2019 december – Grönlandi Bálna

Só, avagy karácsonyi ámokfutás

Az egész megint az elhatározással kezdődött. Elhatároztam ugyanis, hogy az elmúlt évek hagyományának megfelelően ismét főzök egy-két dolgot iparinak tekinthető mennyiségben és körbejárom a rokonaimat és barátaimat a Bécs-Miskolc tengelyen és viszek nekik belőle. Az eddigi alkalmakkor kocsonya és/vagy töltött káposzta volt terítéken, az idei terv is ez volt, de közbejött két dolog. Az első, hogy volt egy próbahal nemrég, ami elég jól sikerült, a másik, hogy a meteorológia későtavaszi-koranyári időjárást jósolt, ami különösen szerethető ilyenkor, de a kocsonyának nem igazán tesz jót. Volt olyan az elmúlt években, hogy hiába volt megfelelően hideg, egy adag kocsonyát – hogy, hogy nem – mégis beleborítottam okosan a kocsi csomagtartójába, amit másfél csomag Szilvia konyhai törlőkendő segítségével távolítottam el az ajkai Spar áruház ünnepekre készülő vásárlóközönségének nem kis örömére, csodálatára és megrökönyödésére. (A megrökönyödés abból származott, hogy messziről nézve a félig megdermedt kocsonya kitakarítása egy autó saroglyájából pont olyan mintha egy a Man In Black titkos ügynöke által véglegesen semlegesített idegen maradványait szedegetném össze gondosan. Ezen gondolkodtam miközben Szilviával keményen dolgoztunk, majd hátrafordulva elővettem a zsebemből az elemlámpás, toll alakú kulcstartómat és magam elé tartva szuggesztíven azt mondtam a bámészkodóknak, hogy most mindenki menjen haza és kívánjon boldog karácsonyt mindenkinek akit szeret).

Szóval idén nem kocsonya, hanem ecetes hal volt terítéken a töltött káposzta mellett.

Kezdjük a káposztával. Ezt az ételt anyámtól tanultam és egyszerűségében van az ereje. Karácsony lévén érdemes a hármas szám bűvöltében érdemes dolgozni. A harminc (!) literes fazekamhoz én három kiló savanyúkáposztát veszek és (még 1-2 fejet is), három kiló darált lapockát a kedvenc hentesemnél, 2×30 deka gerslit és kb 3 kiló füstölt árut, ami lehet csülök, tarja, oldalas tetszés szerint. Az a 3 szál füstölt kolbász már csak ráadás, ahogy a pár szelet jó húsos szalonna is. A gerslit sóval, vegetával előfőzöm, ha kihűlt összekeverem a lapockával amibe teszek még 3 tojást, 3 fej hagymát, – apróra vágva vagy reszelve és előre külön megpirítva egy kis zsíron -, fűszerezem, kóstolgatom amíg jó lesz. A húst beletöltöm a savanyított fej leveleibe (ha sikerül és általában nem sikerül, mert egy kissé béna vagyok ebben) a maradékból gombóc lesz. Anyám édeskáposzta levélbe töltötte a húst, amit én is megpróbáltam párszor, de az eredmény kapitális Waterloo lett. Aztán az összes alkatrészt berakom szépen a fazékba egy a lényeg, hogy alulra-felülre jusson káposzta. Közé rakok babérlevelet, egész borsot, felöntöm vízzel és jön 3 óra lassú főzés. Nem sózom, mert a káposzta elég sós, illetve én az ‘apróképosztát mosd ki egy kicsit, de a leveleket ne’ című iskolát követem. (Ezt csak azért jegyzem meg, mert ezzel kapcsolatban vérre menő vitákat lehet olvasni itt-ott.) Mikor majdnem kész berántom paprikásan, még egy fél óra a tűzön és kész. Ebből az adagból én ki tudok hozni kb. 25 doboz kóstolómennyiségű adagot.

