Ismeritek azt az embertípust, aki minden konyhai alapanyagot elő- és végterméket elrak, lefagyaszt, bezacskóz, mindezeket észben tartja és a kellő időpontban elő is veszi újrahasznosításra? Hát én ismerek pár ilyet és őszintén csodálom őket. Én ugyanis ennek a kívánt folyamatnak mindig csak egy részéig jutok el. Vagy addig hagyom a készételt a hűtőben, amíg ott is megromlik és már nem lehet lefagyasztani. Vagy egyszerűen csak a mennyisége vagy a minőség miatt nem tartom érdemesnek a fáradtságra. Ha viszont a mennyiség és a minőség is megfelelő és nem is felejtkezek el arról, hogy le kellene fagyasztani, sőt találok dobozt, zacskót is neki, akkor a mélyhűtő becsukása után felejtem el szinte azonnal, aminek az a következménye, hogy akkor találom meg a jobb sorsra érdemes adagot, amikor „hát az nem lehet, hogy egy ekkora hűtőben ne legyen hely egy nyomorult jégkockatartónak” felkiáltással kipakolok mindent és rácsodálkozok a múltba vesző gondosságomra és a szelektív emlékezetemre egyaránt. Mivel a legtöbb lelet eredete ugye nem felkutatható, egyből – felolvasztás nélkül – a kukában landol. Összefoglalva a folyamatot azt tudom töredelmesen és bátran bevallani, hogy sajnos rengeteg ételt dobunk ki – és ezzel hasonlóak vagyunk a nyugati civilizációk jobb módban élő embertársaink nagy részéhez – nyersen, elkészítve vagy elkészítve és hónapokig fagyottan tárolva, ez utóbbihoz nem kevés villamos energiát is felemésztve.
Számomra ebben a tekintetben az az ismerősöm, aki minden – ismétlem minden – maradékot – elrak, újrafelhasznál és a családja tányérjára tesz. Ha másodszorra sem fogy el a rántott hús, akkor abból biztosan fasírt lesz, ha egy kicsit már hűtőízű és színét vesztett a ki tudja mikor lefagyasztott töltelékáru, azt eladja speciális félbajor félfehér kolbászként. Az ismerősöm családja mindezt már megszokta és megtanulta, nem lázad akkor sem ha egy álló hétig kell rizst ennie magában egy sajnálatos baleset eredményeként, amikor véletlenül megborult a só a főzővízbe való adagoláskor, így a rizs mennyiségét kellett hozzáigazítani a váratlanul szerencsétlenül alakult körülményekhez, az ugyanis szóba sem jöhetett, hogy az a drága só kárba menjen, netán új főzővizet készítsünk.
A takarékosság nagymestere mégiscsak Jolinagyi volt. Nyugdíjas korában mindig délben ment a piacra – ahogy ő mondta: cancikázni (ne kérdezzétek, honnan ered a kifejezés) -, mert pontosan tudta, hogy ekkor az árusok már szabadulnának az áruiktól, és mennének haza a francba, mert etetni kell a jószágokat és ha nem érik el az egyes buszt, akkor nem lesz étel amire az ember hazajön a gyárból, azt pedig nem akarják megkockáztatni. Ezt a lélektani pillanatot használta ki Jolinagyi és ért el kivételes extradiszkontot a kissé már viseltes saláták és tökök megvásárlásakor. Ő egyébként arra is nagyon odafigyelt, hogy mi, az unokái is minden egyes falatot, kortyot a lehető legjobban felhasználjunk. Képes volt arra, hogy amikor arra panaszkodtam kisiskolás koromban a nyári szünet alatt – miközben vele tartottam cancikázni -, hogy éhes vagyok, akkor vettünk a boltban egy (1) sós kiflit (á 40 fillér), de azt sem adta a kezembe, hogy egyed kisunokám, hanem falatokat tört belőle és így adagolta, ráadásul a következő csak akkor érkezett, ha meggyőződött arról, hogy az előző már nincs a számban. De ő volt az is, aki 50 filléres fagyit vett nekünk, nehogy meghűljön a torkunk és/vagy elcsapjuk a hasunkat. Ne, senki ne higgye, hogy ezt szomorúan, vagy a szánalomra méltó gyermekkorom ecseteléseként írtam le. Úgy sajnálom, hogy nem tanultam meg ezt tőle. Valószínűleg egyébként anyámban volt egy kis lázadás ezzel a személettel kapcsolatban, mert ő aztán végképp nem volt ilyen, apám meg maga volt a nagyvonalúság a nem túl gyakran bekövetkező indokolatlan költekezéseivel, amiket „játsszunk részeg milliomost!” felkiáltással vezetett be – prémiumosztások vagy egyéb jutalmak idején.
