Ilyenkor nyár végén általában marad bennem némi hiányérzet a családi vakációzásokkal kapcsolatban. Miért nem voltunk még többet együtt? Miért nem játszottunk még többet a csodálatosan egyszerű, de mégis totálisan beszippantó hatökrös kártyával? De főleg miért nem beszélgettünk még többet? Na ez a nyár ebből a szempontból azért jól sikerült, az előzőekből tényleg sokat sikerült megvalósítani, annak ellenére, hogy a gyerekeim már valóban nagyok és tudom, hogy nem is olyan sokára el fog jönni az az idő, amikor már nem velünk jönnek majd nyaralni, sőt lehet, hogy nem is mi (mármint a feleségem és én) leszünk a legfontosabbak számukra. Én ezzel a pontosan nem ismert, de biztosan bekövetkező időponttal úgy vagyok, mint ahogy például a biztosan bekövetkező betegségekkel. Mindig csak a holnapi napot kell kibírni nélkülük és ha ez megvalósul, akkor úgy általában és tulajdonképpen rendben vagyunk. Ez a szabadsággal kapcsolatos hiányérzet odáig fejlődik, hogy így augusztus vége felé el kell még mennünk valahová egy kis levezetésre. Erre rendszerint tökéletes az augusztus huszadikai hétvége, amely szerencsés esetben hosszú. Idén ez azért is volt magától értetődő, mert a sógorom nemrég vett egy telket a Balaton mellett fent a hegyen, Révfülöpön, amit illendő lenne azért már megcsodálni. Sőt nemcsak illendő volt ez, hanem kifejezetten kívántuk is, ami nemcsak az innen-onnan remélt panorámának volt köszönhető, hanem annak a nemhiába várt marhapörköltnek is amiben azért – egyébként joggal – bíztunk. A sógorom egyébként szakít azzal a közhelyszerű és hagyományos készítési móddal, hogy a-marhapörkölthöz-nem-kell-más-mint-zsír-rengeteghagyma-pirospaprika-só-bors-és-egy-kis-vörösbor-gyengébbeknek-gulyáskrém hanem amikor már majdnem kész, akkor még beleszór gombát, egy csomó zöldséget, meg még ki tudja mit amitől nem is pörkölt lesz a végeredmény, hanem egy ilyen raguféle étel, de olyan, amit kétpofára, szó nélkül, de hangosan szuszogva lehet csak enni, mert az evésen kívül semmiféle más agyi vagy testi tevékenységet nem enged működni.
Szóval ez volt az indok és az ürügy egyben, amiért Zánkára mentünk a huszadikai hétvégére. Persze mondta a sógorom, hogy aludjunk náluk bátran, felveri a sátrat, de ezt határozottan és tétovázás nélkül elhárítottunk, mert még le- csak lefekszem a sátorba, de vajon hogy kelek fel, főleg ha éjszaka a szükség szólít… Annyi szépséghiba persze volt a dologban, hogy Zánkán, ahol végül találtam szállást, a sógorom által belakni készült falutól mintegy nyolc kilométerre van, de arra gondoltunk, hogy ezt a távolságot azért valahogy áthidaljuk. Ha már megyünk, akkor menjünk egy nappal hamarabb, nézzük meg ezt a Zánkát, de főleg a strandját, hiszen iszonyú meleget ígértek a hétvégére.
Én Zánkán még sosem voltam. Sosem énekeltem úttörőkoromban, hogy „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajkáról ki se fogy a nóta…” Illetve lehet hogy énekeltem, de biztos nem Zánkán én oda sose jutottam el – se Csillebércre. Ez a két hely olyan volt nekünk, mint a Mars. Tudtuk, hogy van, de embert nem láttunk aki járt volna ott. Emiatt aztán igazából nem is nagyon vágytunk oda, mert tudtuk, hogy elérhetetlen. Engem egyszer elvittek – iskolaidőben – nyaralni(!) Mikosszéplakra, ami tulajdonképpen egy rémálom volt, de szerintem bennem volt a hiba. Valahogy nem találtam fel magam a finoman szólva is máshogy szocializálódott állami gondozott gyerekek között, akik esténként a zuhanyzóban kék filctollal „tetoválták” egymást.
