Slambuc

Minden évben van egy hétvége amikor összejövünk mi hatan unokatestvérek. Ez a hagyomány már majdnem 20 éve tart és egyetlen évet sem hagytunk ki, bár volt olyan amikor a találkozót egyikünk lakodalmának keretében tartottuk meg. Minden évben máshol találkozunk és fő szabály szerint mindig más szervezi. A hat unokatestvéren kívül ott vannak még feleségek, barátnők, gyerekek, kutyák is. A program az, hogy egyrészt megbeszéljük mi történt velünk az elmúlt évben, másrészt felemlegetjük a régi gyerekkori emlékeinket, amiket sokszor együtt éltünk át. Ilyenkor szokott megtörténni az, hogy akár saját magunkról olyan dolgokat is megtudunk amit már rég elfelejtettünk és/vagy nem igazán akarunk rá emlékezni. (Például én most tudtam meg, hogy gyerekkoromban az üres palacsinta volt a kedvencem, vastagon megszórva kristálycukorral. Hát nem borzalmas? Nem csoda, hogy az agyam törölte az emléket? Bár ha jobban belegondolok van benne valami…)

A hat unokatesó 3×2 tesós felállást jelent és az anyáink voltak testvérek. Voltak, mondom mert sajnos már mindhárman meghaltak, sőt az apáink közül is már ketten eltávoztak közülünk, Misi nagybátyámat innen is üdvözlöm és kívánok neki még sok boldog évet erőben, egészségben! Folyamatosan felemlegetjük azokat az emlékeket amik most már olyan fontosak nekünk. Például, hogy apám a bükki kirándulások alkalmával, amikor elfáradt és elálmosodott – a sok emelkedő és az útba eső turistaházak Unicumjai miatt -, akkor nem azt csinálta például, hogy panaszkodott, lemaradozott, leült és emiatt várni kellett rá, hanem éppen ellenkezőleg. Futólépésre vette az iramot és mint a nyúl előreszaladt az ösvényen, majd pár perc múlva mintha ez lenne a legtermészetesebb lefeküdt a fűbe bóbiskolni egy kicsit. Amire mi a magunk bandukoló tempójában utolértük ő már úgy-ahogy kialudta magát és mehettünk tovább.

Mindannyiunk közös emléke még a Nagy Slambucfőzés a debreceni társasház közös udvarán. Nekem kissé ködös emlékeim vannak róla – nemcsak a szomszéd srác által titokban velem megitatott bor, de zsenge korom miatt is -, de az íze a nyelvemen van. A slambucot Palibácsi csinálta. Én sokáig azt hittem, hogy slambucot csak ő tud készíteni és hogy ez az étel máshol nem is létezik. Persze most már tudom, hogy ez nem így van, hanem ez egy ősi magyar pásztorétel – egyébként nevezik öhön-nek is – nagyon egyszerű hozzávalókból, nagyon egyszerűen elkészítve. Hátha valakinek szüksége van a receptre, ezért ideírom: egy kicsi bográcsban kábé fél kiló lebbencstésztát egy csomó szalonna kisült zsírján – a tepertőt kivesszük és félretesszük – és benne megfonnyasztott hagymán kicsit lepirítunk szárazon. Erre rátesszük a nagyjából másfél-két kiló krumplit, sózzuk, borsozzuk, paprikázzuk, majd felengedve addig főzzük, amíg az egész összeáll. Ha jól dolgoztunk akkor a bográcsban a slambuc ügyes mozdulatokkal megfordítható úgy, hogy ami addig alul volt azután felül lesz. Na ezt a forgatási műveletet elvégezzük 33-szor, amitől az egész krumplistészta egy gombóccá áll össze, de olyanná, aminek körben pirult kérge van. Egyszerű nem? Ha kész, akkor kovászos uborkával és persze a félretett szalonnatepertővel megszórva megesszük és sírva kérünk belőle még egyszer, mert nem lehet vele betelni. (Milyen furák az emlékek. Mi Bandival meg voltunk róla győződve, hogy kell rá egy kis tejföl, amit a rokonaink kereken elutasítottak. Amikor végül kész lett, mi is rájöttünk, hogy nekik van igazuk és valamivel összekeverjük a dolgokat. Talán a sztrapacskával…)

