Hónap: 2018 május

A focin és a politikán kívül van még egy terület, amelyhez szinte minden férfitársam remekül ért. Ez pedig a grillezés. Szöveges, fényképes és videós posztjaikban egymás után köszönnek vissza így a szezon kezdetén a porhanyósabbnál porhanyósabb marha és sertés szeletek, remekbe szabott hal és zöldségköltemények, minden igény kielégítően elkészített és csodálatosan ízletes hamburgerpogácsák. Ezek a jelentések nemcsak a kiválóan elkészített húsokról, hanem a változatosan és választékosan megválogatott saláta és zöldség összeállításokról is szólnak. Legalábbis a közösségi média keresztmetszetében Magyarország a Sokmillió Grillmester hazája. Ezek a kollégák természetesen lenézik a szupermarketek előre bekevert és csinos kis rudakká formált grillezésre szánt készítményeit és kizárólag a macskájuknak vásárolják ezeket, mert egy profi nem alacsonyodik le idáig, hanem a hentesével beszéli meg, hogy milyen tőkehús lenne a legjobb a kerti mulatság céljaira és hogy azt vajon 5 vagy 7 milliméteres lyukú húsdarálón érdemes-e ledarálni és hányszor. (Az, hogy miért fogy el ezekből a gyári változatokból sokezer tonna, az örök rejtély, valószínűleg éhesek a macskák.) Ráadásul a Sokmillió Grillmester nemcsak remek ízléssel van megáldva, hanem magabiztos ügyességgel is rendelkezik, sosincs problémájuk sem a parázzsal, sem a szükséges eszközökkel, sem azok logisztikájával. Több évtized tapasztalata adta mindannyiuk kezébe a villákat és csipeszeket, amiket már a szüleik és a nagyszüleik is használtak amikor bármilyen kegyetlen volt is a sors és a történelem, megőrizték a szabadban sütés örömét és tradícióját. (Nem, ezt már ők maguk sem hiszik el, csak a legendáriumban létezik, de olyan jó erről beszélni enyhén zsíros kötényben és húsvillával hadonászva egy pohár hamvas fröccsel a másik kézben.)

A végeredményt (értsd: az elkészült ételt) tekintve én is egyértelműen ebbe a körbe sorolom magam. Tényleg ritkán hibázok és az eredmény általában mindenkinek a megelégedésére szolgál. Ami az ehhez vezető utat illeti, ott azért vannak döccenők. Nézzük például a tegnapi történetet…

Mivel mindkét leánygyermekemre számíthattunk a hétvégén és a meteorológiai kilátások is kimondottan jónak mutatkoztak, már hetekkel ezelőtt eldöntésre került, hogy márpedig most grillezés lesz. Sajnos több mint egy éve nem tudtunk ennek a szórakozásnak élni, ennek okát nem szeretném részletezni, fura módon egy kerti ház a történet főszereplője ami majdnem nem lett kész még mostanra sem. Na de ami volt, elmúlt, gyerekek jönnek, az idő jó, mi kell még, vasárnap itt izzani fog a faszén mint a pinty! A cél érdekében szombaton be kell vásárolni, irány a hentes. Nézett már a kedves olvasóra egy hűtőpultból egy darab marhacomb? Vagy egy csodálatos csülök? Na hát ez velem sokszor megesik. Belépek az üzletbe, a szemem végigsiklik a számottevő felhozatalon és szinte azonnal „szemkontaktusba” kerülök valami hasonlóval. Az addig várakozással teli tekintetem egyből megnyugszik, gyengéddé válik és tudjuk (mármint a hús meg én), hogy mi egymáséi leszünk. Mivel vannak előttem a sorban, borzasztó néhány perc következik attól való félelmemben, hogy valaki más szemet veszt a választottamra. De nem, általában sikerül megőriznie magát nekem és rövidesen már viszem is haza a szatyromban. Tudom persze, hogy ezt kevesen érzik ugyanígy, de például amikor látszólag viccesen szoktam mondani az eladó néniknek, hogy azt a húst kérem, mert az engem néz amióta beléptem, ők megértően bólogatnak, hogy na ők aztán tudják miről beszélek, legyek nyugodt. Csülök, oldalas, csirke megvan induljunk haza, de előtt ejtsük útba a piacot friss zöldségekért és a boltot is sörért. Egyik sem kevésbé fontos a másiknál. Délután pácolás és előkészítés. A csülköt megfőzöm babérlevéllel és még pár fűszerrel, az oldalas joghurtos barbecue, a csirke ketchupos fokhagymás pácba szenderül másnapig. Persze kell valaki, aki ezek után a műveletek után fel és letörli a kifröcsögött pácot, elmosogatja a felhasznált nem kevés számú edényt, kiszellőzteti a lassan főtt csülök kicsit nyomasztó illatát, de hát nem csinálhatok mindent én.

