Hónap: 2020 április

Most, hogy végre lassan újra szabadon átjárhatóvá válik az osztrák határ (értsd: mehetek végre sörért), itt az ideje, hogy megosszam legviccesebb és legszürreálisabb élményemet, ami ehhez kapcsolódik.

A történet arra az időre nyúlik vissza, amikor még nem voltunk a schengeni övezet tagjai, sőt még az Európai unióé sem, bár már nem sok kellett hozzá, csak pár hét, legfeljebb pár hónap. Még egy kis időt kellett várni – legalábbis ahhoz a bizonyos negyven évhez képest mindenképpen keveset -, és egycsapásra a miénk lett az úgynevezett vámszabadság, vagyis amikortól kezdve bárki bármiből bármennyit hozhat, vihet. nem törődik vele senki, sőt még pár év és határ sem lesz. Na de ahogy mondtam még nem tartottunk ott, csak majdnem. Ekkor még kuszánál kuszább és szigorúnál szigorúbb vámszabályok között éltünk, bár a soproniak ezt sose vették komolyan (egy bizonyos szinten túl), hiszen legalább úgy mentek a Eisenstadtba vásárolni mint az akkortájt frissen megnyílt magyar Tescoba. Talán nem is tudtak ezekről a szabályokról. Persze a történet abból a szempontból is érdekes, hogy akkor már hetek óta tele volt a tévé olyan reklámokkal – felborzolva ezzel a terézvárosi kisnyugdíjasok idegeit -, hogy például: egy Gábor Gábor féle láthatóan dörzsölt és a hiszékeny, de jó karban lévő szépasszonyokat módszeresen átverő vállalkozó azon morfondírozik, hogy vajon nyithat-e kávéházat Bécsben? A helyzet ugyanis, az, hogy a fenti nyugdíjasok egyáltalán nem ezzel voltak elfoglalva, hanem azt számolták, hogy vehetnek-e még egy tízdekás Karavánt a következő zsoldig, vagy főzzék ki újra a zaccot. (A híres magyar folklór egyébként szinte azonnal megalkotta a választ a kérdésre egy karikatúra formájában, amelyen egy láthatóan betörő külsejű fazon kérdően tekint a kérdésre, mondván, hogy Miért? Én eddig is nyitottam..! – majdnem azt írtam, hogy keringett egy ilyen mém a neten, de hát akkor még maximum iwiweztünk, de azt is csak a vájtfülűek és beavatottak. Az uniós csatlakozás kézzelfogható közelsége azt éreztette velünk, hogy az már tulajdonképpen itt is van, csak pár papírt kell még aláírni, hogy kész legyen, de a dolog eldöntetett, éljünk is úgy. 

Bizonyára ugyanígy érzett egy kollégám, aki – Sopronból nézve legalábbis – egy távoli városban élt és épp az esküvőjére készült. Egy szép nyár eleji napon megcsörrent a telefonom, amit akkor nemrég kaptam a cégemtől. Ez a jószág 0660-as volt – már ha valakinek rémlék még ez a kifejezés – és amellett, hogy nagyon büszke voltam rá, volt pár érdekes tulajdonsága. Egyrészt mivel ún. analóg rendszerű volt, a hangminősége néha nagyon rossz volt, főleg szélsőséges lefedettség mellett, másrészt akkora volt mint egy (hosszában) elfelezett tégla, harmadrészt pedig – és ez még fontos lesz a későbbiekben – az akkumulátora elég hektikusan viselkedett. Az egyik percben még hetykén dicsekedett, hogy majdnem maximális a töltöttsége, a másikban már sűrűn csipogott, hogy ajjaj, ennek rossz vége lesz, mindjárt feladom, majd körülbelül további két perc múlva be is váltotta az ígéretét és otthagyott faképnél, mondván, hogy ő most itt inkább lemerülne, köszi!