Na de vissza Zánkára. Ezt a látogatást nagyjából két-három héttel az időpontja előtt fixáltuk le családilag, emiatt aztán amikor nekiláttam sok reménnyel nem kecsegtetett, hogy találok szállást a vágyott időpontra Révfülöp emberi és áthidalható távolságra lévő környezetében. A szálláskeresés egyébként annyira nem vészes a mi esetünkben, mert nem ragaszkodunk sok mindenhez (komforthoz, ellátáshoz stb.), csak ahhoz, hogy kutyát lehessen vinni, mert nélküle nem megyünk sehová. Már a foglalás pillanatában kimondott szerencsének tűnt, hogy rátaláltam a Mókus Pagonyra, mert a hely megfelelt a szerény elvárásainknak. A képek alapján elég tágas faház, belülről már-már valószínűtlenül normálisan felújítva, ősfás, árnyékos környezet, kávé korlátlanul az árban. Amikor megérkeztünk azt láttuk, hogy valamikor ez is ilyen úttörőtábor, de minimum valamelyik szocialista nagyvállalat üdülője lehetett, ami gyakorlatilag érintetlenül ránk maradt a huszadik század második feléből. A központi épület kellően le van robbanva, de valahogy ez is egyedi hangulatot kölcsönöz az egésznek, már annak aki szereti ezt és nem bánja, ha a minimum negyven éves itt-ott már töredezett metlachin járkálva kell elfogyasztania a nem túl messze lévő Káptalantóti piacon beszerzett szerénynek igazán nem mondható reggelijét. Na mi nem bántuk. Kerítés volt, a kutya szabadon mászkálhatott, sőt még vasi diópálinkát is kaptunk amolyan háztáji welcome drinkként.
Azért kezdtem bele ebbe a szövegbe, mert a Pagony tulajdonosairól szeretnék írni valamit. Én azt gondoltam mielőtt odaértünk és csak a képeken láttam a helyet, hogy a vérbeli szociretró hangulathoz a múlt századból itt maradt szürke köpenyes (alatta fehéringes-nyakkendős) mufurc gondnokbácsi is tartozik. Nem tudom miért, de arra számítottam, hogy amikor megérkezünk, akkor a kezünkbe nyomnak majd egy írógéppel írt, indigóval másolt házirendet, amit aláírásunkkal igazolva kell elfogadnunk és amely pontosan rögzíti például a táborba való legkésőbbi visszaérkezés időpontját és a szankciókat ennek bárminemű túllépése esetén.
Ezzel szemben egy fiatal srác fogadott minket, aki elmondta, hogy egy baráti társaság az üzemeltetője a helynek és hogy inkább egy szerelem ez, semmint üzleti vállalkozás. Egyébként meg ez itt a házunk, érezzük jól magunkat, kérünk-e egy pohár bort. Tényleg úgy éreztem magam, mintha valami baráti társaságba csöppentem volna, akik szívességből adnak nekünk egy faházat a hétvégére. Azt is elmondta még, hogy itt van a ház kulcsa is, de nemigen szokták zárni a vendégek az ajtókat. Ennek ezer oka van, ezekből az egyik, hogy bizalom van, maximális, a másik meg, hogy a bejárati ajtókat még nem tudták kicserélni, így a sok tíz éve vetemedő fa nem is illeszkedik az ajtókeretbe egyáltalán. A házbelső olyan volt, mint a képeken, vadonatúj svéd bútorokkal és friss ágyneműkkel. Ebből látszik, hogy az új tulajdonosok pontosan tudják, hogy semmi más nem ront el jobban egy nyaralást, mintha nem tudsz jól aludni.
Arra is hamar rájöttünk, hogy érdemes a helyiek tanácsát megfogadni, már ami az étkező és szórakozóhelyeket illeti. Így jutottunk el a Neked Főztem nevű helyre, amiről már írtam a Napi változatban, de itt sem tudok elmenni mellette szó nélkül. Csak annyit szeretnék most megemlíteni, hogy ha ettél már rántott karajt krumplisalátával, vagy sült tarját házi lecsóval, nem beszélve a túrógombócról, akkor azt mind felejtsd el gyorsan és menj el Zánkára a Neked Főztem-be megkóstolni ezeket és majd fogsz egy nagyot csodálkozni, ebben biztos vagyok.
Olyan boldogok voltunk a Pagonyban, mint annak idején lehettek az úttörők a Zánkai táborban lekvároskenyér-evő verseny közben, bár erre én a fent leírtak miatt, a tulajdonosok és a gyerekeim meg a koruk miatt egyáltalán nem emlékezhetünk. Komolyan mondom nem lepődtem volna meg, ha reggel hatkor megszólal valami vidám mozgalmi nóta, jelezve hogy kezdődik a reggeli torna. (Persze én ezt elsumákoltam volna és még aludtam volna inkább…)