Másnap aztán indul az akció. Először is rovaroktól és egyéb élőlényektől félve be kell nézni a szabadtéri grillező teteje alá, hogy nem költözött-e be valami oda télen. Ehhez nem árt családi segítséget igénybe venni, kizárólag azért, hogy nehogy valami rossz élmény nem várt hatással legyen a már-már művészi sütés végeredményére. Ha a tűzhely kiszabadult akkor meg kell hozni egy fontos döntést. Mivel egész tavaly nyáron, ősszel, télen és idén tavasszal a készség Isten szent ege alatt volt, felmerül a kérdés, hogy a majd a szenet tartó vékony lemez vajon elrozsdásodott-e annyira, hogy a művelet kellős közepén leszakad a francba, romba döntve minden elképzelést, vagy még bírja a kiképzést. Végiggondolom, hogy akár le is vehetném a helyéről, hogy megnézzem, de mivel egyrészt úgysem tudnám megállapítani a rozsdásodás pontos mértékét szemrevételezéssel, másrészt lehet, hogy a lemez alatt is veszélyes és ismeretlen rovarpopulációkra lelhetek, ezért inkább úgy döntök, hogy fő a bizalom. Emberben is, tárgyakban is. Különben sem vagyok egy David Attenborough. A következő lépés a szén. Vagy brikett. Vagy valami ilyesmi. Ez pofás papírzsákban van, ami olyan elmésen van lezárva, hogy az azt biztosító cérnát egy mozdulattal ki lehet húzni belőle, és frappánsan felnyitni. Na ez nekem sose sikerül. Kicsit küzdök vele, de hamar feladom, próbálom innen és onnan, de ha nem hát nem. Azt hiszi a kis buta, hogy megússza. Próbálom feltépni. Ez vagy olyan jól sikerül, hogy hosszában felreped az egész, a teraszt szénbe, engem pedig szénporba borítva, vagy meg se moccan, valósággal nevet rám, akárhogy erőlködöm. Az ollómnak azért nem áll ellen, vagyis ezt az akadályt is veszem. Szén a grillezőn, én már az előzőek miatt egy fokkal idegesebben, de nekiállok legkritikusabb pontnak, a begyújtásnak. A cél az, hogy a szén lehetőleg azonnal, egyszerre és mindenhol egyenletesen kezdjen izzani. Tudom-tudom, erre is mindenkinek megvannak a saját csalhatatlan módszerei. Nekem is van jópár. Ott van például a gyújtógél. Rá kell spriccelni a szénre és meggyújtani. Gyönyörű kékes lánggal ég, sokat sejtetően serceg is hozzá, a szén viszont csak megvonja a vállát és mintha azt mondaná, hogy: piha! mit akarsz itt kis barátom, korábban kellene felkelni. A második fokozat az osztrák spirituszos gyújtócucc, ami remek találmány. Olyan a színe és az állaga, mint a színehagyott hamisított törökméz, továbbá ég mint a veszedelem, hosszabb ideig mint a gél. A szén erre már nyújtogatja egy kicsit a nyakát, mint aki zavarban van, sőt kijelenthetem, hogy nem őszinte a gúnyos mosolya, de azért a vége az, hogy: „Nice try! Try again!” – akarom mondani: „Netter Versuch! Versuch es noch einmal!” -mert ahogy mondtam osztrák a szentem. Ebben a pillanatban a következő dolgok jutnak eszembe: 1. a kisházban található és a kempingezéseknél használt kicsi elektromos grillező, 2. a konyhában lévő sütő grillező funkciója és nem utolsó sorban 3. Dezső barátom gázos hordozható szabadtéri tűzhelye, amit most nagyon irigylek. Az is eszembe jut, hogy vajon ki volt az a marha, aki ezt az egészet kitalálta, mért kell engem ilyen helyzetbe hozni. Legvégül az, hogy ha legközelebb lesz valami bónusz, veszek egy olyan gázos, lávaköves grillezőkocsit, hogy hét nyelven fog beszélni az biztos. De azért nem adom fel. Keresek kicsi fadarabokat, a spirituszos gyújtó darabkák mellé teszem, az egészet leöntöm a géllel és lesz ami lesz újra meggyújtom az egészet. Ez a próbálkozás ígéretesnek tűnik elővehetem a 25 cm átmérőjű virágalátétet. Erre a legyezéshez van szükség és hajtom is a levegőt izomlázig. Végre meglátom a fehéredő színt a szénen és már tudom, hogy győztem. Természetesen ez az álnok nemsokára átesik a ló másik oldalára és olyan izzásba fog, hogy a kóstolónak szánt szalonna úgy elkezd lángolni az alumínium grilltálcán, hogy minden lábszőrszálamat kockára téve kell ledobnom az egészet a földre. A folyamat mindenesetre halad. A húsok és a zöldségek sülnek, a gyerekek is megérkeztek, mi kell még… Ne tagadjuk, profik vagyunk…