Szóval hív ez a kedves kollégám, hogy képzeljem el nemsokára lesz az esküvője, nem mennék-e át Ausztriába a Metroba venni neki pár dolgot, mert ott egyrészt olcsóbb, másrészt ott a mehrversteuer, amit vissza lehet igényelni ugye, és hát eláég szűk a költségvetés. (Ebből látszik azért, hogy a vámszabályok ránk nézve kedvező részét azért ismertük, naná!) Óh, mondom, ennek aztán igazán semmi akadálya, miről lenne szó. Tulajdonképpen bagatell az egész, szóra sem érdemes, átküldöm emailen. Oké, várom, sok boldogságot, ha addig nem beszélnénk – zártam a beszélgetést egy jópofának szánt megjegyzéssel, amiről persze ott és akkor nem gondoltam, hogy majdnem így történik majd (már hogy sokáig nem beszélünk, vagy mert nem engedik, vagy mert örök harag…) Lista megjött, és hát nem hazudott, tényleg bagatell tételekről volt szó. Mindössze 6 üveg Jagermeister, 2 Ballantines, 2 Jim Beam, 5 Finlandia, 3 tequila, 3 Stroh rum (70%-os) valamint némi Martinik és likőrök. (A márkákra és a mennyiségekre nem biztos, hogy pontosan emlékszem, de nagyságrendi eltérés azért nincs.) Ezek között én semmi de semmi gyanúsat nem láttam – melyik háztartásba nem kellenek ezek egyébként is – kicsit örültem is, hogy nem például valami szexshopba küld, hogy a nászéjszakához szükséges kellékeket megvegyem. Sokat nem is gondolkodtam, a következő pénteken útra is keltem, mert hát jobb azonnal mint hamar, és hát én őszintén szerettem volna segíteni. A bécsújhelyi Metroba mentem, rövid idő alatt bevásároltam, bepakoltam a csomagtartóba, de ahogy így végignéztem a szépen sorban a Fiat hátuljába fektetett üvegeken, azért valami elkezdett motoszkálni hátul a kisagyamban, hogy talán mégsincs minden rendben. Áh, mondom magamban mi baj lehetne, hiszen egyrészt a kollégám biztos nem kérne erre, ha teszem azt nem lehetne bevinni ezeket Magyarországra, másrészt meg mindjárt itt az Unió, halleluja, Örömóda.

Ahogy vezettem hazafelé, a szorongásom egyre csak nőtt, de én akkor ezt én az elmúlt éveknek a vasfüggöny által meghatározott hangulatának tudtam be, hiszen akkor minden határátlépés kisebb-nagyobb gyomorgörccsel járt, még a csehszlovák is, nemhogy az osztrák. A legélesebb emlékem ezzel kapcsolatban az, hogy amikor egyszer még gyerekkoromban vonattal mentünk át Miskolcról Kassára ruszlit enni és Botas cipőt venni, majdnem meglincseltek az utasok – na jó ha nem is volt verés kilátásban, de az ellenszenvet magamra vontam sikeresen. Az történt ugyanis, hogy a amikor a határon megállt a vonat és a határőr feltépte a fülke ajtaját elmormolva, hogy útlevélvizsgálat, az utasok megszeppenve ültek és már-már alázatosan adták oda az útlevelüket. A határőr unottan megnézte ezeket, belenyomott valami pecsétet, majd anélkül, hogy az enyémet elvette volna, távozott. Én ezen – köszönhetően zsenge és tapasztalatlan mivoltomnak – elkezdtem kérdőre vonni, hogy az én útlevelemet miért nem nézte meg és főleg miért nem nyomott bele olyan csinos bélyegzőt?! Utastársaim ezen akadtak ki, elég szépen gyorsan lepisszegtek és felvilágosítottak, hogy a hatósággal nem vitatkozunk sem azon amit csinál, sem azon amit nem csinál, jegyezzem meg jól. Hál’Istennek a katona a felháborodásomat nem hallotta, valószínűleg a hétvégi eltávozáson, vagy annak elmaradásán járt az esze.