Na de a hal. A próbahal sikerén felbuzdulva, gondoltam nem lesz itt gond semmi se, kedvem van, időm van, önbizalmam van, megoldom. Ugyanígy kb. 25 adagot akartam csinálni, így 5 kiló pontyfilét vettem. Ehhez kell kb. 15 fej extranagy vöröshagyma, amit vékonyan fel kell vágni. Ehhez nagyon jó ha kéznél van anyósod bőven a múlt században készült káposztagyaluja, mert azzal pikkpakk megoldható ez a művelet. Ha közben véletlenül picit bele reszeled a bőrödet is, azt ne sajnáld, mert így belekerül a DNS-ed is, ami lássuk be, külön megtiszteltetés annak akik kapja. A halat hagyományosan be kell panírozni, megsütni és kihűteni. (Ha kedves az életed, a sütést a sütőben csináld és ne bő olajban felül, mert amire végzel elmegy az életkedved, lejár a személyid, vagy egyszerűen csak megmakkansz, ahogy azt Vas megyében mondják, ami egyszerre jelent hőgutát, heveny idegösszeorppanást és akut életuntságot.) Ha kész a hal, hagyma lereszelve, jöhet az összeállítás, amihez tulajdonképpen nem kell más, mint hagyományos ecetes-cukros-sós salátalé. A receptet tudom fejből: 1 liter vízhez 6 evőkanál ecet, 6 evőkanál cukor és 1 evőkanál só. (A próbahal esetében ez nagyon is bevált.)

Na és itt jöttek a problémák. Ha ehhez a fázishoz este nyolc óra uán jutsz el, miközben egész nap paníroztál, tepsikkel zsonglőrködtél és hagymát gyalultál, akkor van pár egyszerű tény, amit hajlamos vagy figyelmen kívül hagyni. Ilyenekre gondolok:

Ha a tálba amiben a levet kevered 6 mérőpohárnyi víz fér és a mérőpoharad 0,5 literes, akkor 3 liter víz fér a tálba és nem 6.
3 liter vízhez nem 6-szor kell a fenti mennyiségű hozzávaló, hanem csak háromszor.
A késői órán megcsalnak az érzékszerveid és annyira szeretnéd, hogy vége legyen már a napnak, hogy hajlamos vagy azt mondani magadban miközben kóstolod, hogy jó lesz ez, csak kicsit sósabb mint a múltkor. Különben is OBMAKA (ha valaki nem tudja ez mit jelent, annak ajánlom rákeresni arra a kifejezésre aminek fennahngon történő kimondásával minden munkafázis befejezettnek tekinthető, de nem írom le ide, mert nem illeszkedne a Bálnának sem stílusához sem szellemiségéhez.)

Na és mi az eredmény? Az eredmény nagyobbrészt végletesen elsózott étel, amire Te magad csak akkor jössz rá, amikor az első fárasztó rokon- és barátlátogató nap után hazaérkezel és arra gondolsz, hogy eszel egy kis halat így levezetésnek. Ami az első falat után elsőként eszedbe jut az az, hogy úristen megmérgeztem mindenkit, a második – amivel megvígasztalhatod magad -, az apám mondása, tudnillik hogy csak a felesleges ajándék az ajándék, mert ami nem felesleges az szükséglet, tehát nem ajándék. És kevés feleslegesebb dolog van ezen a kerek világon mint a gyakorlatilag ehetetlen étel. Másnap persze végighívod azokat akik már kaptak a méregből és szabadkozol, begyűjtöd a támogató és bátorító szavakat (pl.: ‘ja, hát egy icipicit sós, de fröccsel rendben volt’ vagy: ‘áh semmi baja ennek, bár megsózni tényleg nem kellett’ esetleg: ‘mi ugyan nem bírtuk megenni, de a kutyának ízlett’, netán: ‘na a káposzta az aztán odavert!’).

A lényeg azonban idén is megvolt: egy háromnapos ámokfutással meglátogattam mindenkit aki nekem fontos, kicsit beszélgettünk, nevetgéltünk és közben megcsináltuk a leltárt idén is apám és anyám sírjánál: mindenki megvan, vigyázunk egymásra, jöhet a karácsony!

