezeket a találkozókat mindig máshol tartjuk, kiszemelünk egy-egy ritkán látott helyet, hogy a kellemes találkozást országismereti továbbképzéssel is összekössük. Voltunk már a Nyírségben, a Hajdúságban, a Dunakanyarban, megnéztük a somogyi dombokat, idén pedig az Őrség került sorra. Általában a találkozók nagy egyetértésben és örömben zajlanak le, mert a ritka viszontlátás minden problémát elhomályosít és esetleges ellentétet elsimít. A sors persze néha próbálkozik, hogy megzavarja ezt az áldásos állapotot, hét éve például azt találta ki, hogy én törjem el a lábamat és a találkozó hétvégéjét töltsem a kórházban és utána még vagy öt hónapig kínlódjak vele. Mondhatom jó vicc volt, de ha lehet mégsem kérnék belőle többet ha nem feltétlenül muszáj. Persze így visszagondolva már nagyon vicces az egész, ekkor született például a mellékelt kép is, amin én nem is látszom, de mégis én vagyok a főszereplő, ugyanis pont azt a pillanatot kapta el az önkioldó, amikor a jobb szárkapocscsontom háromba tört. Remekül megfigyelhetőek a képen a különböző  emberi reakciók. Akik közel állnak azok talán a reccsenést is hallják és szörnyülködnek, akik távolabb azok csak az elementáris hanyattesést látják és nem rejtik el arcukról ennek mulatságos mivoltát.

Az idei találkozót előzetesen semmi veszély nem fenyegette. Az persze rossz volt, hogy egyikünk mégsem tudott eljönni munkahelyi kötelezettségei miatt, de hát ez sajnos előfordul.  Az Őrséget mindannyian szeretjük, ki többé, ki kevésbé ismeri is és Ádám – aki közöttünk a legnagyobb Őrség-rajongó – egy remek útitervet is összeállított szombatra, hogy azért lássunk is valamit, ne csak sörözzünk és dumáljunk naphosszat. Tehát az előjelek rendben voltak, szállás lefoglalva – és hetekkel előtte lecsekkolva, hogy azért ne legyen meglepetés. Tapasztaltatok már olyat, hogy van két látszólag egymástól független esemény, aminek nagyon is egyértelmű a kapcsolódása, de mégsem veszitek észre azt, pedig ott van az orrotok előtt? Na valahogy így voltam én is most, mert valahogy nem vettem észre a csütörtökön lecsapó évtizedes vihar és másnap 150 kilométerrel arrébb kezdődő találkozó összefüggését és direkt egymásra hatását. Az évtized vihara ugyanis megérkezett Sopronba csütörtök éjjel 137 km/h-s szélsebességgel, és tövestől kicsavart fákkal a nyomában. Amikor ezeket láttam péntek reggel, még mindig nem gondoltam semmi rosszra, vártam a találkozót, vettem sört is. Hanem amikor megérkeztünk Kondorfára és az odavezető utunkat letarolt erdők, félig elvitt háztetők szegélyezték, akkor aztán belém csapott a felismerés, hogy talán valamit vagy nagyon benéztünk, vagy nagyon szerencsétlenek vagyunk, hiszen még az is lehet, hogy a szállásra kinézett fogadónknak nincs is teteje. Egy picit megkönnyebbültem amikor láttam, hogy az épületben nem esett kár, de ez nem sokáig tartott, amikor megtudtam, hogy nemcsak a fogadóban, de az egész faluban, sőt a környéken sincs áram. (Mondjuk ezt nem lett volna olyan nehéz kideriválni, hiszen egy csomó derékba tört oszlopot, a sárga kobakot hátracsapva tanácstalanul fejét vakaró és az égre, de minimum a villanyfa tetejére néző – és gondolom, szitkokat mormoló – áramszolgáltatós dolgozót láttunk előzőleg.) A tulaj azzal fogadott minket, hogy jó hogy jöttünk, tulajdonképpen már vártak minket, de áram nincs és az a hír járja a faluban, hogy hétvégén biztosan nem is lesz, de lehet hogy öt napig sem és jaj, ki fog olvadni a hús. A jókedvünket megtartva mondtuk, hogy az utolsó pont elkerülése érdekében mi a magunk szerény eszközeivel mindent megteszünk (vagyis megesszük), de valahogy nem volt őszinte az erre kapott mosoly. A helyzet pozitív oldalát nézve azt is elmondhatom, hogy a választás abból a szempontból remek volt, hogy a szobákban NEM volt klímaberendezés, hiszen most mennyire bosszantó lenne, hogy áram hiányában kell mellőznünk ezt a lehetőséget.

A helyzet fölött – B terv hiányában – napirendre tértünk és berendezkedtünk az áram és telefon nélküli hétvégére (hiszen a bázisállomások sem működtek, így el voltunk vágva a külvilágtól). Elmentünk a legközelebbi – villannyal megáldott- városba gyertyáért és zacskós jégért (mert a sötétség az elviselhető és áthidalható, de a meleg sör semmiképpen sem elfogadható). Ezt az utat azért is meg kellett tennünk, mert már kezdtünk aggódni Bandi bátyámért és az általa szállított kis csapatért, mert mi úgy tudtuk, hogy délben indultak Pestről, és délután ötkor még sehol sem voltak. Telefon hiányában már kezdtünk rémeket látni, de amikor felhívhattuk őket végre, akkor megtudtuk, hogy semmi különös nem történt, mindössze annyi, hogy útközben átmentek Szlovákiába minőségi sörért és az ott tapasztalt választék fölött érzett örömükben, sőt eufóriájukban nem figyelték az idő múlását és belefeledkeztek a vásárlásba mint maci a málnásba, vagy vasutas a megrepedt falú, bort szállító vasúti kocsiba. Amire mi visszaértünk, mindenki megérkezett és elfogadta az áramnélküliséget, vagyis nagy baj nem történt, senki nem fordult vissza, hogy na itt aztán ilyen körülmények között egy percig nem marad, ehelyett eltelített bennünket a viszontlátás jóleső öröme.

