Jó pár héttel azután, hogy a vállalati irodaházunkban az eddig ott üzemelő menza – sokunk mérsékelt bánatára – átadta magát az örökkévalónak, vagyis látszólag minden közvetlen előzmény nélkül egy kiragasztott papíron közölték, hogy „köszi srácok az eddigieket, de mi bezárunk”, talán nem gyalázatos dolog egy korántsem a teljesség igényével készült élménybeszámolót adni a menzai élményeimről.
Az első amire emlékszem az a Katowice étterem volt. Én nem tudom, miért ez volt a neve az azóta régen kiérdemesült helynek, amely Miskolcon az ottaniak által ikonikusként tisztelt úgynevezett húszemeletes 
tövében várta a látogatóit. Gyerekkoromban nem is értettem a nevet és mivel apám csak úgy leegyszerűsítve – nyilván mert bizonyos különleges és gyengéd szálak fűzték hozzá – Katónak hívta, azt gondoltam, hogy a Katowice az a Katónak, tehát a Katalinnak valami pusztítóan becézett formája. Sok évnek kellett eltelnie amíg rájöttem, hogy egy lengyel testvérvárosi kapcsolat emlékét őrzi az egység. Azt kell mondjam, hogy a Kató gyerekkoromnak azon szakaszában, amikor még nem döntöttem el, hogy közepesen magasan művelt jógyerek, vagy korai alkoholizmusba züllött, majd fiatalon elhunyt galeritag leszek (mint annyian a lakótelep akkori úgynevezett vagányai (Dzsudu, Mucu, Cini stb.) közül), a fontos helyszínek közé tartozott. Alsó tagozatos koromban azért, mert a pléhvel fedett kocsmai pulton, mindjárt a még ki nem tisztított hamutartók és a kommersz szeszes üvegek mellett krémest árultak, amit a maximum sörcsapolásra és kávéfőzésre kiképzett pincérek és pultosok mértek nem túl nagy lelkesedéssel. Később meg azért, mert a presszó tágas előterében volt egy flipper gép (még ma is hallom a fülemben a lesajnáló „schááááde” géphangját, amikor elbénáztam a golyót), ami mellett akkor a gyerekkorunk nagy részét töltöttük a többi – a jógyerek vs. alkoholista versenyben még szintén döntetlenre álló – fiúval és lánnyal. Itt tanultam meg, hogy a szabályok több rétegben is áthághatóak, hiszen nem feltétlenül kell minden flipper játékhoz új ötforintos, ha van egy darab damilod amire felkötheted az érmét és persze egy kis kézügyességed is, sőt a szórakozóhelyi sörivás sem éppen kor kérdése hiszen a pincérek a jatt kedvéért szívesen bevállalnak egy kis kockázatot.
Volt egy időszak amikor hétvégén és hétköznap esténként a flipper mellett töltöttük az időt, de délben meg ebédelni jártunk oda az iskolából. Azt már nem tudom, miért nem a huszonkettes iskola menzáját használtuk erre a célra, lehet, hogy ebben közrejátszott, hogy anyámnak voltak bennfentes információi, lévén, hogy ő az akkori Köjálnál, – ma talán ÁNTSZ-nél – dolgozott. Olyan nagyon sok mindenre nem emlékszem a Kató menzai szolgáltatásával kapcsolatban, talán csak arra, hogy nekünk, általános iskolásoknak is olyan kiszolgálásban volt részünk, mint bármilyen rendes vendégnek, vagyis fehér kabátos pincérek hozták kis fémcsészében a lobogóan forró levest, amit egy csodálatosan begyakorlott mozdulattal öntöttek az előttünk lévő tányérba. Ilyenkor azért tanácsos volt hátradőlni, mert attól lehetett félni, hogy az a mozdulat mégsem lesz annyira hibátlan és a nagy igyekezetben ránkfröccsen a leves. De nem, ez soha nem fordult elő azt hiszem. Még annyit a Katóról, hogy az iskolai gyereknapok megkoronázása az volt amikor testületileg és szigorúan kettes sorban átvonultunk oda Sarokházat
enni. Tegye fel a kezét, aki tudja, mi a Sarokház! Elárulom: csokitorta totálisan beterítve tajszínhabbal, de úgy hogy maga a sütemény ki sem látszik. Magyarul maga a gyerekkorunk csodája. Emiatt voltam lelkes úttörő. A gyerekeim a Dunántúlon születtek, így először ők konkrétan nem hitték el, hogy létezik ilyen, csak akkor amikor egy miskolci cukrászdában meglátták a pultban.
A második menzai élményem az már a középiskolához kötődik. Egészen pontosan a konyha és az étterem nem az iskolában volt, hanem az azzal szomszédos kollégium földszintjén. Oda járt a környék szinte minden gimnáziumának és egyéb iskoláinak szinte minden tanulója. Arra emlékszem, hogy a kaja ehetetlen volt, a felügyelő – és a feladat miatt vérig sértett és/vagy unott – tanárok akut idegbetegség jeleivel próbáltak minket csendben és valami kényszerképzet miatt szabályos sorban tartani, mindezt tetézve még félórákat is kellett várni, hogy bejussunk. Mindezek ellenére semmi esetre sem hagytunk volna ki egy napot sem, hogy megjelenjünk ott. Ennek az egyszerű oka az volt, hogy ez a diákotthon történetesen egy lánykollégium volt, ahol elsősorban egészségügyi szakközépiskolába járó – így az emberi test anatómiája és működése után mintegy hivatalból fokozottan érdeklődő – lányok laktak és ebédeltek. Ők a nyári hónapokban a saját anatómiájukat, illetve korukat sokszor meghazudtolóan fejlett nemi jegyeiket szívesen tették ki közszemlére, így nekünk – a pubertás kellős közepén – ez maga volt a mennyország, maci a málnásban, kukac az almában és így tovább. Egyetlen konkrét ételt sem tudok felidézni abból az időből, de ennél rosszabb, hogy sokszor – amikor a nyár a szokásosnál melegebb, a diáklányok pedig a szokásosnál is bevállalósabbak voltak -, ha megfeszítettek se tudtam otthon elmondani mi volt az ebéd, mert az idegszálaimat és agysejtjeimet valami egészen más kötötte le, mintegy vegetatív automatizmusba taszítva a táplálkozás tevékenységét.