Lábatlan tyúk (Orosz Nándi barátom írása)

Lábatlan tyúk

Van-e olyan a Tisztelt Olvasók között, akinek lelki szemei előtt ne jelent volna meg valami kép a „lábatlan tyúk” szavakat olvasva? A többségnek valami ilyesmi:

A lábatlan tyúk lebeg a kertben ég és föld között, békésen kotkodálva végigsuhan a tyúkóltól a kedvenc kukacvadász helyéig. Azt nem írhatom, hogy kapirgálni megy, mert ugye nincs lába. Ha tyúkocskánk kotlós fajta, akkor lábatlan csibéi ott lebegnek mögötte és követik zajongva, csivitelve…

Amennyiben a T. Olvasó az ország északkeleti részéből származik, úgy viszont egy illatozó, egybesült étel jelenik meg lelki szemei előtt, mindenféle tyúk nélkül, ahogy a sütőből a tepsit épp kiemelik – máris indulnak a pavlovi reflexek –, talán még mintha valaki egy „szegények vagyunk, de jól élünk” klasszikust is elmormogna a háttérben. Mert amennyire közismert és rajongásig szeretett az ország bizonyos vidékein, úgy szinte teljességgel ismeretlen a többin, mert ugyan kicsi ország vagyunk, de számtalan gasztro-tájegységgel.

Városban nőttem fel, lakótelepen, anyám (érthető okokból, pl. kemence híján) nem sütött kenyeret. Volt viszont a városban kenyérgyár, a sporttelep mellett. Edzés után hazafele jövet odalopóztunk az oldalsó rácsos ablakhoz, ahol egy néni ült kötényben és beköszöntünk. Tudta, kell a kalória és kikérdezett, — Hányan vagytok? — Négyen. Csendben kiadott az ablakrácson át négy friss, illatos, ropogós sóskiflit, amit azonmód befaltunk. Valójában nem voltunk rászorulva, de ez egy rituálé volt a néninek is, nekünk is – és talán így volt jó.

Városi létemet és megszokásaimat viszont nagyban formálta a nagyszüleimnél falun töltött idő. Másik történelmi korszak szülöttei voltak, más értékrenddel. Kertben megtermett a szőlő, paradicsom, ribizli. Nagyanyám történetei a hatalmas, otthon sütött kenyerekről, amiket egy hétig lehetett enni. Egyszer nagyapámmal az így-úgy lerakott köves járdán kerülgettük a saras-pocsolyás gödröket, amikor azt mondta, hogy a kenyér neve régen az volt, hogy „élet”. Ha leesett a sárba egy darab kenyér, felemelték, a tiszta részén megcsókolták és elnézést kértek tőle. Ez kisfiúként, aki kenyérgyári kenyeret eszik és a boltban mindig van kenyér, feldolgozhatatlan volt. Így csak megjegyeztem, mint üzenetet, amit elraktároztam. Nem ért össze a fejemben az élet szentsége és az étel szentsége. Mint egy időkapszulába, eltettem emlékezetembe, és lám, most…

Nagyapám gyerekkorában két másik barátjával elszegődött dinnyecsősznek. Mivel egész nap kint voltak, ezért magukra főztek, így minden nap vittek szalonnát, krumplit, tésztát és persze a bográcsot. Hogy igazságos legyen, ezért naponta cserélgették, hogy ki lesz, aki főz és kik lesznek ketten, akik a dinnyeföldet járják. Rövid időn belül kiderült, hogy azon napokon, amikor nagyapám volt a bográcsfelelős, valahogy mindig finomabb volt az étel. Így a másik két srác eléállt nagyapámnak és felkérték, hogy inkább minden nap főzzön, ők meg ketten járják a határt – mindenki jobban jár így. Hát így is lett.

Nagyapám a család kedvéért (kérlelni kellett, de tudtuk, hogy ez a közös játék része, hogy kéreti magát) elővette a bográcsot és főzött nekünk, majd bezsebelte az elismeréseket, egyenként a család minden tagjától. Azt hiszem, ekkor támadt fel bennem az érdeklődés a szabad téri főzés iránt meg úgy általában a főzés iránt. Meg egyáltalán, hogy otthon nemcsak a családanyák főzhetnek. És talán majd az én unokáim között is lesz valaki, aki akár hiúságból akár más miatt érdeklődni kezd ebbe az irányba. Mindenesetre a fiam már jó irányba halad…

Számtalan példa van rá, hogy egy-egy nemzet konyhaklasszikusai a szegényebb tájegységéből származnak. Kubában a földműves leteszi reggel a szalmakalapját az asztalra, felesége kenyérkarikákat (ott ilyen baguette-szerű hosszúkás kenyeret sütnek) tesz a kalap karimájára és olivaolajat csorgat rá. A férfi megeszi a kalapjáról a kenyeret (vannak napok, amikor több jut, vannak, amikor kevesebb), majd veszi a fejfedőjét és indul dolgozni.