Ott tartottam, hogy megyek a soproni határ felé, amikor végképp elhatamasodott rajtam a kétségebeesés és megálltam a felhagyott cukorgyár szervízútján, hogy valamit csináljak a rakománnyal. Sajnos nem volt nálam semmi ami mögé elrejthettem volna a jelentékeny mennyiségű árut, csak egy napellenző, amit tessék-lássék ráterítettem az üvegekre. Kicsit megnyugodtam, majd begördültem a határra. Ott az volt a táncrend, hogy oda kellett gurulni az osztrák oldalra, kiszállni a számlával, majd lepecsételtetni a mehrversteuer papírt igazolván, hogy az azon szereplőket kivittem az országból. A lényeg, hogy ez után már nem lehet visszafelé menni, csak előre, Magyarország felé. Számla lepecsételve és – bár akkor ennek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam – a hivatalos ember mikor átfutotta a számlát egy icipicit, alig észrevehetően felvonta a szemöldökét. Ahogy utólag összerakom a történteket, mintha miután elfordultam az ablaktól, mintha még a telefon után is nyúlt volna, de ebben nem vagyok egészen biztos. Mindesetre eddig rendben lévőnek látszott a dolog, visszaültem az autóba, beálltam a lassan haladó sorba, osztrák egyenruhás ember jóindulatúan integet, hogy menjek csak bátran, a közeli viszontlátásra. Ó hát kár volt itt aggodalmaskodni – mondom magamban -, nincs baj, a magyarok csak nem akadékoskodnak itt nekem, miért is tennék. Araszolunk araszolunk, az előttem lévő legalább összes autónak integet a magyar vámtiszt is, majd amikor a közelebb érek, egyértelműen és határozottan rám mutat, hogy állnék félre legyek olyan jó. Én ezt megtettem, de igazából még mindig nem sejtettem semmit, arra vágytam leginkább, hogy otthon lehessek végre és ihassak egy sört a portya után.

Jó estét, magyar vámvizsgálat! – köszönt nem túl udvariasan a jóember. Legyen szíves nyissa fel a csomagtartót! Na ezen a ponton hideg görcsbe rándult a gyomrom, mert ekkor megéreztem, hogy valamit nagyon benéztem. Kiszálltam, hanyagul, kicsit bosszankodva hátramentem azt sugallva, hogy de mért pont engem kellett kiszúrni, nem látja hogy sietek, van nekem jobb dolgom is. Felnyitottam a csomagtartót és emberünk nem túlságosan meglepődve kérdezte, hogy ez meg mi?! Na most az, hogy miért nem lepődött meg, igazán az nem ismert előttem pontosan. Vagy drónokkal figyelték a cukorgyárat és környékét, vagy az osztrák kollégája hívta fel a figyelmét egy érdekes számla tartalmára és a hozzátartozó szerencsétlen balekra. Az előbbi lehetőséget nemcsak azért vetném el elég határozottan mert a második sokkal valószínűbb, hanem mert akkoriban drónokról még csak nem is hallottunk, még az amerikai katonai beavatkozásokra is igazi emberek mentek a vadászrepülőkön, nem úgy mint manapság, amikor csak joystickkel irányítják levitézlett gamerek a rakétákat egy jó meleg és biztonságos bázisról.

Egy kis ital a kollégám esküvőjére – mondom bizalmasan. A vámos egy picit hitetlenkedve félrehúzta a napellenzőt és egy kissé azért elkomorult a szeme. Ember! Egy liter! – vetette oda kíméletlenül a felvilágosítást – már hogyannyit lehet behozni legálisan – és lezárta a csomagtartót. Ebben a pillanatban a gyomrom még egyet csavarodott, ráadásul a már emlegetett telefonom kiadta a ‘pár perc múlva lemerülök, de teljesen’ jelzést. És most mi lesz? – kérdeztem remegő hanggal én, akinek soha semmilyen összetűzésem nem volt semmiféle hatósággal, ha emailen küldök levelet eltépek egy bélyeget, hogy ne károsítsam meg az államot. Most elkobozza? Ő aztán nem – válaszolta. Az egy csomó papírmunka. Akkor? – kérdeztem egy picit reménykedve, hogy hátha elenged, mert őt is megcsapta az uniós csatlakozás szele és a kollégám boldogságának támogatása. Akkor az lesz, hogy Magyarországra nem mehetek, forduljak vissza! – és még legyintett is egyet. Hatósággal nem vitatkozunk, visszafordultam. Az járt a fejemben, hogy visszamegyek a határon, felhívok valakit hogy mi legyen…

