Hónap: 2018 január

Pálinkacseppek újra

Nemrég már összefoglaltam a pálinkával kapcsolatos gondolataimat és legemlékezetesebb élményeimet, de nem mehetek el szó nélkül a szilveszterkor történtek mellett. Az történt ugyanis, hogy szűkebb baráti társaságunk úgy döntött, hogy ezt a különleges napot ismét együtt tölti (mint már vagy húsz éve mindig).  És ha már a szilveszter közös lesz, miért ne lehetne mindjárt 29.-én elkezdeni az előkészületeket (értsd: összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni, de mindezek alatt örülni egymásnak és a viszontlátásnak – mint már vagy húsz éve mindig). Most nem részletezendő okok miatt kicsit elcsesztük a szervezést és így nem oda mentünk szilveszterezni ahová szerettünk volna, hanem oda ami maradt, sőt még inkább: jutott. A hely egy Hidegség nevű faluban volt a Fertő parttól nem messze egy elsősorban nyáron élvezhető helyen. Azt nem mondom hogy nem volt fűtés, de ha valaki elmegy egy szálláshelyre és ott a megoldás az, hogy az összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni programokhoz betársul a „tízpercenként rakjunk a tűzre, mert szétvet minket a hideg” is, akkor nem feltétlenül őszinte az ember mosolya, főleg ha még az arcára is fagy. A dolgon túltettük magunkat és nagy hálát adtunk a társaságunk tagjainak tizenöt-húsz évvel ezelőtt mutatott fáradtságot nem kímélő szorgalmáért és odaadásáért amivel olyan stramm és nagyszerű gyerekek világra jöttéről gondoskodtak, hogy a favágás terhét teljes mértékben levették egyre fáradtabb szüleik és azok barátai válláról. Mivel ez az utolsó pillanatban megejtett szervezés rám hárult, igyekeztem olyan helyi érdekességeket és programlehetőségeket is felkutatni, amelyek arra a területre jellemzőek. Gondoltam például arra, hogy a szomszédos Hegykőn felkutatjuk és vérmérséklet szerint megkoszorúzzuk vagy megvetően végigmérjük nemzetünk bizonyos körökben egyértelműen világhírű színészének szülőházát aki egyszemélyben Szamóca, Széchenyi és Józsi a legényanya. Az is eszembe jutott, hogy elkirándulunk a szintén Hegykőn található termálfürdőbe egy röpke órára, épp csak annyira, hogy a magukat áztató, alsó-középosztályba tartozó, de magukat valamiért túlértékelő burgenlandi osztrák élemedett korúakat (lásd még: burgeszek) megbotránkoztassuk hangos beszédünkkel illetve rájuk sem hederítéssel (már persze ha van ilyen szó ugyebár). Miután ezeket elvetettem azt gondoltam, hogy az összejövetel stílusába sokkal inkább passzentosan illeszkedik a pálinkafőző látogatás és persze kóstolás, ami hol lenne máshol, mint Hegykőn.