Közismertebb a pizza története, ami a legegyszerűbb kenyérlángos egy kis paradicsomos szósszal megkenve, némi mozarellával és bazsalikommal – Nápoly vidékéről. Maga az étel korábban is létezett, mielőtt Margaréta királynőnek felajánlották volna, de a lényeg nem az, hogy egy monda hiteles-e vagy sem, hanem hogy egyes ételek nemes egyszerűségükben tökéletesek.

Ilyen nemesen egyszerű és sikerre ítéltetett étel a lábatlan tyúk is, libbentsük hát fel a fátylat róla.

A lábatlan tyúk a töltött csirke tölteléke. Lehet hívni tölteléknek vagy becézve (mert amit igazán szeretünk, azt becézzük is), töltikének. A töltike szót természetesen aláhúzza a helyesírás ellenőrző, pedig van egy erdélyi étel is ezen a néven – a félreértése elkerülése végett maradok a lábatlan tyúk, ill. töltelék elnevezésnél. Vagy legalább is igyekszek.

A hagyományos paraszti konyhában a száraz kenyér sem veszhetett kárba (itt kapcsolódunk a kenyér, mint élet tiszteletéhez), elsősorban az emberek táplálására kellett fordítani, de ha az meg volt oldva, akkor a maradék mehetett a disznók etetésére a moslékba bedolgozva.

A vasárnap levágott tyúk ment a nagy fazékba, a levesbe, hogy a belseje ne legyen üres, a száraz kenyéren alapuló, ízesített töltelékkel megtöltötték, majd bevarrták. Ha több töltelék készült, mint ami befért a tyúkba, a kimaradt részt változatos módon megsütötték. Volt, ahol kerek edényben sütőben, volt ahol a sparhelt tetején. Ez a magában sült töltelék a lábatlan tyúk, mivel már tyúkot vagy húsfélét nyomokban sem tartalmaz.

A töltelék alapreceptje a Horváth Ilona szakácskönyv töltött csirke leírásánál található. Háztűznézőbe menő fiatalembereknek javaslom, hogy a lányos háznál észrevétlen tegyék gerincére a nevezett szakácskönyvet és nézzék meg, hol nyílik ki. Ha a 139. oldalon a töltött csirkénél, úgy érdemes a leányzót komolyabban venni, mert ha nem lesz otthon más csak pár szelet száraz kenyér, pár tojás és némi fűszer, úgy is képes lesz meleg vacsorát tenni a család elé – lábatlan tyúk formájában.

Azt remélem, megbocsátja Horváth Ilona, hogy nem szolgaian kimásolom a töltelék receptjét, hanem a mai viszonyokra (pl. nagyobb tojások) igazítom. Ő úrihölgyként pl. tejben áztatott zsemlét(!) ír, de ez részéről khmm… már akkor is finom csúsztatás volt. Mindazonáltal leszögezem, hogy amit leírok, az a pontosítások ellenére továbbra is az eredeti recept, nem egyfajta individualista kreálmány.

Aki ezt az alapreceptet bírja, egyből öt-hat ételt tud elkészíteni, így az egyik legjobban megtérülő konyhatanulmányi befektetésünk lehet. A továbbiakban az alapreceptet követően mindegyik ételről írok pár sort (nem teljes receptúrákat).

A lábatlan tyúk alapreceptje:

3 teljes szelet (karéj) száraz kenyér,
2db L-es méretű tojás,
fél vöröshagyma (kicsi) reszelve,
2-3 evőkanálnyi olaj,
fél csokor petrezselyem zöldje,
só, bors
kevés zöldfűszer (pl. majoranna v. kakukkfű)

Kis edényben megmelegítjük az olajat, finom reszelővel belereszeljük egy kisebb hagyma felét és elkezdjük pirítani. A hagyma reszelése azért fontos, hogy a töltelékben homogén legyen. Közben megmossuk a petrezselyemzöldet és a leveleit vágódeszkán apróra vágjuk. Ha a hagyma megpirult, lehúzzuk a tűzről és rádobjuk a petrezselyemzöld aprítmányt. Így az nem ég meg, de az ízét jól kiadja. Ha használunk zöldfűszert, azt is most hintsük rá. Legyünk mértéktartóak vele, mert a töltike ízében nem a majorannának kell dominánsnak lennie, hanem a petrezselyemzöldnek. Attól lesz finom. Ha esetleg a fél csokor petrezselyem az első tapasztalatok alapján kevés, úgy bátran növelhetjük a mennyiségét.