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a főzés az nagyon is hasonlít a zenéléshez? Vagy ha azt mondanám, hogy a nem mindegy milyen stílusban főzöl és ez zenei stílusoknak is megfeleltethető. Sőt mi lenne, ha szoros párhuzamot vonnék az elkészült étel minősége, állaga, kinézete és a közben a Spotify által látszólag véletlenszerűen, de sokkal inkább a Nagy Valósidejű Adatelemzés eredményeképpen számomra kevert muzsika között? Hát megmondom mi lenne. Az lenne, hogy az a nagyon kedves és hűséges olvasó azt mondaná, hogy nem elég, hogy ez a Bálna már ilyen régen nem adott életjelet magáról (amiért itt és most elnézést is kér, na persze) és nem elég, hogy az elmúlt hetekben azt se tudtuk, hogy él-e még, vagy elúszott az örök planktonmezőkre, most ilyen hülyeséggel jön elő. Olyannal amit egyrészt aki szenvedéllyel főz az úgyis tudja, aki meg nem az sose fogja megérteni. Mindjárt megmagyarázom…

A múlt héten két egymást követő napon volt szerencsém részt venni két merőben különböző koncerten. Az egyikre Sopronban került sor, ahová a feleségemmel mentem és túlnyomó részben idősebb bácsikkal és nénikkel hallgattuk a szimfonikus zenekar játékát zongora és klarinétszólókkal súlyosbítva. Ennek a helyszíne egy valóban impozáns a város méretéhez és múltjához képest mindenképpen megfelelően nagyívű előadóterem volt, remek akusztikával, viszont kicsit kehes klímaberendezéésel, amit az előadás előtt gondosan le is kapcsolnak, mert – állítólag – zörög mint a veszedelem és komolyan rontja a műélvezetet, viszont a hátunkra tapasztja az inget és komoly forgalmat produkál a büfének. A másik koncert Budapesten volt egy kis klubban, ahol a cseppet sem szerény nevű Dixie Kings of Hungary zenélt (mint minden szerdán). A nevük egyébként valóban nagyképűnek tűnik, de csak addig, amíg el nem mondom a sokak számára talán nyilvánvaló tényt, hogy ez a formáció túlnyomórészt a maga nemében ma is egyedülálló, de a névadó, alapító halálával megszűnt Benkó Dixieland tagjaiból áll. A komolyzenei koncert előadói szmokingban, öltönyben  és hosszú ruhában voltak, míg a dixisek ennél sokkal kevésbé formálisan öltöztek,  viszont amikor éppen nem játszottak virtuóz szólót, akkor sört ittak. Az is feltűnt, hogy míg a szimfonikus zenekar tagjai gondosan követik a kottát, addig a másik társaságnál ez egyáltalán nem látszik alapkövetelménynek, legfeljebb csak a téma tartása miatt van előttük, meg persze, hogy a dalok szövegét el ne felejtsék. (Úgy képzelem egyébként, hogy náluk bele van írva például az is, hogy „itt a Béla szólózik trombitán, van 17 másodperced, hogy a sörödbe kortyolj, de vigyázz, mert utána te jössz!”.) A komolyzenei koncerten nemhogy kimenni, de szélesebbet mozdulni sem szabad és illik az előadás alatt, míg a dixisek egyáltalán nem sértődnek meg, ha szám közben mész ki a büfébe, hogy újratöltesd a korsódat, hiába ők aztán tudják az állandó hidratáltság fontosságát. A nézőtérről egyáltalán nem megy fel soha senki a Mendelssohn mű második tétele előtt és kéri el a csellózó hölgytől a hangszerét, hogy ezt most játszhatná-e ő, mert nagyon szereti, míg a dixiklubban simán előfordul, hogy egy nézőtéren műélvező idősebb úriember énekel egy klasszikus jazz számot a közönség, a zenekar, de főleg a maga örömére.