Az eseményt precízen leszerveztem, időpont, létszám, logisztika rendben, mi baj lehet még – gondoltam magamban. A baj azzal kezdődött, hogy a szervezés el nem kerülehtő részeként egyedül meglátogattam a főzdét pár nappal az akció előtt, hogy megbeszéljem a részleteket. Ha már ott voltam, vettem is pár üveg pálinkát mintegy bizonyítva a szándékom komolyságát és mivel pont ki is fogytam otthon a készletekből. Az egyik (golden) alma volt, mert mint azt a múltkor írtam, az a kedvencem. Hazavittem, megkóstoltam, én úgy éreztem, több mint rendben van ez a fajta. Kóstolgattam rendesen (a ribiszkét és a zenit (!) szőlő-meggy házasítást (!) is), de azért jócskán maradt a 29.-i estére is, és ahogy illik, megkínáltam vele a barátaimat is. Azóta sem tudom eldönteni, hogy 1.) én vagyok vészesen igénytelen, 2.) a kelleténél jobban elfogult, 3.) egyszerűen a barátaim nem tudják mi a jó. Az történt ugyanis, hogy olyan szidalmakat és fitymáló megnyilatkozásokat tettek a golden alma pálinkára, hogy azóta ha csak arra a beszélgetésre gondolok, azonnal akut magas vérnyomást okoz nálam. Olyannyira, hogy komolyan elbizonytalanodtam, hogy a messzeföldön híres hegykői pálinka nem is olyan jó, és belevittem a barátaimat valami olyan nagyon rosszba, ami megbocsáthatatlan lesz. Főleg akkor keseredtem el és estem kétségbe, amikor elhangzott az a kérdés, hogy „most komolyan ilyeneket fogunk holnap is kóstolni?!” Tényleg azt gondoltam, hogy lemondom az egész programot a francba, halálosan megsértődöm, hazamegyek és a Sas kabaréval fogom ünnepelni az újév beálltát. (Amire egyébként is volt némi esély, tekintve, hogy a feleségem olyan vírust szedett össze, hogy az együtt tölteni tervezett 72 órából ő 24-et otthon, illetve ennek jó részét a legkisebb helyiségünkben töltötte. Naná, ő nem nagyon ivott pálinkát…) Természetesen azért megbékültem és meggyőztem magam arról, hogy a hegykői pálinka igenis jó, csak ezek itt nem tudják mit beszélnek, de fognak ők még hálálkodni nekem az élményért. Azt már csak a történeti hűség kedvéért teszem hozzá egyébként, hogy egyáltalán nem bántam, hogy a közkedveltségi szintet el nem érő pálinkát szinte teljes egészében nekem kellett elfogyasztanom, amit én meg is tettem mindenki nagy örömére.

Másnap ezért (és a barátaim visszajelzésitől kicsit tartva) enyhén remegő lábbal mentem a helyszínre, ahonnan annak rendje és módja szerint el is késtünk és a másik pár fős társaság már kilövésre készen várta a kezdést. A kóstolást szőlővel kezdtük – talán piros veltelini, ami önmagában kuriózum, hiszen ez csak a soproni borvidékre jellemző, már ha jól emlékszem vendéglátónk szavaira. Én idegességemben persze ki is öntöttem véletlenül a földre és az asztalra a pálinkát, ami felett hamar napirendre tértünk, nem kellett sem elhagynom a helységet, sem a sarokba állnom, sőt még a következő dobásból sem maradtam ki hála a magasságosnak. A szőlőt meggy követte, majd barack, szilva és birs volt soron. Már a szőlőnél megállapították a barátaim, hogy na ez azért nem olyan mint a tegnapi alma és hogy minden meg van bocsátva. Ez az érzés bennük (bennem pedig a megnyugvás) a sor előrehaladtával csak erősödött.

A pálinkák remekek voltak, szerencsére nem csak 1cseppet kaptunk mindegyikből, hanem azért rendesen meg is ízlelhettük, illatolhattuk (hogy ez mennyire egy mesterkélt szó, mintha maga Kazinczy Ferenc találta volna ki borozás közben, amikor kioktatta a helyes beszédről és a jó borról barátját, Berzsenyit…). Ahogy pár hónapja Berlinben éreztem, hogy az egyik kedvenc városom lesz, úgy éreztem ekkor azt, hogy ez a pálinka simán felveszi a versenyt az általam eddig etalonnak tekintett balatonfelvidéki főzde termékével így kedvencségben legalábbis egy szintre kerül vele. A kóstolás igazi tanulsága mindannyiunk számára egyébként az volt, hogy hogyan lehet (kell) egy vidéki vállalkozást vezetni, de főleg arról gondolkodni. Gyors és elvtelen növekedés helyett türelmes építkezés, multiknak való lefekvés a minőség rovására – helyett finom és tudatos taktika. Simán gondolhatjuk, hogy ma bármilyen vállalkozás induljon is, Magyarországot legfeljebb csak első lépcsőnek tekinti és azt gondolja, hogy a sikerhez minimum európai, de még inkább világ-jelenlét kell. Hát ezek a srácok nem így dolgoznak. Ők magyarok, a magyar embereket érzik a célközönségüknek és soha nem akarnak annyit termelni, hogy kielégítsék egy multilánc embertelen és bedaráló feltételeit. Na de elég legyen ebből a fényezésből, nekem személy szerint teljesen elég, hogy olyan pálinkát vehetek tőlük, aminek minden 1es cseppje új élmény és – tudjátok – miközben iszom egyre élesebbek a gondolataim és például egyre biztosabban tudom elválasztani az értéket az értéktelentől, a szemet az ocsútól, ahogy azt a fent említett költőnk mondaná ugyanott…

