Nemrég már összefoglaltam a pálinkával kapcsolatos gondolataimat és legemlékezetesebb élményeimet, de nem mehetek el szó nélkül a szilveszterkor történtek mellett. Az történt ugyanis, hogy szűkebb baráti társaságunk úgy döntött, hogy ezt a különleges napot ismét együtt tölti (mint már vagy húsz éve mindig). És ha már a szilveszter közös lesz, miért ne lehetne mindjárt 29.-én elkezdeni az előkészületeket (értsd: összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni, de mindezek alatt örülni egymásnak és a viszontlátásnak – mint már vagy húsz éve mindig). Most nem részletezendő okok miatt kicsit elcsesztük a szervezést és így nem oda mentünk szilveszterezni ahová szerettünk volna, hanem oda ami maradt, sőt még inkább: jutott. A hely egy Hidegség nevű faluban volt a Fertő parttól nem messze egy elsősorban nyáron élvezhető helyen. Azt nem mondom hogy nem volt fűtés, de ha valaki elmegy egy szálláshelyre és ott a megoldás az, hogy az összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni programokhoz betársul a „tízpercenként rakjunk a tűzre, mert szétvet minket a hideg” is, akkor nem feltétlenül őszinte az ember mosolya, főleg ha még az arcára is fagy. A dolgon túltettük magunkat és nagy hálát adtunk a társaságunk tagjainak tizenöt-húsz évvel ezelőtt mutatott fáradtságot nem kímélő szorgalmáért és odaadásáért amivel olyan stramm és nagyszerű gyerekek világra jöttéről gondoskodtak, hogy a favágás terhét teljes mértékben levették egyre fáradtabb szüleik és azok barátai válláról. Mivel ez az utolsó pillanatban megejtett szervezés rám hárult, igyekeztem olyan helyi érdekességeket és programlehetőségeket is felkutatni, amelyek arra a területre jellemzőek. Gondoltam például arra, hogy a szomszédos Hegykőn felkutatjuk és vérmérséklet szerint megkoszorúzzuk vagy megvetően végigmérjük nemzetünk bizonyos körökben egyértelműen világhírű színészének szülőházát aki egyszemélyben Szamóca, Széchenyi és Józsi a legényanya. Az is eszembe jutott, hogy elkirándulunk a szintén Hegykőn található termálfürdőbe egy röpke órára, épp csak annyira, hogy a magukat áztató, alsó-középosztályba tartozó, de magukat valamiért túlértékelő burgenlandi osztrák élemedett korúakat (lásd még: burgeszek) megbotránkoztassuk hangos beszédünkkel illetve rájuk sem hederítéssel (már persze ha van ilyen szó ugyebár). Miután ezeket elvetettem azt gondoltam, hogy az összejövetel stílusába sokkal inkább passzentosan illeszkedik a pálinkafőző látogatás és persze kóstolás, ami hol lenne máshol, mint Hegykőn.
Az eseményt precízen leszerveztem, időpont, létszám, logisztika rendben, mi baj lehet még – gondoltam magamban. A baj azzal kezdődött, hogy a szervezés el nem kerülehtő részeként egyedül meglátogattam a főzdét pár nappal az akció előtt, hogy megbeszéljem a részleteket. Ha már ott voltam, vettem is pár üveg pálinkát mintegy bizonyítva a szándékom komolyságát és mivel pont ki is fogytam otthon a készletekből. Az egyik (golden) alma volt, mert mint azt a múltkor írtam, az a kedvencem. Hazavittem, megkóstoltam, én úgy éreztem, több mint rendben van ez a fajta. Kóstolgattam rendesen (a ribiszkét és a zenit (!) szőlő-meggy házasítást (!) is), de azért jócskán maradt a 29.