Előveszünk egy nagyobb tálat, amiben a töltelék összetevőit jól össze tudjuk keverni. A száraz kenyereket vízbe áztatva és alaposan kicsavarva betesszük a tálba, ráütjük a két tojást. A lábasban lévő olajban pirított hagymás petrezselymet, amely időközben kicsit meghűlt, beletesszük. Sózzuk-borsozzuk. Kézzel összekeverjük, vagy mi magunk vagy bevonjuk fiatalabb családtagjainkat. Ahogy az anyag kezd egyenletessé válni, markoljunk bele és nézzük meg, hogy milyen könnyen szalad ki az ujjaink közül (mancsikálás). Ha túl könnyen, akkor híg, ekkor tegyünk hozzá vagy kenyeret vagy zsemlemorzsát. Ma már nincs olyan rossz híre a zsemlemorzsának, mint pár évvel ezelőtt, pékségeknél is lehet saját zsemlemorzsát venni. Ha elértük a megfelelő állagot, a töltelék bevetésre kész.

Töltött csirke

A csirke belseje mellett a comb is tölthető, a combon a bőrt megemelve ujjunkkal zsebet tudunk kialakítani. A nyakánál hasonlóan, ezeket is megtöltjük a töltelékkel. Egy pohárban kevés olajat elegyítünk csirke fűszerkeverékkel és a csirkét kívülről bekenjük vele. Ezután a jószágot zsiradékon és némi (egy-két ujjnyi) húslén/húslevesen megsütjük. Érdemes mellel lefele kezdeni, hogy a mellehúsa megpuhuljon a húslében, mielőtt az elpárolog. Végefelé saját levével locsoljuk. 50-70p alatt megsül, csirke méretétől, korától függően. Ha a villa beszalad a mellehúsába, elkészült.

Töltött csirke levesben

Itt csak a csirke belsejét töltjük, majd a csirkét fehér cérnával bevarrjuk, elkötözzük, hogy ne tudjon a töltelék kiázni. Egyebekben hagyományos csirke/tyúk húsleves.

Töltike, mint levesbetét

Átlagos méretű családot figyelembe véve a gyakorlatban nem egész csirkéből/tyúkból indítjuk a levest, hanem pl. 2 comb, 1-2 nyak és egy far-hát vagy pár szárny. A töltelékről ilyenkor sem kell lemondanunk, ekkor levesbetétként szolgál, a következőképpen:

kinyújtunk egy folpackot, a töltelékből (alaprecept) három pingpong labdányit a kezünkbe veszünk és hosszúkás bucit formázunk belőle a folpack közepén. Két szélét ráhajtjuk és (ehhez kell egy kis rutin) megpörgetjük. Ekkor a folpack teljesen befedi a töltikét és nem fog főzés közben sem szétszaladni. A folpackot önmagával elkötözzük. A leves fővésének utolsó 15 percében rakjuk bele. A töltikét tálaláskor a folpackból kigördítjük, centi vastagra felkarikázzuk, majd a levesbe berakva a répával, tésztával együtt fogyasztjuk. Az esetleg hússal hadilábon álló gyerekek is örömmel fogyasztják.

Gödöllői töltött csirkecomb

Közelítve a gazdagabb vidékek felé, a királyi kastélyba csak úgy kapott belépőt a töltelék, ha kissé feldúsították. Az alaprecepthez képest zsenge zöldborsó és apróra vágott csirkemáj került bele. Opcióként főtt tojás is kerülhet bele apróra kockázva. De módjával, a máj és a zöldborsó csak kiegészítsék a töltelék ízét, ne váljanak dominánssá. A combokon a bőrt megemeljük (alá kell nyúlnunk az ujjunkkal és felfeszíteni) és alaposan megtöltjük. Egyebekben a fűszerezés és sütés hasonló a normál csirkecombhoz, a végén a bőrt megpirítjuk (pl. légkeverés, akinek van a sütőjében).

