A ma délelőtti próbahalazás eszembe juttatott pár dolgot, amit szeretnék itt megosztani. Elsősorban persze azt kell megmagyaráznom, hogy mit is takar ez a próbahal.
Párszor írtam már arról, hogy néhány éve bevett karácsonyi program, hogy körbejárom rokonaimat, barátaimat és üzletfeleimet (na jó, tulajdonképpen ilyenek nincsenek is), viszek nekik egy-két doboz saját készítésű ételt, hogy pár perc erejéig együtt megállapítsuk, hogy ismét eltelt egy év és mi még mindig itt vagyunk. Ez a bizonyos egy-két doboz általában töltött káposztát és/vagy kocsonyát jelentett, figyelemebe véve apám két örökbecsű megállapítását (amelyeket természetesen nem ő talált ki, hiszen mint az közismert csak egy egyszerű műszaki ember volt, mindenesetre én tőle hallottam ezeket) hogyaszongya: 1.) szép az ami érdek nélkül tetszik, illetve 2.) ajándékba úriember csak teljesen felesleges dolgot visz, hiszen ami nem felesleges, az szükséges, vagyis nem ajándék. (Remélem érthető). Ott van például a kocsonya. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a kocsonyát kevesebb ember szereti, mint nem szereti, tehát több ember számára ajándék mint szükségleti cikk. A töltött káposztára nem teljesen igaz ez, hiszen sokan szeretik, de talán még többen nem ehetnek belőle korunk népbetegsége az epebaj miatt. Ennek legfeljebb csak az illata lehet az ami haszonnal jár, de hát ennyit engedhetünk anélkül, hogy a fenti elméletet cáfolnunk kellene.
Értem én persze, hogy haladni kell a korral. Meg azt is értem, hogy mióta van a családban egy félig (mit félig, legalább 4/5 részben) kész dietetikus, azóta – szégyen, nem szégyen – előtérbe kerültek az egészségesebb ételek. Én magam például elkezdtem érdeklődést mutatni különböző zöldségek és halak iránt. Ámbár ha jobban belegondolok, ennek a szinte megmagyarázhatatlan és már-már megbocsáthatatlan eltévelyedésnek már tavaly is volt előjele, ami akkor jutott a tetőfokára, amikor a már begyakorolt, alkatrész-összeállításának a henteseim könnybe lábadt szemén látszó elismerését is kivívó kocsonya mellett szerettem volna kedvezni a halon kívül más húst nem evő rokonaimnak és ismerőseimnek is. Ennek a törekvésnek az eredménye az agar-agarral készített halkocsonya volt, amit az első falat után úgy vágtam ki, hogy öröm volt nézni. Ráadásul az agar-agar az valami algából vagy moszatból vagy miből van, ami bizonyos nézőpontból szemlélve inkább állat mint növény. (Természetesen lehet, hogy nem kellene ennyire elnézőnek lennem a vegetariánusokkal szemben, hanem úgy kellene hozzájuk viszonyulnom, mint Vili unokatestvéremnek a nyári rendes találkozónkon. Előre felkészítettük ugyanis, hogy Ádám (a másik unokatesóm) barátnője – akivel Vili még természetesen soha nem találkozott – vega, lesz szíves ezt figyelembe venni, amikor a pénteki vacsorán gondolkodik. Oké, oké, nem lesz baj, csinálok neki vajon futtatott vargányát. (Nem, nem azt mondta, hogy legfeljebb majd ken magának egy margarinos kenyeret. Erre a magyarázat az, hogy Vili egy éttermet üzemeltet egyébként – megjegyzem, mindeddig az egyetlent aminek az ajtaján ott van a Grönlandi Bálna logója – így nem lepődtem meg a vargányán, sőt azon sem igazán, hogy olyan pörköltöt rittyentett bográcsban a szegény rokonainak, hogy az valóban figyelemreméltó, sőt a bundáskaláccsal tálalt libamáj-előételen sem. Illetve de. Azon azért meglepődtem… Egy szó mint száz, amikor megérkeztünk a tetthelyre és megjött Mariann is, akkor Vili egész egyszerűen – mintegy köszönés helyett – azt kérdezte tőle, hogy „te vagy beteg?!” Mariann persze nem lepődött meg, hiszen bizonyára ő is kapott némi kiképzést Viliből – ugyanilyen természetesen, mondhatni büszkén mondta, hogy „igen!”)