Így megnyugodva lassan az evésre is kellett gondolni A jelek szerint még mindig nem láttuk az összefüggések minden vetületét, így ártatlanul kértük az étlapot, amit kis mosoly kíséretében meg is kaptunk. A mosoly annak szólt, hogy van ugyan sok minden az étlapon, de azok közül nem sok minden jön szóba, mert sütni nem tudnak. A helyzetet leegyszerűsítve azt a tájékoztatást kaptuk, hogy van vargánya- és húsleves, valamint igazi dödölle sertés-, marha- vagy szarvaspörkölttel. Mi ebben megnyugodtunk, simán tudtunk választani. A pörkölt csodálatos volt, a dödölle meg egyenesen mennyei. Az elismerés totálisan egyöntetű volt és ekkor fogalmazódott meg bennünk az a talán kimondatlan mondat, hogy hiába ha nincs áram, ha nem lehet telefonálni vagy fészbúkot csesztetni, ha barátság és dödölle van, akkor minden van. Valószínűleg ennek a hangulatnak és az egyöntetű pozitív hozzáállásnak, kisugárzásnak és hangulatnak volt köszönhető – bár lehet, hogy ebben volt némi része az áramszolgáltató hősies munkatársainak is – még aznap éjfél előtt visszajött az áram, helyreállítva ezzel a civilizáltság érzését. Soha nem éreztünk még ekkora örömet egy spontán kigyulladó lámpa miatt.

A hétvége tortájára a tejszínhabot a szombati Rétesház látogatás tette fel közvetlenül a szalafői skanzen meglátogatása után és a pankaszi haranglábnál tett villámlátogatás előtt, ahol konkrétan fejest ugrottunk a tökös-mákos, almás, és egyéb sütemények kavalkádjába. Ezt az élményt nagyon nem is tudom mihez hasonlítani, folyton csak arra gondoltunk, hogy még-még akarok belőle és a másikból is kérek bármi áron, mindenféle gátlás nélkül ettük el egymás elől a rövid időre magára hagyott réteseket. Ha össze szeretném foglalni, akkor azt mondanám, hogy a dödölle erősíti, a rétes gyengíti az összetartozás érzését, így mindkettő elemi ösztönöket vált ki az emberből. Talán ez így is van jól…

A gasztroélmények slusszpoénja, – ha úgy tetszik, a tejszínhabon az az émelyítően édes koktélcseresznye – az volt, amikor szombat este – miután immár elérhetővé vált minden tétel az étlapon – Bandival sült csülköt rendeltünk (600 gramm fejenként). Ezt meg is kaptuk kis tepsiben, irtó finom szafttal leöntve, pont a megfelelő puhasággal és finom friss kenyérrel. Kóstolgattuk, áradoztunk róla, hogy ez aztán nagyon finom, hogy milyen spécin van elkészítve és valahogy szert kell tennünk a receptre. Ártatlanul meg is kérdeztük a tulajt, hogy elárulná-e a készítés módját. A válasz több volt mint meglepő. (Egyébként a fogadós a hétvége folyamán mutatott néha ilyen anti-vendéglátós, meglepő viselkedési jegyeket attól kezdve, hogy cigivel a szájában szedte le az asztalokat egészen odáig, hogy mikor egymás mellé húztuk az asztalokat, hogy jobban elférjünk akkor egyrészt azt mondta, hogy „ugye majd vissza is rendezitek?!”, sőt másrészt másnap reggelre ki is írta egy cetlire, hogy nem szabad ilyet csinálni. Végül is ez a hozzáállás is inkább volt szórakoztató mint bosszantó.) Szóval nem azt válaszolta kis mosollyal és kacsintással  a csülök elkészítését firtató kérdésünkre, hogy 1.) ez szakmai titok, vagy hogy 2.) évszázados recept és meg kell őriznie, ha nem teszi megölik, vagy kevesebb humorérzékkel azt is mondhatta volna, hogy 3.) a felesége csinálja és őt nem engedi be a konyhába. Emberünk angyali őszinteséggel közölte, hogy a közeli Ausztriában veszi légmentesen lefóliázva amit úgy ahogy van be kell tenni a mikróba 5 percre és máris tálalható. Ezen egy picit meglepődtünk és azért megkérdeztük, hogy azt a csodálatos dödöllét azt nem ott szerzi be ugye?! Nem, azt nem, nyugtatott meg bennünket. A csülkön ugyan meglepődtünk, de megállapítottuk, hogy az ENNEK ELLENÉRE is csodálatos és máris elhatároztam, hogy felkutatom hol lehet ilyet kapni a labancoknál. Bandi azért vitt haza kettőt az Őrségből, mintegy hasznos vásárfiaként – biztos ami biztos…