Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a főzés az nagyon is hasonlít a zenéléshez? Vagy ha azt mondanám, hogy a nem mindegy milyen stílusban főzöl és ez zenei stílusoknak is megfeleltethető. Sőt mi lenne, ha szoros párhuzamot vonnék az elkészült étel minősége, állaga, kinézete és a közben a Spotify által látszólag véletlenszerűen, de sokkal inkább a Nagy Valósidejű Adatelemzés eredményeképpen számomra kevert muzsika között? Hát megmondom mi lenne. Az lenne, hogy az a nagyon kedves és hűséges olvasó azt mondaná, hogy nem elég, hogy ez a Bálna már ilyen régen nem adott életjelet magáról (amiért itt és most elnézést is kér, na persze) és nem elég, hogy az elmúlt hetekben azt se tudtuk, hogy él-e még, vagy elúszott az örök planktonmezőkre, most ilyen hülyeséggel jön elő. Olyannal amit egyrészt aki szenvedéllyel főz az úgyis tudja, aki meg nem az sose fogja megérteni. Mindjárt megmagyarázom…
A múlt héten két egymást követő napon volt szerencsém részt venni két merőben különböző koncerten. Az egyikre Sopronban került sor, ahová a feleségemmel mentem és túlnyomó részben idősebb bácsikkal és nénikkel hallgattuk a szimfonikus zenekar játékát zongora és klarinétszólókkal súlyosbítva. Ennek a helyszíne egy valóban impozáns a város méretéhez és múltjához képest mindenképpen megfelelően nagyívű előadóterem volt, remek akusztikával, viszont kicsit kehes klímaberendezéésel, amit az előadás előtt gondosan le is kapcsolnak, mert – állítólag – zörög mint a veszedelem és komolyan rontja a műélvezetet, viszont a hátunkra tapasztja az inget és komoly forgalmat produkál a büfének. A másik koncert Budapesten volt egy kis klubban, ahol a cseppet sem szerény nevű Dixie Kings of Hungary zenélt (mint minden szerdán). A nevük egyébként valóban nagyképűnek tűnik, de csak addig, amíg el nem mondom a sokak számára talán nyilvánvaló tényt, hogy ez a formáció túlnyomórészt a maga nemében ma is egyedülálló, de a névadó, alapító halálával megszűnt Benkó Dixieland tagjaiból áll. A komolyzenei koncert előadói szmokingban, öltönyben és hosszú ruhában voltak, míg a dixisek ennél sokkal kevésbé formálisan öltöztek, viszont amikor éppen nem játszottak virtuóz szólót, akkor sört ittak. Az is feltűnt, hogy míg a szimfonikus zenekar tagjai gondosan követik a kottát, addig a másik társaságnál ez egyáltalán nem látszik alapkövetelménynek, legfeljebb csak a téma tartása miatt van előttük, meg persze, hogy a dalok szövegét el ne felejtsék. (Úgy képzelem egyébként, hogy náluk bele van írva például az is, hogy „itt a Béla szólózik trombitán, van 17 másodperced, hogy a sörödbe kortyolj, de vigyázz, mert utána te jössz!”.) A komolyzenei koncerten nemhogy kimenni, de szélesebbet mozdulni sem szabad és illik az előadás alatt, míg a dixisek egyáltalán nem sértődnek meg, ha szám közben mész ki a büfébe, hogy újratöltesd a korsódat, hiába ők aztán tudják az állandó hidratáltság fontosságát. A nézőtérről egyáltalán nem megy fel soha senki a Mendelssohn mű második tétele előtt és kéri el a csellózó hölgytől a hangszerét, hogy ezt most játszhatná-e ő, mert nagyon szereti, míg a dixiklubban simán előfordul, hogy egy nézőtéren műélvező idősebb úriember énekel egy klasszikus jazz számot a közönség, a zenekar, de főleg a maga örömére.
Azért vannak közös tulajdonságok is, már azon túl, hogy a dixi koncerten is ugyanolyan bácsik és nénik ülnek a székeken, legfeljebb egy kicsit könnyedebben öltözve. Ők bizonyára azok, akik már vagy negyven éve járnak hűségesen a sokáig Benkó, ma már a most fellépő zenekar nevét viselő klubba. Az igazi hasonlóság valójában az, hogy a végeredmény mindkét esetben világszínvonalú, lehengerlő és könnyed. Valami olyan élmény, amit sem otthon hallgatva a már említett Spotify-t, sem a kocsiban a Bartókot vagy a Jazzy-t – nem lehet utánozni. Az is mindkét előadáson szembetűnő, hogy a legmenőbb hangszer a nagybőgő. Persze itt van némi különbség, hiszen a komolyzenei előadásban nagyobbrészt a művészek vonót használnak, míg ez a jazz-zenész fejében egyáltalán meg sem fordul, lehet hogy nincs is neki olyan. Amikor az előadásokat hallgattam mindkét esetben az járt a fejemben, hogy ha a nagybőgő megszólal, akkor az kérem szépen meg van szólalva. Akkor nincs mellébeszélés, nem lehet másra figyelni, csak arra amit a bőgő nem is a fülünkben, hanem valahogy mélyen a gyomrunkban előidéz és ez nagyon jó érzés. Ilyenkor sajnálom legjobban, hogy nem tanultam meg valamilyen hangszeren játszani, mert ennél jobb dolog kevés lehet, úgy képzelem.
Nem tudom mennyire izgalmas egyébként egy zeneileg totálisan dilettáns Bálna zenei élményeiről olvasni. Gondolom semennyire, ezért aztán belekezdek abba, hogy miért is volt igazán fontos nekem ez a két koncert. Az jutott eszembe ugyanis, hogy aki jól és jó kedvvel szeretne főzni és persze jó eredményeket akar elérni, annak tudnia kell szimfonikus és dixieland zenekar módjára is dolgozni. Ha például süteményt sütünk, akkor az a jó, ha olyan precízen és odaadóan követjük a kipróbált receptet, mint a fagottos a kottát, hiszen elég ha egyetlenegyszer egy valamiben változtatunk vagy félrefújunk, mindjárt vége az élménynek és számíthatunk a koncert közönsége értőbb felének meglepődött arcára illetve egy kínos beszélgetésre a karmesterrel és a szólamvezetővel még aznap este. A süti esetében ilyen beszélgetésre nem kell számítani – ritkán kerülnek kapcsolatba az én sütimmel karmesterek ugyanis – ám ugyanilyen kellemetlen következmény, ha azt tapasztaljuk, hogy valahogy nem fogy a tálról a pite, mert azt azért mégse feltételezzük, hogy hirtelen egyszerre kezdett mindenki fogyókúrázni. Ha viszont levest főzünk vagy teszem azt pörköltet csinálunk, akkor ott elővehetjük a virtuozitást és mélyen eltehetjük a szakácskönyvet a szekrénybe. Bendzsósokat példának tekintő laza csukló a fűszerezésnél, nagyívű harsonaszólókat idéző alapanyag variálás, minden belefér. Még a sör is, amit két szóló, akarom mondani kóstolás között iszol, csakis a legjobb eredmény elérése kedvéért és érdekében.