Ott tartottam, hogy tavaly az agar-agarral készült halkocsonya ment a kukába, a dobozokba ismét rendes, tisztességes kocsonya került és persze töltött káposzta is a kivételezetteknek.
A dolog azért nem hagyott nyugodni. A dietetikai kiképzés folyt tovább, sőt odáig fajult, hogy a nagyobbik leányom – hiszen róla van szó, ha ez nem lenne világos – étrendet ír nekem, amiben a halnak is helye van persze. Nem tudom, hogy ezért-e vagy másért, pár héttel ezelőtt megcsillanni látszott a megoldás a szemem előtt. (Ó ez de szép volt…) Eszembe jutott ugyanis anyósom ecetes hala. Pár évvel ezelőttig ezt egy akkora jénai tálban készítette, mint amilyenbe belefért egy egész óvoda keddi levesadagja, és még a dadus nénik is jóllaktak belőle. Ez az esetes hal a kirántott, hagymával és kvázi salátaöntettel készített, borssal, babérlevéllel ízesített változat volt. Elég macerás fajta. Mostanában már nem csinálja, mit mondjak, én se tennem nyolcvanplusszosan, hanem minimum azt várnám, hogy a kedvenc veje átveszi a stafétebotot. (Ez lennék én, és száz százalék, hogy én vagyok a kedvenc veje, ez még akkor is igaz, ha belátjuk, hogy nincs is neki másik.)
Idén tehát az a döntés született, hogy a kocsonyát felváltja az ecetes hal. Mérnökember lennék vagy miacsuda, ezért aztán azt gondoltam, hogy letesztelem magam, hogy milyet is tudok csinálni. Teszem ezt azért, mert ha nekem december 18-adikán derül ki, hogy az én halam nem hasonlít nyomokban sem anyósoméhoz, ehetetlenül rossz és undorító, akkor olyan ideges leszek, hogy a téli pihenés mehet a francba, olyan stresszes leszek, hogy január másodikán joggal kérdezik a kollégáim, hogy na most meg mi a bajom, amikor itt volt az egész szabadság. Természetesen ha a hal rossz lenne, akkor a magam megnyugtatására mindjárt visszakanyarodhatnék apám fent említett 1.) és 2.) tételmondatára, de ebben az esetben jobb szerettem volna, ha mégiscsak sikerül a mutatvány.
Ezért aztán ma volt a próbahal, vagyis laboratóriumi körülmények között, a majdan készítendő mennyiség töredékét megcsináltam a magam szórakoztatására és okulására. Az első felvonás jól sikerült. A hal szépen megsült a sütőben (mert a franc se fog bő olajban kisütni egy közepes japán tengerész zászlóaljnak is elegendő mennyiséget), a panírozásra is kifejlesztettem egy a bőséges hozzávalókra és a laza csuklóra alapuló, ám meglehetősen idő és energiatakarékos módszert (nem kell hozzá más csak három darab magasabb falú, tetővel ellátott műanyag doboz, amelyeknek megfelelő frekvenciájú és amplitúdójú rázásával a liszt a tojás és a zsemlemorzsa meglepően egyenletesen oszlatható el a haldarabok felszínén).
A második felvonás éppen folyamatban van ám ez már sokkal csendesebb és nyugodtabb, mint az első. Ugyanis a hal éppen érik a hagymával a fűszerekkel és a lével együtt a hűtőben. Az előjelek jók, idén is lesz kocsonyatúra bár kocsonya nélkül.