Aki miatt ebbe a posztba belekezdtem az mégiscsak Tibor barátom. Ő volt az, aki egy főiskolai félévet kihúzott egy fél rúd parizerrel. Minden egyes napon arra ébredtünk, hogy Tibor felkel, birodalmi stormtroopereket megszégyenítő határozottsággal és dobogással végiglépked a valószínűtlenül hosszú kollégiumi folyosón a konyhában található hűtőhöz, majd ugyanolyan döngő léptekkel vissza a szobába és leül az asztalához. A parizerből levág az irigyelt vadászkésével kettő darab 1,5 és 2 mm közötti vastagságú szeletet azt elhelyezi azon a kenyéren, amit egy vajas doboz tetején tartott – így kenni már nem kell belőle, hiszen egész éjjel egymás aurájában voltak. Rövid és funkcionális falatozás után kenyér vissza a vajasdobozra, az avatatlan szem számára semmit sem változott parizert vissza a zsírpapírba majd a nejlonzacsiba és irány a hűtő újra. Ennyi év után felmerül pár kérdés: miért nem csinálta meg a parizeres kenyerét Tibor a konyhában? (Ebben az esetben egy utat megspórolt volna). Sőt, miért nem ette meg ott? (Így a reggelizése közben nem kellett volna a még alvó állapotban lévő szobatársai (vagyis Józsi barátom és én) sokszor a kelleténél intimebb, bár önkéntelenül kiadott hangjait hallgatnia. De hát mindegy, ezekre a kérdésekre talán már sosem tudjuk meg a választ. Tibor egyébként mindennel nagyon tudott sprórolni, a szavakkal, az írással, a hellyel a füzetében. Idekívánkozik az a történet is, ami az én szakdolgozatommal történt: Amikor mi főiskolára jártunk, a számítástechnika még éppen csak elterjedőben volt. Egy – egyébként Tibor tulajdonában lévő – IBM XT számítógépen írtuk a szakdolgozatunkat például, közelebbről a Chi Writer nevű szövegszerkesztőn. Ahhoz, hogy megkülönböztessük az állományokat azt találtuk ki, hogy a konzulenseink nevéről nevezzük el a fájlokat (max. 8 karakter lehetett a név, és kötelezően a .chi kiterjesztést kellett használni, szóval elég komoly kereteket kellett betartani). Tibor javasolta, hogy az én dolgozatom neve legyen Viliba.chi, ugyanis így megspórolunk egy csomó karaktert és mivel a konzulensem Balogh Vili bácsi volt, minden feltételnek megfelelt a név. Tibor egyébként is híres volt a tömör megfogalmazásairól. Amikor logikai kapcsolástanból valami egyedi megoldást magyarázott a tanárunknak, aki nem igazán értette, hogy annak miért ugyanaz az eredménye mint amit Ő elképzelt, Tibor ugyanis valami egészen más úton jutott el helyes megoldásig, pár nem túl lelkes mondat után, csak annyit mondott: „az én füzetemben már működik!” A legszebb történet azért mégiscsak az, amikor Tiborunk szerelme valamiért Finnországba hajózott, akkor hősünk egy távirattal fejezte ki az érzéseit. (Nem email, nem sms, nem messenger üzenet, hanem távirat, amihez be kellett menni a postára és komoly pénzeket kellett fizetni, ráadásul minden ilyen bénán elferdítettek, például a csütörtökön!-t úgy írták, hogy csuetoertoeken felkiaaltoojel, nem lévén ékezetes karakterek és írásjelek a rendszerben) Na szóval Tibor mindössze ennyit küldött: „Ha een szeel lehetneek felkiaaltoojel” – utalva ezzel az akkor közismert Omega számra, vágyaira, de legfőképpen csodálatos és túlfűtött érzéseire. Azt semmiképp se tételezzük fel, hogy távirata megfogalmazásakor kihasználta a postai díjszabásnak azon pontját, hogy a táviratok alapdíjában az első öt szó van benne, efölött már szavanként kell fizetni, és egy kollégista pénztárcájához képest nem is keveset.