Mondom, ez már a majdnem huszadik unokatestótalálkozó és általában közös főzés is van a programban, de slambucot még sose csináltunk. Ez most megváltozott. Bandi bátyámmal eldöntöttük, hogy idén ez lesz a főétel szombaton ha törik, ha szakad. Természetesen kellett a körülmények sikeres együttállása is. Például a szálláson volt megfelelően kicsi bogrács, a még éppen nyitva tartó zöldségesnél kaptunk házi lebbencstésztát, sör is volt a hűtőben elegendő, szóval nekiálltunk. (Ja azt a recept leírásánál elfelejtettem, hogy a slambucfőzés meglehetősen hosszú folyamat, ezért a hidratáltság fenntartása – kivált a jelenlegi igen meleg nyár idején – külön figyelmet igényel, amihez pedig a hideg sör folyamatos és féktelen orális adagolása a leghelyénvalóbb és nem mellesleg legkézenfekvőbb módszer.)

A szalonna gyönyörűen pirult, a tészta nemkülönben, a főzés elkezdődött. Az étel kezdeti állapotában híg krumplistésztára hasonlít, és egyikünk sem emlékezett rá, hogy ilyennek kell-e lennie. Csak reméltük, hogy így van, de azt nagyon. Mit mondjak, nem volt valami bizalomgerjesztő, kicsit szégyenkeztünk is, főleg Palibácsi előtt, mert biztosan tudtuk, hogy néz minket onnan fentről. Cseszegettük a tüzet a bogrács alatt, mert tudtuk, hogy csak nagyon lassan szabad főnie (tudniillik, nehogy odaégjen idejekorán – ezek is Palibácsi szavai, ilyen választékosan beszélt…) és folyamatosan kell kevergetni, de főleg a bogrács oldalát és alját kapargatni. (Na ezt majdnem elcsesztük, de még idejében elkaptuk a leégést.) Arra is emlékeztünk, hogy akkor jó, ha nem is fő a slambuc, hanem csak „pöffög” és így veszti el lassan a nedvességtartalmát. Folyamatosan rázogatni is kell jobbra balra, szintén a leégés elkerülése érdekében.

Főztük, vártunk, kevertük, rázogattuk, kapartuk és egyre kevésbé hittünk benne, hogy sikerülni fog a legendás fordítás. Mondjuk a point-of-no-return-ön már túl voltunk, ezen az estén már muszáj volt a slambucot vacsorázni, mert minden vendéglátó egység bezárt ekkorra Dunakanyar-szerte. Vártunk, pöffögött a slambuc és egyre szebben nézett ki, már nem híg, hanem sűrű krumplitészta állaga volt, de kimondottan bizalomgerjesztőnek tűnt. Palibácsi sem ráncolta már úgy a homlokát lelki szemeink előtt. Aztán jött Gabó, aki Palibácsi lánya – így mégiscsak ő lehetett legtöbbször tevékeny szemtanúja a Nagy Slambucfőzésnek és azt mondta megmutatja, hogy csinálta Palibácsi a fordítást. Odajött a tűzhöz, leakasztotta a bográcsot és mutatta, hogy valahogy így, ilyen hirtelen csuklómozdulattal kell megrántani felfelé a cuccot. Ekkor én nem tudom mi történt, pont jókor avatkozott-e közbe Gabó, vagy Palibácsi fogta meg a lánya kezét, netán mindkettő, de a slambuc elkezdett fordulni, ahogy régen láttuk mi is ott Debrecenben az óriási fűzfa alatt. Ezen mindhárman nemcsak meglepődtünk, hanem örömujjongtunk is de nagyon, majd sikereinken felbuzdulva vérszemet kaptunk és fordítgattuk a slambucot szorgalmasan. Az éhségünk és türelmetlenségünk okán mintegy 10-ig jutottunk és nem kísértettük tovább a jó szerencsénket. A slambuc slambucszerű lett, nekünk előjöttek a régi ízek és mindannyian jól laktunk a kis bográcsból. Köszönjük Palibácsi!