Araszoltam visszafelé Ausztriába, osztrák tiszt unatkozva mindenkinek integet, hogy siessen már, de mikor meglát engem, felcsillan a szeme és szinte kéjes örömmel kiint a sorból. Guten Tag! Jó napot! – mondom dacosan, már már öntudatosan. Osztrák vámvizsgálat, nyissa fel a csomagtartót! Ekkor tudtam, hogy ott rontottam el, hogy szóba álltam a kollégámmal és hogy lesz egy-két szavam hozzá, ha még egyszer egyáltalán tudok beszélni valakivel ebben az életben. Hát ez mi?! Kérdezi jobban tettetett meglepődéssel. Ennyi alkoholos italt nem lehet behozni Ausztriába! Miről beszél? – szakad el nálam a cérna, nincs 5 perce, hogy elmentem itt, tulajdonképpen ki se léptem az országból, te büdös labanc, megfizetsz még Világosért! Természetesen ez utóbbit csak gondoltam. Ő ezt nem tudja, csak azt látja, hogy extrém mennyiségű tiltott (jövedéki) árut szeretnék bevinni, ő ezért megbüntet, kövessem a bódéba.

Ezen a ponton én már tökéletesen kétségbe voltam esve, itt vagyok idegenben, az útlevelem ennél a burgesznél, úristen mi lesz! Emberünk bent a bódéban leültetett, elővett valami óriásit könyvet és valami iszonyú precíz táblázatból kinézte, hogy 200 euró a büntetés. Na erre még idegesebb lettem, mert persze semmi pénz nem volt nálam. Kicsit érezhette a jóember, hogy nem vagyok az a kiköpött csempész, mert például idegességemben kidörzsöltem a kontaktlencsét a szememből és emiatt elég furán állhattam ott. Menjek be nyugodtan a mosdóba és tegyem rendbe magam, javasolta kicsit megenyhülve és szánakozva. Mikor újra láttam, mondtam neki, hogy köszi, de tényleg nincs nálam pénz. Óh hát semmi baj, menjek el Siegendorfba, ott van ATM és vegyem ki a szükséges mennyiséget, útlevél marad. Mit volt mit tenni, követtem az utasításait. Mielőtt elindultam, felhívtam a feleségemet, azt akartam mondani neki, hogy menjen át gyorsan az ügyvéd szomszédainkhoz és mondja el mi történt, és szabadítsanak ki! Meg voltam győződve róla ugyanis, hogy ha kifizetem a két darab százast akkor sem lesz vége, hanem minimum 3 nap letartóztatás vár rám. Természetesen, mikor ott tartottam, hogy Anya, baj van… abban a pillanatban a telefonom megköszönte a közreműködést és kikapcsolt. Ettől még jobban kétségbeestem, de azért elmentem a bankautomatához pénzért. Lassan már tudtam gondolkodni értelmesen és elképzeltem magam, ahogy visszamegyek a határhoz – az áruval a csomagtartóban -, kifizetem a pénzt és aufwiedersehen. Aztán átmegyek a magyar oldalra és minden kezdődik elölről: Álljon félre! Nyissa fel! Mi ez? Ember, 1 liter! Menjen vissza! Grüss Gott! Was ist das? 200 EUR! Danke schön! Aufwiedersehen! Álljon félre! Nyissa fel! Mi ez? majd újra és újra amíg meg nem halunk, vagy ki nem fogy a benzin…