Fogadalmak

Boldog új évet mindenkinek! Remélem mindenki túlélte, illetve fáradtan bár, de élményekkel gazdagodva (ahogy azt általános iskolában a kötelezően pozitív kicsengésű és kimondottan szocialista szellemű osztálykirándulásaink után írtuk az obligát házi feladat dolgozatba) lépett át 2018-ba. Sokak számára a szilveszter napja a fogadalomtételeké is. Én már jó ideje nem gondolkozom azon, hogy na idén mit is kéne megfogadni, mert nem érdemes. Pontosan tudom ugyanis mit kellene mondanom, ha pisztolyt tartanának a fejemhez, hogy na öcsém, ha nem mondasz tíz másodpercen belül három dolgot amit megfogadsz a jövő évre, akkor már ne is gondolkodj rajta, mert számodra itt a világvége. Persze az első az lenne, hogy vagy nem eszem semmit jövőre, vagy nem eszem semmit és még eljárok valahová sportolni, vagy se  evés, se gyúrás, hanem csináltatok egy méregdrága és manapság elég divatos csőgyomrot magamnak. A második az, hogy ha az első nem jönne be, akkor nem eszem húst és ettől remélem elérni a kívánt hatást. És ha se az első se a második nem valósulna meg, akkor lemondok a sörről. Mindjárt leírom azt is, hogy ezeket itt miért értelmetlen megfogadni – de olyan erősen, hogy még a himnusz záróakkordjai alatt magadban elmondott saját, külön bejáratú – az Istenhez szóló – kéréseidbe is belefogalmazod – csak előbb van itt néhány olyan fogadalom, amit a családban hallottam.

Ott van mindjárt az amit apám tett – bár lehet, hogy nem szilveszterkor -, úgymint, ha lesz fürdőszobánk, akkor hááááááromszor fogok fürdeni! Érdemes ebbe egy kicsit a mi huszadik századi civilizált agyunkkal belegondolni. Egyrészt ugye, apám és az ő szülei, testvérei nyilvánvalóan olyan lakásban laktak, ahol nem volt fürdőszoba. Ilyen persze van ma is, bármennyire is jobban élünk mint … éve (mindenki helyettesítse be legyen szíves, amit politikailag korrektnek tart). Az én számomra ez azért jelent sokat, mert apám innen – egy fürdőszoba nélküli lakásból – indulva végezte el az egyetemet, lett az én eszemmel szinte elképzelhetetlen felelősséget hordozó vezető egy hatalmas gyárban, és ha ez nem lenne elég, akkor még azt is megemlítem, hogy tudott gyűrűn keresztfüggeni is, amit egy megsárgult fénykép bizonyít. Azt egyébként, hogy ezt a fogadalmát betartotta-e azt nem tudom, mert én már jóval azután születtem meg, hogy beköltöztek az egyébként fürdőszobával is rendelkező bérházba.