Ufó

Szerencsi recept, feleségem felől családi hagyomány. A tarja az egyik leghálásabb húsunk, mert a rostok közötti zsírréteg miatt kevéssé hajlamos a kiszáradásra. Viszont hogy az ízletes szaftok a hússzeletben maradjanak, ezért a felszeletelt és sózott-borsozott húst, miután a kizsírozott tepsiben elhelyeztük, fedőréteggel látjuk el – kb. ujjnyi vastag tölteléket teszünk a tetejére, kézzel rálapogatva. A sütés elején a tepsit alufóliával fedjük, a végén ezt eltávolítjuk és a tölteléket megpirítjuk. A szaftos tarja és a pirult töltelék házassága a mennyben köttetett!

Lábatlan tyúk

Ha se combunk, se tarjánk, se semmink, akkor a tölteléket kizsírozott tepsibe letesszük, akár kisebb darabokra lapogatva vagy egyben (ez utóbbihoz általában kisebb tepsi vagy sütőbe tehető edény passzol). A lábatlan tyúk megsül, a család apraja-nagyja pedig boldog.

Hal

A ma délelőtti próbahalazás eszembe juttatott pár dolgot, amit szeretnék itt megosztani. Elsősorban persze azt kell megmagyaráznom, hogy mit is takar ez a próbahal.

Párszor írtam már arról, hogy néhány éve bevett karácsonyi program, hogy körbejárom rokonaimat, barátaimat és üzletfeleimet (na jó, tulajdonképpen ilyenek nincsenek is), viszek nekik egy-két doboz saját készítésű ételt, hogy pár perc erejéig együtt megállapítsuk, hogy ismét eltelt egy év és mi még mindig itt vagyunk. Ez a bizonyos egy-két doboz általában töltött káposztát és/vagy kocsonyát jelentett, figyelemebe véve apám két örökbecsű megállapítását (amelyeket természetesen nem ő talált ki, hiszen mint az közismert csak egy egyszerű műszaki ember volt, mindenesetre én tőle hallottam ezeket) hogyaszongya: 1.) szép az ami érdek nélkül tetszik, illetve 2.) ajándékba úriember csak teljesen felesleges dolgot visz, hiszen ami nem felesleges, az szükséges, vagyis nem ajándék. (Remélem érthető). Ott van például a kocsonya. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a kocsonyát kevesebb ember szereti, mint nem szereti, tehát több ember számára ajándék mint szükségleti cikk. A töltött káposztára nem teljesen igaz ez, hiszen sokan szeretik, de talán még többen nem ehetnek belőle korunk népbetegsége az epebaj miatt. Ennek legfeljebb csak az illata lehet az ami haszonnal jár, de hát ennyit engedhetünk anélkül, hogy a fenti elméletet cáfolnunk kellene.

Értem én persze, hogy haladni kell a korral. Meg azt is értem, hogy mióta van a családban egy félig (mit félig, legalább 4/5 részben) kész dietetikus, azóta – szégyen, nem szégyen – előtérbe kerültek az egészségesebb ételek. Én magam például elkezdtem érdeklődést mutatni különböző zöldségek és halak iránt. Ámbár ha jobban belegondolok, ennek a szinte megmagyarázhatatlan és már-már megbocsáthatatlan eltévelyedésnek már tavaly is volt előjele, ami akkor jutott a tetőfokára, amikor a már begyakorolt, alkatrész-összeállításának a henteseim könnybe lábadt szemén látszó elismerését is kivívó kocsonya mellett szerettem volna kedvezni a halon kívül más húst nem evő rokonaimnak és ismerőseimnek is. Ennek a törekvésnek az eredménye az agar-agarral készített halkocsonya volt, amit az első falat után úgy vágtam ki, hogy öröm volt nézni. Ráadásul az agar-agar az valami algából vagy moszatból vagy miből van, ami bizonyos nézőpontból szemlélve inkább állat mint növény. (Természetesen lehet, hogy nem kellene ennyire elnézőnek lennem a vegetariánusokkal szemben, hanem úgy kellene hozzájuk viszonyulnom, mint Vili unokatestvéremnek a nyári rendes találkozónkon. Előre felkészítettük ugyanis, hogy Ádám (a másik unokatesóm) barátnője – akivel Vili még természetesen soha nem találkozott – vega, lesz szíves ezt figyelembe venni, amikor a pénteki vacsorán gondolkodik. Oké, oké, nem lesz baj, csinálok neki vajon futtatott vargányát. (Nem, nem azt mondta, hogy legfeljebb majd ken magának egy margarinos kenyeret. Erre a magyarázat az, hogy Vili egy éttermet üzemeltet egyébként – megjegyzem, mindeddig az egyetlent aminek az ajtaján ott van a Grönlandi Bálna logója – így nem lepődtem meg a vargányán, sőt azon sem igazán, hogy olyan pörköltöt rittyentett bográcsban a szegény rokonainak, hogy az valóban figyelemreméltó, sőt a bundáskaláccsal tálalt libamáj-előételen sem. Illetve de. Azon azért meglepődtem… Egy szó mint száz, amikor megérkeztünk a tetthelyre és megjött Mariann is, akkor Vili egész egyszerűen – mintegy köszönés helyett – azt kérdezte tőle, hogy „te vagy beteg?!” Mariann persze nem lepődött meg, hiszen bizonyára ő is kapott némi kiképzést Viliből – ugyanilyen természetesen, mondhatni büszkén mondta, hogy „igen!”)