Ezt megelőzendő kitaláltam kínomban, hogy Siegendorf és Eisenstadt között a kanyarban nem messze az úttól van egy nagy fa, aminek a tövében lerakhatnám a szajrét, mielőtt visszamegyek a határra. Nem tűnt túl biztonságosnak, de annál mégiscsak jobb, mint hogy belekeveredjek a fenti végtelen ciklusba. Miután felvettem a pénzt, leraktam mindent, ide, biztonsági okokból gondosan letakartam az autó gumiszőnyegével, bár már úgyis besötétedett. Határhoz vissza, pénz kifizet. Viszlát. (Fogdáról szó sem esik.) Magyar oldalon a finánc bájosan integet, hogy menjek csak bátran, viszontlátásra. Én erre csak egy magamban elmormolt k**vanyáddal tudtam válaszolni, de azt nagyon őszintén.

Az események innen már nem túl izgalmasak. Én hazaértem mielőtt az ügyvéd barátaink odaértek volna a határra, hogy kimentsenek, – mert a feleségem az „Anya, baj van…”-ból tűpontosan összerakta az elmúlt órák eseményeit – vagyis pánik lefújva. A szomszédom félelmet nem ismerve kiment ahhoz a bizonyos fához, összeszedte az üvegeket és biztonságba helyezte a Hortischoni ismerősénél. Másnap vagy harmadnap hatan mentünk ki a kontingensért, de mondanom sem kell, se a magyar se az osztrák határon azt se kérdezték, na mi van? meg azt se, hogy wie geht’s (pedig erre olyan szívesen válaszoltam volna, hogy anyád a vigéc, mondtam már a múltkor is, hogy a kollégámnak vettem.)

A barátom ezután kifizette az italok árát plusz a kétszáz euró büntetést, így pont annyiba került a cucc, mintha otthon megvette volna Metroban. A mehrversteueres papírt megtarottam magamnak mintegy fájdalomdíjként. Ez akkor kevésnek tűnt a megpóbáltatásokhoz képest, de most érzem csak, hogy mégis megérte, mert leírhattam ide a sztorit.

Otthon sem volt már semmi különös, csak annyi, hogy egy üveg Jagermeistert a szomszédom még aznap este hazahozott a fa alól, amit a nagy ijedtségre való tekintettel az utca népével közösen megittunk, szóval a végkifejlet nagy nevetésekbe és ejnye de hülye vagy bmeg kiáltozásokba fulladt. Annyi tanulság mégis volt, hogy rájöttem, hogy a hatóságokkal nem érdemes nekem még kapcsolatba sem, nemhogy ellentétbe kerülnöm és hogy a szeszcsempészet nem nekem való műfaj egyáltalán. Erről eszembe jut még egy történet, ami a sógoromról és az ő hidegvéréről szól, de talán majd legközelebb…

Manapság sem igazi, sem koca-blogger (mint például én) nem maradhat ki a karanténról írt posztok írásából. A legtöbben ezek közül azt írja le, hogy a.) ő milyen eszeveszetten jó problémamegoldó és milyen ügyesen lavírozik a gyereknevelés a főzés és a rém felelősségteljes munka háromszögében b.) milyen remekül ki tudja hozni a legjobbat ebből a helyzetből, olyannyira, hogy úgy érzi már-már kívánni fogja ezt az érzést ha vége lesz és izgatottan várja mikor vonulhat újra önkéntes izolációba illetve c.) milyen szar most neki, de ő mégis önkéntesen és könnyek között vállalja – elsősorban embertársai iránt érzett eszeveszett felelősségnek engedve – hogy egy pillanatra se hagyja el a 278 négyzetméteres házát ahol pont van egy úszómedence és szerencsére pont a karantén előtt volt ott a kertész, így a budai hegyekre való kilátást sem akadályozza semmi, a Tesco házhoszszállítás is működik és picit sem aggódik azért, hogy az Euróban tartott, de Forintban 11 számjegyű bankbetétje nem tart ki a válság végéig.

Na én nem erről szeretnék írni, hanem arról, hogy a karantén tényleg szar.