Aztán ott van az általános, jól ismert „jövőre leszokom a cigiről” felelőtlen felkiáltás. Anyám ilyet sose mondott, – Ő mindig a valóság és a realitás talaján állt – csak akkor, amikor már másodszor is elkapott valami iszonyatosan erős fertőzést, amitől olyan tüdőgyulladást kapott, hogy egy hét intenzív osztály lett a vége. Nem, meg akkor sem fogadta, hogy leteszi a cigit, egyszerűen csak azt hittük belátta, hogy ha élni akar akkor abbahagyja. Persze ez a felismerés, – amint a betegség elmúlt – egyre kevésbé volt fontos és egyszer-kétszer rajtakaptuk (főleg Bandi bátyám), hogy úgy cigizik az ablakon kihajolva, mint én hetedikben. Ekkorra egyébként már apám meghalt, ugyan ki merte volna a szemére vetni – ha éppen tudjuk – hogy dohányzik? Apám esetében ez úgy zajlott, hogy valóban nekiállt jó párszor és letette a cigit. Minden hamutartót kidobott, minden második mondatában – mintegy a saját meggyőzésére – elmondta, hogy mennyivel könnyebben lélegzik, és hogy csodálatos, hogy megint érzi az ízeket és különben is mennyire megkönnyebbült, arról nem is beszélve, hogy mennyi pénzt megtakarít. (Felhívom a figyelmet arra, hogy a 12 Ft-os Sopianae és a 7 Ft-os egyébként román import és kifejezetten lábszagú Porti idejében járunk). Apám leszokásai egyébként számunkra is nehéz időszakok voltak. Apám arcán a világfájdalom tükröződött, mindennel baja volt, talán még a házi feladatunkat is szigorúbban, de mindenképpen türelmetlenebbül nézte meg. Hosszú-hosszú idő múlva – lehetett talán 3-4 nap is -, mindannyian megkönnyebbültünk, amikor apám a jól ismert mozdulattal kitette a zakója zsebéből a puhadobozos szofit és a gyufát,  hiszen tudtuk, hogy vége – egy időre – a megpróbáltatásoknak. Ide illik az is, amit Palibácsitól hallottam, aki szinte egész életében megrögzött és szenvedélyes dohányos volt. A nyolcvanas években lehetett, amikor begyűrűztek hozzánk is a nyugati világ egészségmegőrző világnapjai, köztük a dohányzásellenes is. Amikor ez szóba került, akkor Palibácsi, mint akit nem lehet lázba hozni ilyen divat őrületekkel azt mondta, hogy oké, akkor azon a napon Ő egyszerre húsz cigit fog szívni az Aranybika előtt egész nap. A mutatvány nem valósult meg, pedig igen szívesen megnéztem volna, biztos órája volt az egyetemen. Az igazsághoz hozzátartozik az, hogy aztán később, idősebben Palibácsi példamutató módon szokott le egyik napról a másikra teljesen a cigiről, talán az ő példája miatt tudtam én is megtenni ugyanezt a kunsztot vagy hat éve.