A főiskolai menza már egészen más volt. A hangulatát az adta meg, hogy ott tartották a legendás „keddi bulikat”, így sokszor valami átható lelkiismeret furdalással mentünk szerdán ebédelni. Sok szót a kajára nem érdemes fordítani, semmi emlékezetes nem volt benne. Maga az étterem azért még a rendszeres partikon túl is szürreális élmények tanúja volt. Ott hallottam először váratlanul megszólalni például – táskaméretű és dögnehéz – mobiltelefont, mintegy egycsapásra elhallgattatva és megdöbbentve a több százas ebédelő tömeget. Ott történt az is, hogy a mindenki K. Petikéje, aki egyetlen – télen-nyáron használt – tornacipőjéről és hosszú göndör hajáról volt méltán híres, rendszeresen ebédelt a futószalagról. Az ebédlő rövidebb oldalának teljes hosszában ugyanis egy futószalag futott be a konyhába, amire a használt tálcákat – sokszor jelentős ételmaradékkal – el kellett helyezni. Ezeken valóban jelentékeny húsok és egyebek voltak még, amelyek Petikének ingyenes ebédet, nekünk ez a sajátos újrahasznosítás megbotránkozást és iskolatársunk bátorsága miatt kis irigységet jelentett. Itt a főiskolai menzán volt az az ikonikus konyhai kiszolgáló jóember is, aki munkájának minden részletét és következményét is jól ismerte, így amikor egy valódi pléh vödörben hozta az újabb adag babfőzeléket, hogy beleöntse a tálalóba, akkor egy finom, de félreérthetetlen kézmozdulattal jelezte az ablak előtt sorban állóknak, hogy lépjenek egyet hátrább, mert itt fröcsögés lesz, bármennyire vigyáz is. Persze ez nem kötelező, csak baráti javaslat. Soha nem tévedett.
Máris eljutottunk a – nem is annyira – szép emlékű csíz (na jó: Cheese) 
étteremhez, amelyhez a közelmúlt élményei kötődnek. Mivel itt felnőtt fejjel kajáltam hetente néhányszor, egészen máshogy néztem rá. Sokszor úgynevezett munkaebédeket tartottunk, ami azt jelentette legtöbbször, hogy lementünk azért hogy megbeszéljünk valami rémesen fontos szakmai/üzleti kérdést, de eldumáltuk az időt annak ecsetelésével, hogy ki mit főzött és hol kirándult a hétvégén, így azzal álltunk fel az asztaltól, hogy jobb lesz ha mégis csak szervezünk egy valódi meetinget, valódi tárgyalóban. Itt ettem csodálatosan fura és elcseszett dolgokat. Nem tudom, hogy az alapanyagot honnan szerezték be, de ilyen tökéletesen íztelen és gyárilag száraz (!) rántott sajtot se előtte, se azóta sehol nem ettem és abban is nagyok voltak, hogy ugyanazt (figyelem! nem ugyanolyan, ugyanaz!) az egyszerű sült csirkecombot hogyan lehet minden nap más néven eladni. Mivel a csíz már megszűnt létezni – és halottakról vagy jót… – azért nem mehetek el amellett, hogy voltak igenis jó tulajdonságai is ennek a menzának. Például a kihűlt rántott camembert mellé sehol sem adtak olyan áfonyalekvárt mint ott, de a leginkább megkérdőjelezhetően pozitív tulajdonsága mégis az volt, hogy miután megkaptad a közepesen rossz kajádat a félig elmosott tálcádra, a fizetésnél mégis egy magas minőségű helyen érezhetted magad, már ami az árszínvonalat illeti. Nem vagyok egy közismert éttermi kekec, soha nem szoktam ételt ehetetlenség címén visszaküldeni, de itt ez is megtörtént egy taplóra száradt rizsfelfújt kapcsán. Igaz ehhez valószínűleg az is kellett, hogy történetesen épp a főnökömmel ebédeljek akkor, vagyis meg kellett mutatnunk egymásnak az üzleti életben is olyannyira fontos meg nem alkuvás, igényesség és a „megkérjük a minőséget a pénzünkért és kiállunk az igazunkért b+” attitűdöt. Azt már nem is beszéltük ki, hogy ennek a visszaküldésnek az eredménye még lehangolóbb volt mint maga a rizsfelfújt, mert annak ellenértékét egy vállalhatatlanul mocskos pólóban a konyhában dolgozó kollegina hozta ki és a ki nem mondott gondolatunk az volt, hogy ha így dolgoznak ott, vajon milyenek lehetnek egyébként a körülmények. Azt, hogy csíz – ha jól számolom – majdnem 5 évig bírta csak annak lehet az eredménye, hogy ez volt ez egyetlen hely, amit az utcára való kilépés nélkül meg lehetett közelíteni, és mint tudjuk az éhség nagy úr, annál csak egy nagyobb van: a lustaság.