Azért szar mert nem mehetsz el sehova, ha mégis elmész, akkor meg lelkiismeret furdalásod van. Mert mi van ha teszem azt tényleg fertőzött vagy és véletlenül fülön prüszkölöd a Lidlben előtted álló szerencsétlen jóhiszeműt (akkor aztán lehet rajta maszk…), vagy mi van ha nem vagy fertőzött, de óvatlanul fülön prüszköl a Lidlben mögötted álló jóhiszemű fertőzött – hiába van rajtad maszk. Egy szó mint száz, az valami elemi vágy, hogy akkor és úgy mehess el otthonról amikor akarsz és ha ezt teszed az ne valami rosszaság, sunyi csínytevés, szégyellnivaló nemtörődömség legyen, hanem ellenkezőleg: jó és követendő, hiszen mondjuk kimész az erdőbe friss levegőt szívni, így építeni a saját egészségedet.

Lássuk be, ma nem ez van. Ma az van, hogy mindegy milyen okból (lelkiismereti vagy hatósági) nem mehetsz el onnan ahol vagy, oda ahová akarsz, és nem azért mert Te személy szerint rosszat csináltál, bűnöztél vagy valami hasonló, hanem mert itt ez a nyavalya és mert Győrfi Pál olyan szúrósan tud nézni. Nézzünk szembe ezzel, de azzal is, hogy azért van az ember életében még ilyen helyzet, ha nem is sok…

Ott van mindjárt az a nyári tábor, amibe körülbelül hatodikos koromban a szüleim kényszerítettek. Na jó nem kellett kényszeríteni, mert még nem tudtam milyen lesz, értsd: ha tudtam volna, akkor kellett volna kényszeríteni az biztos. A tábor úgy emlékszem két hét volt és Sátoraljaújhely volt a célpont. Történetesen itt van az ország egyik legszigorúbb börtöne és fegyháza, aminek természetesen nincs köze a táborhoz, hacsak annyiban nem, hogy valószínűleg a táboroztató nénik és bácsik egy része, az úttörőkkel töltött vidám és tartalmas nap után beugranak egy éjszakai műszakra a böribe egy kis pihenésre. Innen – parancsnoki engedéllyel kicsit hamarabb lelépnek – hogy odaérjenek a kis pirosnyakkendős lurkók ébresztőjére, amit – azért a párhuzamot megtartva – egy levesestányérnyi hagyományos csengő celebrál minden gyengédséget félretéve. Ezt csak azért gondolom, mert a kötelező reggeli tornát olyan szigorúan szabályozták be, hogy idejekorán megtanulhassuk: a szocializmus építéséhez nem a simogatás és a babusgatás kell, hanem kőkemény következetesség és spártai hozzáállás. Mi ez utóbbit nagyon is megértettük, erre egyértelmű bizonyíték az, hogy a reggeli futás közben elbújva a bokrokba Sparta nevű cigit szívtunk és ettől köhögtünk, vagyis nem is a haraphatóan friss zempléni levegőtől és nem is a koronavírustól. A tábor is azért volt rossz, mert hiába éreztem az első napon, hogy ebből nekem elegem van és gyűlölöm az egészet, és tulajdonképpen mit is keresek itt, nem telefonálhattam haza anyáméknak, hogy na jól van, jó vicc volt, rendkívül sokat nevettünk, de most már hazemennék. Ezt nem tehettem több okból. Egyrészt férfiúi becsület is van a világon, másrészt meg kell tanulni, hogy ha tűrni kell, hát tűrni kell, harmadrészt akkor még nem is volt mobiltelefon, legfeljebb egy pénzbedobós nyilvános a nevelők szobája előtt, ahol aztán mégsem sírja el magát az ember, mert repül a két kör békaügetés mint a pinty. Ehhez a tárborhoz még egy adalék: a legjobb a két hétben az a program volt, amikor egyszer levonultunk „néma csöndben és kettes sorban” a városba, hogy a moziban megnézzük a Ballagó idő című filmet. Valószínűleg azért értékelem ennyi év távlatából ezt a legjobbnak, mert jóformán csak abban a két órában hagytak minket békén és nem baszogattak mindenféle mozgalmi szempontból fontos dolgokkal, mint például vidám és mozgalmi akadályverseny a hegyen felfelé, mert lefelé túl veszélyes futni. Na ezt az egészet csak azért írtam le, mert talán itt éreztem először, hogy milyen az, ha mennél, de nem mehetsz.