És akkor nézzük az én zsengekori fogadalmaimat, amik egytől-egyig meghiúsultak. A legemlékezetesebb talán az, amikor elhatároztuk, hogy vegetáriánusok leszünk. Ez nem kis lépés volt a részemről, aki ha nem eszik legalább egy pici húst napközben (egy fél szál kolbász vagy egy kezdő kétkezi bányász tenyere méretű rántotthús képében) estére szédül és az ájulás kerülgeti, amit már csak császárszalonna, vagy marhapörkölt adagolásával lehet jó irányba fordítani. Na de mindegy is, fiatalok voltunk és meggondolatlanok, engedve a divatnak, mi is beálltunk a sorba. Az első napon ebédre tökfőzelék üresen, vacsorára túróstészta cukorral. Másnap mentünk – akkor még – leendő anyósomhoz akinek mondtuk előre, hogy ne készüljön semmi különössel, mi ugyanis vegák lettünk. Ő ezt nem értette, vagy ha értette, nem tudta elképzelni – mindenesetre a leendő vejéről elkezdett furákat gondolni szerintem. Felkeltünk, örültünk az állhatatosságunknak, hogy igen mi aztán kemények vagyunk, már majdnem 24 órája nem eszünk húst. Tartott ez addig, amíg ki nem gyalogoltunk a vasútállomásra, ahol a csábítás megtestesüléseként megláttuk a virslit, amiből – vegaság ide vagy oda – azonnal ennünk kellett. Anyósomnál persze üres leves volt meg valami tészta ebédre, de aztán megkönyörült rajtam és mondta, hogy van egy kis marhapörkölt tegnapról, nem sok, csak egy négyliteres jénaival, nem enném-e meg esetleg. Olyan bátor nem voltam, hogy megsértsem a leendő feleségem édesanyját, így aztán emelt fővel dobtam sutba végleg a fogadalmamat, tekintve, hogy a békesség azért mindennél fontosabb.

Azt is megfogadtam egyszer, hogy „na idén eljárok edzeni, mert ez a mostani állapot már tarthatatlan” – már ami a testalkatomat illeti. Vettem bérletet, tornacuccot, tornazsákot és kinéztem az egyik soproni szállodát, aminek a termébe mehetnek külsősök is. Nem tudom ki hogy van vele, de engem rettenetesen idegesít az a sok szánakozó, sőt sajnálkozó tekintet, amivel a magamfajtákat méregetik az odaillők és egy idő után már csak arra tudok gondolni, csak az dübörög a fejemben a felfokozott szívdobogásom ütemére, hogy „ugyan mi a francot keresek én itt”. Persze vannak objektív dolgok, amiket úgy alapvetően nem értek. Például miért van az ilyen helyeken minden falon tükör? Miért mennek oda, akiknek erre semmi szükségük nincs. Egyáltalán miért kell ez a világra. Aztán persze megnyugszom, megértem, hogy mégis vannak olyanok akiknek erre szükségük van, de hogy én nem fogok sosem közéjük tartozni az biztos.

A másik két említett és soha be nem tartott fogadalommal sokkal egyszerűbb a helyzet. A csőgyomorról való gondolkodás ott bukott meg csúfosan, amikor elképzeltem, hogy a műtétből felépülve ott fogok ülni egy tál csülökpörkölt előtt Bandinál, amit pont ugyanúgy kívánok mint régen, de csak két kanállal tudok megenni mintegy 3,6 másodperc alatt, az evésre szánt többi időt sóhajtozással kell töltenem. Hát hiányzik ez nekem? A sörről való lemondás kérdése még egyszerűbb. Ez a fogadalom egészen január 1.-e 13 óra 24 percig tart, amikor rájövök, hogy a semmilyen szempontból sem szolíd szilveszteri buli utóhatásait egy hideg sörrel lehetne leghatékonyabban eliminálni (lásd még: gyógysör). A felismerést tett követi, így oda ez a fogadalom is. (Itt ne felejtsük el azt sem, hogy a sör nem is hízlal – vagyis az egész gondolkodás totálisan értelmetlen -, energiatartalma ugyanis pont annyi, mint némely üdítőké.)

Így aztán nem is fogadok meg semmit. Legalábbis, mint én. Hanem aztán úgy mint Grönlandi Bálna egészen más a helyzet. Ebben a mivoltomban van egy csomó fogadalmam az idei évre, amit persze most nem osztok meg, hiszen ha megteszem, akkor biztos nem fognak teljesülni, pedig nagyon szeretném és nagyon erős az esküvés. Annyit elárulhatok ezekről, hogy a fizikai és szellemi szintlépés folytatásához van köze. Így aztán a Kedves Olvasónak nincs más dolga, mint hogy figyeljen és szurkoljon…