Szeretem a pálinkát. Persze csak a jót. Felmerül a kérdés nyilván, hogy vajon mitől jó egy pálinka. Lehetne itt felhozni technológiai érveket, hogy hogyan készül, meg mennyire tiszta, meg mennyire illatos, meg hogy mennyire nagy gonddal bánt a költő – akarom mondani a készítő – az alapanyaggal, mennyire nagy gonddal válogatta ki a legfinomabb gyümölcsöket és hogy milyen fondorlatokkal csavarta ki azokat az érett barackra, almára, körtére éhes családtagjai kezéből. A jó pálinka – szerintem – olyan amitől másnap sem fejfájásod, sem lelkiismeret furdalásod nincs. Amitől azt érzed – miközben egymás után fogyasztod a kupicákat -, hogy egyre élesebb az eszed és egyre tisztábban látod magad körül a világot és megoldhatónak a megoldhatatlan problémákat. Hála istennek az utóbbi időben csak ilyenekkel találkoztam és az obligát barack, körte, szilva világból is sikerült egzotikus, sőt szokatlan irányokba kitörni. Ott van például a madárberkenye, ami az egyik legérdekesebb pálinka amit valaha kóstoltam. A készítője szerint marcipán illata és íze van, ami igaz is, csak szerintem azzal a különbséggel és elhanyagolható változtatással, hogy olyan marcipánra emlékeztet, ami a gyerekem mosatlan tornacuccában kallódott egész nyáron és valahogy pont a tornacipőbe keveredett bele, de ezt a tényt csak szeptemberben vesszük észre, amikor újra használni kellene. (Már a tornacipőt persze…) Ezt Csabi barátom sokkal egyszerűbben, mindössze egyetlen szóval szokta kifejezni, amit én itt nem írhatok le, csak annyit mondhatok, hogy pipaszagú. Ha itt férfitársaim nyelve megbotlana és ezzel valami egészen másra asszociálnának az nem véletlen – na azt szokta rá mondani Csabi. Mindent összevetve a madárberkenye pálinka remek dolog, nemcsak illata, zamata és íze miatt, hanem a fenti tulajdonságával még bizonyos vágyak felélesztésében is lehet szerepe. Vagy ott volt például a kedvenc éttermemben történt pálinka fogyasztás esete. Mikor egy jól megérdemelt és remekül sikerült ebéd záróakkordjaként – miután a feleségem önfeláldozó módon bevállalta a hazavezetést – a pincértől megkérdeztem, hogy milyen pálinkát is ajánlana végezetül. Azt válaszolta, hogy „Szigetköz lelke” márkájú pálinkáik vannak. Az remek, mondom, de milyenek? Hát ott van például az ananász. Nem tudtam eltagadni meglepetésemet és kitörő nevetésemet, elég volt csak a végeláthatatlan ananászmezőkre gondolnom ott a kies Hédervár, Mecsér vagy Ásványráró környékén. Meg kell mondjam, azt hittem viccel a kolléga, de nem. Tényleg van (legalábbis volt akkor még, hiszen ez az eset jó pát éve történt) Szigetköz lelke ananász pálinka. Na mondom ha ez nem vicc, akkor kérek belőle. Kaptam is, és jó volt. Komolyan.
Az én kedvencem egyébként az alma. Tudom, hogy ezt a kifinomult pálinka rajongók lefitymálják és csak legyintenek rá, de mégis. Nem tudom megmagyarázni miért van ez. Egyenesen vadászom a jó almapálinkákat, mert igazán zamatosat és illatosat nehéz találni, de azért nem lehetetlen. Egyszer Kőszegen sikerült is vásárolnom egyet, ami valóban kiemelkedő volt, a márkájára momentán nem emlékszem. Lassan ráfordulva a pálinkás történetek tanulságosabbik és egyben szomorúbb felére a remek almapálinkám sorsa valóban gyászos eset, még most is elfog az indulat ha rágondolok. Az történt ugyanis, hogy éppen a tetőnket javítottuk (cseréltük), ami meglehetősen nagy munkának bizonyult. Ennek természetesen semmi köze a pálinkához. A kedvenc palackom ott volt az asztalon, csak nézegettem, szagolgattam, néha-néha kóstoltam csak meg egy icipicit. Úgy alakult, hogy pár napra ott kellett hagynunk a brigádot, és el kellett utaznunk, amíg ők befejezik a munkát. Amikor hazaértünk és láttuk, hogy minden rendben van, a tető elkészült, nincs vele baj, a szemem automatikusan az almapálinkás üvegre tévedt. Hát én nem vagyok egy rendmániás, de azért észreveszem, ha valami megváltozott – főleg ha pálinkáról van szó. Azonnal megszólalt a vészcsengő a fejemben, mert láttam, hogy az italból legalább három ujjnyi hiányzik. A következő percben bekövetkezett állapotomra, az a kifejezés, hogy felcsesztem magam a plafonig az a legenyhébb változat. Mert nem elég az, hogy a gatyámat kifizetem az új tetőre, még a pálinkámat is megdézsmálják, ez már kifejezetten botrányos. Sajnos ezzel még nem is volt vége. Rosszat sejtve fogtam meg az üveget és töltöttem magamnak egy kupicával. És igen, bebizonyosodott amitől féltem! Nemcsak hogy megitták a pálinkám egy jelentős részét az emberek, de még fel is töltötték vízzel az üveget, hogy ne vegyem észre. Én nem vagyok egy kekec típus, de ez annyira felháborított, hogy az elszámolásnál meg kellett említenem a főnöknek, hogy mi történt. Mondtam neki, hogy ha pálinka kell, akkor én istenbizony veszek az emberének egy üveggel, igya meg ha jól esik, de hogy én arra érjek haza, – amikor a vágyakozás okán már Tatabányától érzem a számban az ízeket és zamatokat -, hogy nemtörődöm, alattomos, hovatovább terroristákra jellemző módon fel van vizezve a pálinkám az egyszerűen tűrhetetlen. Ezzel ő egyetértett, sőt együttérzett és nem kezdett el se hepciáskodni, se magyarázkodni, hanem közölte, hogy azonnal kirúgja az emberét.