-i estére is, és ahogy illik, megkínáltam vele a barátaimat is. Azóta sem tudom eldönteni, hogy 1.) én vagyok vészesen igénytelen, 2.) a kelleténél jobban elfogult, 3.) egyszerűen a barátaim nem tudják mi a jó. Az történt ugyanis, hogy olyan szidalmakat és fitymáló megnyilatkozásokat tettek a golden alma pálinkára, hogy azóta ha csak arra a beszélgetésre gondolok, azonnal akut magas vérnyomást okoz nálam. Olyannyira, hogy komolyan elbizonytalanodtam, hogy a messzeföldön híres hegykői pálinka nem is olyan jó, és belevittem a barátaimat valami olyan nagyon rosszba, ami megbocsáthatatlan lesz. Főleg akkor keseredtem el és estem kétségbe, amikor elhangzott az a kérdés, hogy „most komolyan ilyeneket fogunk holnap is kóstolni?!” Tényleg azt gondoltam, hogy lemondom az egész programot a francba, halálosan megsértődöm, hazamegyek és a Sas kabaréval fogom ünnepelni az újév beálltát. (Amire egyébként is volt némi esély, tekintve, hogy a feleségem olyan vírust szedett össze, hogy az együtt tölteni tervezett 72 órából ő 24-et otthon, illetve ennek jó részét a legkisebb helyiségünkben töltötte. Naná, ő nem nagyon ivott pálinkát…) Természetesen azért megbékültem és meggyőztem magam arról, hogy a hegykői pálinka igenis jó, csak ezek itt nem tudják mit beszélnek, de fognak ők még hálálkodni nekem az élményért. Azt már csak a történeti hűség kedvéért teszem hozzá egyébként, hogy egyáltalán nem bántam, hogy a közkedveltségi szintet el nem érő pálinkát szinte teljes egészében nekem kellett elfogyasztanom, amit én meg is tettem mindenki nagy örömére.
Másnap ezért (és a barátaim visszajelzésitől kicsit tartva) enyhén remegő lábbal mentem a helyszínre, ahonnan annak rendje és módja szerint el is késtünk és a másik pár fős társaság már kilövésre készen várta a kezdést. A kóstolást szőlővel kezdtük – talán piros veltelini, ami önmagában kuriózum, hiszen ez csak a soproni borvidékre jellemző, már ha jól emlékszem vendéglátónk szavaira. Én idegességemben persze ki is öntöttem véletlenül a földre és az asztalra a pálinkát, ami felett hamar napirendre tértünk, nem kellett sem elhagynom a helységet, sem a sarokba állnom, sőt még a következő dobásból sem maradtam ki hála a magasságosnak. A szőlőt meggy követte, majd barack, szilva és birs volt soron. Már a szőlőnél megállapították a barátaim, hogy na ez azért nem olyan mint a tegnapi alma és hogy minden meg van bocsátva. Ez az érzés bennük (bennem pedig a megnyugvás) a sor előrehaladtával csak erősödött.
A pálinkák remekek voltak, szerencsére nem csak 1cseppet kaptunk mindegyikből, hanem azért rendesen meg is ízlelhettük, illatolhattuk (hogy ez mennyire egy mesterkélt szó, mintha maga Kazinczy Ferenc találta volna ki borozás közben, amikor kioktatta a helyes beszédről és a jó borról barátját, Berzsenyit…). Ahogy pár hónapja Berlinben éreztem, hogy az egyik kedvenc városom lesz, úgy éreztem ekkor azt, hogy ez a pálinka simán felveszi a versenyt az általam eddig etalonnak tekintett balatonfelvidéki főzde termékével így kedvencségben legalábbis egy szintre kerül vele. A kóstolás igazi tanulsága mindannyiunk számára egyébként az volt, hogy hogyan lehet (kell) egy vidéki vállalkozást vezetni, de főleg arról gondolkodni. Gyors és elvtelen növekedés helyett türelmes építkezés, multiknak való lefekvés a minőség rovására – helyett finom és tudatos taktika. Simán gondolhatjuk, hogy ma bármilyen vállalkozás induljon is, Magyarországot legfeljebb csak első lépcsőnek tekinti és azt gondolja, hogy a sikerhez minimum európai, de még inkább világ-jelenlét kell. Hát ezek a srácok nem így dolgoznak. Ők magyarok, a magyar embereket érzik a célközönségüknek és soha nem akarnak annyit termelni, hogy kielégítsék egy multilánc embertelen és bedaráló feltételeit. Na de elég legyen ebből a fényezésből, nekem személy szerint teljesen elég, hogy olyan pálinkát vehetek tőlük, aminek minden 1es cseppje új élmény és – tudjátok – miközben iszom egyre élesebbek a gondolataim és például egyre biztosabban tudom elválasztani az értéket az értéktelentől, a szemet az ocsútól, ahogy azt a fent említett költőnk mondaná ugyanott…