Ott tartottam, hogy tavaly az agar-agarral készült halkocsonya ment a kukába, a dobozokba ismét rendes, tisztességes kocsonya került és persze töltött káposzta is a kivételezetteknek.

A dolog azért nem hagyott nyugodni. A dietetikai kiképzés folyt tovább, sőt odáig fajult, hogy a nagyobbik leányom – hiszen róla van szó, ha ez nem lenne világos – étrendet ír nekem, amiben a halnak is helye van persze. Nem tudom, hogy ezért-e vagy másért, pár héttel ezelőtt megcsillanni látszott a megoldás a szemem előtt. (Ó ez de szép volt…) Eszembe jutott ugyanis anyósom ecetes hala. Pár évvel ezelőttig ezt egy akkora jénai tálban készítette, mint amilyenbe belefért egy egész óvoda keddi levesadagja, és még a dadus nénik is jóllaktak belőle. Ez az esetes hal a kirántott, hagymával és kvázi salátaöntettel készített, borssal, babérlevéllel ízesített változat volt. Elég macerás fajta. Mostanában már nem csinálja, mit mondjak, én se tennem nyolcvanplusszosan, hanem minimum azt várnám, hogy a kedvenc veje átveszi a stafétebotot. (Ez lennék én, és száz százalék, hogy én vagyok a kedvenc veje, ez még akkor is igaz, ha belátjuk, hogy nincs is neki másik.)

Idén tehát az a döntés született, hogy a kocsonyát felváltja az ecetes hal. Mérnökember lennék vagy miacsuda, ezért aztán azt gondoltam, hogy letesztelem magam, hogy milyet is tudok csinálni. Teszem ezt azért, mert ha nekem december 18-adikán derül ki, hogy az én halam nem hasonlít nyomokban sem anyósoméhoz, ehetetlenül rossz és undorító, akkor olyan ideges leszek, hogy a téli pihenés mehet a francba, olyan stresszes leszek, hogy január másodikán joggal kérdezik a kollégáim, hogy na most meg mi a bajom, amikor itt volt az egész szabadság. Természetesen ha a hal rossz lenne, akkor a magam megnyugtatására mindjárt visszakanyarodhatnék apám fent említett 1.) és 2.) tételmondatára, de ebben az esetben jobb szerettem volna, ha mégiscsak sikerül a mutatvány.

Ezért aztán ma volt a próbahal, vagyis laboratóriumi körülmények között, a majdan készítendő mennyiség töredékét megcsináltam a magam szórakoztatására és okulására. Az első felvonás jól sikerült. A hal szépen megsült a sütőben (mert a franc se fog bő olajban kisütni egy közepes japán tengerész zászlóaljnak is elegendő mennyiséget), a panírozásra is kifejlesztettem egy a bőséges hozzávalókra és a laza csuklóra alapuló, ám meglehetősen idő és energiatakarékos módszert (nem kell hozzá más csak három darab magasabb falú, tetővel ellátott műanyag doboz, amelyeknek megfelelő frekvenciájú és amplitúdójú rázásával a liszt a tojás és a zsemlemorzsa meglepően egyenletesen oszlatható el a haldarabok felszínén).

A második felvonás éppen folyamatban van ám ez már sokkal csendesebb és nyugodtabb, mint az első. Ugyanis a hal éppen érik a hagymával a fűszerekkel és a lével együtt a hűtőben. Az előjelek jók, idén is lesz kocsonyatúra bár kocsonya nélkül.