Azért vannak közös tulajdonságok is, már azon túl, hogy a dixi koncerten is ugyanolyan bácsik és nénik ülnek a székeken, legfeljebb egy kicsit könnyedebben öltözve. Ők bizonyára azok, akik már vagy negyven éve járnak hűségesen a sokáig Benkó, ma már a most fellépő zenekar nevét viselő klubba. Az igazi hasonlóság valójában az, hogy a végeredmény mindkét esetben világszínvonalú, lehengerlő és könnyed. Valami olyan élmény, amit sem otthon hallgatva a már említett Spotify-t, sem a kocsiban a Bartókot vagy a Jazzy-t – nem lehet utánozni. Az is mindkét előadáson szembetűnő, hogy a legmenőbb hangszer a nagybőgő. Persze itt van némi különbség, hiszen a komolyzenei előadásban nagyobbrészt a művészek vonót használnak, míg ez a jazz-zenész fejében egyáltalán meg sem fordul, lehet hogy nincs is neki olyan. Amikor az előadásokat hallgattam mindkét esetben az járt a fejemben, hogy ha a nagybőgő megszólal, akkor az kérem szépen meg van szólalva. Akkor nincs mellébeszélés, nem lehet másra figyelni, csak arra amit a bőgő nem is a fülünkben, hanem valahogy mélyen a gyomrunkban előidéz és ez nagyon jó érzés. Ilyenkor sajnálom legjobban, hogy nem tanultam meg valamilyen hangszeren játszani, mert ennél jobb dolog kevés lehet, úgy képzelem.

Nem tudom mennyire izgalmas egyébként egy zeneileg totálisan dilettáns Bálna zenei élményeiről olvasni. Gondolom semennyire, ezért aztán belekezdek abba, hogy miért is volt igazán fontos nekem ez a két koncert. Az jutott eszembe ugyanis, hogy aki jól és jó kedvvel szeretne főzni és persze jó eredményeket akar elérni, annak tudnia kell szimfonikus és dixieland zenekar módjára is dolgozni. Ha például süteményt sütünk, akkor az a jó, ha olyan precízen és odaadóan követjük a kipróbált receptet, mint a fagottos a kottát, hiszen elég ha egyetlenegyszer egy valamiben változtatunk vagy félrefújunk, mindjárt vége az élménynek és számíthatunk a koncert közönsége értőbb felének meglepődött arcára illetve egy kínos beszélgetésre a karmesterrel és a szólamvezetővel még aznap este. A süti esetében ilyen beszélgetésre nem kell számítani – ritkán kerülnek kapcsolatba az én sütimmel karmesterek ugyanis – ám ugyanilyen kellemetlen következmény, ha azt tapasztaljuk, hogy valahogy nem fogy a tálról a pite, mert azt azért mégse feltételezzük, hogy hirtelen egyszerre kezdett mindenki fogyókúrázni. Ha viszont levest főzünk vagy teszem azt pörköltet csinálunk, akkor ott elővehetjük a virtuozitást és mélyen eltehetjük a szakácskönyvet a szekrénybe. Bendzsósokat példának tekintő laza csukló a fűszerezésnél, nagyívű harsonaszólókat idéző alapanyag variálás, minden belefér. Még a sör is, amit két szóló, akarom mondani kóstolás között iszol, csakis a legjobb eredmény elérése kedvéért és érdekében.