A pálinkával kapcsolatos negatív élményeim egyébként egy főiskolai spontán kirándulással kezdődtek. Az történt ugyanis, hogy egyik hétvégén egységesen közfelkiáltottuk, hogy azért mégiscsak szégyen-gyalázat, hogy itt vagyunk összegyűlve az ország minden részéből a kollégiumban, mint kiskanalak a mosogató alján és annyi becsület sincs bennünk, hogy legalább itt a környéken körülnézzünk. Szerencsére Zsolti évfolyamtársunknak volt egy igazán spéci Zsigulija, amire ő olyan gyengéd szeretettel tudott nézni, mint semmi és senki másra. Se addig, se azóta nem látott eszközök voltak benne, mint például egy olyan fedélzeti computer (1989-et írtunk!), ami egy fém zuhany-gégecsövön (vagy legalábbis ehhez nagyon hasonlító valamin) csavarodott a vezető szeme elé, mutatva például a fogyasztást meg hasonlókat. Elég sokat utaztunk ezzel az autóval, mert szokásunkká vált, hogy Miskolcról csak Pestig mentünk vonattal, onnan ezzel a csodával. Szóval ezzel a mindig pipec módon tisztán tartott kocsival mentünk kirándulni azon a késő őszi szombaton. Elmentünk Komárom és Tata felé, amikor Dezső mondta, hogy hát már majdnem ott vagyunk az ő falujánál, nézzünk már be hozzájuk, biztos kapunk enni. Na ez persze nagyon megtetszett, meg is érkeztünk vagy négyen és amolyan falusi vendéglátásban volt részünk. Olyan tojásrántotta került az asztalra, hogy nocsak, nem beszélve a belesütött szalonnáról és kolbászról. Az étel mellé bor is dukált, majd elhangzott a végzetes kérdés, hogy innánk-e egy kis házipálinkát. Természetesen mi nem voltunk restek és azt sem kockáztathattuk, hogy Dezsi szülei és rokonai megharagudjanak ránk a visszautasítás miatt. Előkerültek hát a féldecis poharak és elkezdtük. Kóstoljuk meg az ideit, a tavalyit , a tavalyelőttit, a jövő évit (ja, azt nem…). Addig-addig folytatódott ez a sorozat, amíg a háziak konstatálták, hogy nem vagyunk kezdők és hogy megérett a helyzet a komolyabb próbatételre is. Dezsi apukája mondta, hogy van itt egy üveg amiben hibás a pálinka. Meg tudom-e mondani, hogy mi a baja? Ide vele! – bátorodtam fel kicsit tiszteletlenül az addig elért sikereimen, bizonyítva, hogy ekkor már korántsem voltam szomjas. A kitöltött adag olyan volt, mintha előtte egy pince falára löttyintették volna és onnan került volna vissza a pohárba. Dohos! mondtam megjátszva a bennfentes szakértőt, amire a háziak kitörő lelkesedéssel helyeseltek és biztosítottak arról, hogy milyen ügyes vagyok. Csak azért, hogy ne maradjon a rossz íz a számban még lenyomtam két felest a jobbikból, plusz egy komolyabb pohár vörösbort, pedig már a dohos előtti is az utolsó utáni kellett volna hogy legyen…
Az ez után következőkre félig csak halványan, félig elmondásból emlékszem. Beültünk a patyolattiszta Zsiguliba, én előre, mert kicsit „hajintott a fejem”, ahogy azt Józsi barátom mondaná. Elindulás után jobbnak láttam, ha kidugom a fejem a lehúzott ablakon, mert egy kicsit rosszul voltam – nyilván kizárólag a dohos pálinka következményeképpen. Ennek az eredménye az volt, hogy bár nem esett az eső, a mögöttünk jövő autó bekapcsolta az ablaktörlőjét, hogy valamiképpen a rákerülő tojás- és egyéb ételdarabokat letakarítsa. Erősen villogott is, sőt mintha még az öklét is rázta volna, nyilván mert nem igazán értette a jelenséget. Mikor megérkeztünk a kollégiumba, rajtam erőt vett a bűntudat és a parkolóban az addig viselt valódi, eredeti és egyetlen Lacoste pólómmal igyekeztem eltüntetni a Zsigulin látszó az első ablak magasságából induló rózsaszínes árnyalatú V-alakú külsérelmi nyomokat. Aztán valahogy ágyba kerültem és reggel nem emlékeztem a történtekre, ami rendben is lett volna, de kisvártatva megjelent Zsolti és tárgyilagosan közölte velem, hogy 345 forintba került az autómosó (ebből látszik, milyen régi történet is ez), leszek olyan jó és megtérítem neki ezt az összeget. Én nem hepciáskodtam, nem magyarázkodtam, hanem szó nélkül fizettem és ezzel örökre elfelejtettük a történetet, mindössze annyi maradt, hogy a dohos pálinka puszta említésébe is beleborzongok azóta is.