Sok évvel később aztán ott volt a katonaság. Engem a határőrséghez soroztak be, ami annak volt a következménye, hogy a szüleim nagyon jót akartak. Egyrészt a határőrség valami elitszagú volt a sima honvédséghez képest, még a szlengben is a honvédek nyulak mi meg kutyák voltunk, ami azért sokkal menőbb, bár az is igaz, hogy a surranó ugyanolyan büdös mind a két helyen még akkor is, ha a határőröké feketére van bokszolva merő kivagyiságból. (Kicsit előreugrok és elmesélem, hogy már leszerelő katona voltam, amikor egy frissen végzett hadnagyocska jött hozzánk dolgozni, aki meg akarta mutatni, hogy mekkora menő. Teljesen szokatlan módon elkezdett pattogni, hogy ezt csináld meg azt csináld, de mindent elárult az élére vasalt gyakorlógatyája meg a barna (!) zsír új surranója. Mondtuk is neki, amikor végre felébredtünk a délutáni sziesztából, nagy ímmel-ámmal kiköptük a már úgyis megrágott fűszálat és elkezdtük megkeresni a lerakott géppisztolyainkat a gyakorlótéren, ahová délutáni harcászatra ballagott ki a szakaszunk – hogy nem kellene ezt csinálni, mert a mi egyenruháinkat mi magunk térdeltük ki újonc korunkban kúszás közben. (Egyébként ez a hadnagy értett a szóból és megnyugtatott minket, hogy a fülsértően kemény ordítás csak azért volt, hogy a laktanyában is lehessen hallani, mert neki is vannak főnökei ugyebár. Egyébként feküdjünk vissza nyugodtan, neki sincs kedve egzecíroztatni minket ezen a szép koranyári napon.) Mint mondtam én úgy lettem határőr Adyligeten, – aminek egyébként legalább 100 km-es környezetében egyetlen picurka határ sincs -, hogy anyémék túlszervezték egy kicsit a dolgot és miután bevonultam, egy hónapig nem mehettem sehová, de még a kerítés közelébe se nagyon. Azok az évfolyamtársaim viszont akik velem egyidőben lettek a honvédség kötelékének tagjai és mindenféle protekció nélkül befáradtak valamelyik belvárosi katonai főiskolára – már másnap megkapták a körbeírt könyvüket. (Tudniillik ez a szlengben azt jelenti, hogy éjjel-nappal bármikor kimehettek a laktanyából – ha jól emlékszem elöl volt beírva a személyi igazolványt ideiglenesen helyettesítő katonakönyvbe a nappali, hátulra meg az éjszakai kimenő engedély.) Nekem erre egy fél évet kellett várnom.

Fél évig tehát átélhettem felnőtt fejjel milyen az, amikor egészséges vagy, normális vagy, egy idő után nem is igazán szeretsz ott lenni ahol vagy, de mégis ott kell lenned bezárva, tisztára mint most a karanténban. Na azért ez is relatív. Legalábbis így visszagondolva voltak érdekes, sőt mulatságos helyzetek. Például amikor bevonulás után sorba állítottak bennünket a magasan művelt és képzett és gondosan (értsd: kontraszelektáltan) kiválasztott rajparancsnokok, hogy na ámbárák, mindánki mondjá ál mivál foglálkozik á civil áletiben (elnézést mindekitől, nem csúfolódom, de ilyen ízesen beszélt tényleg az egyik tizedes) án páldául kőmíves szákmunkás vágyok. Elkezdték mondani a sor elején, hogy nincs szakmám, 8 általánost végeztem, szobafestő vagyok, gimnáziumban végeztem, nem tanultam szakmát (na itt már kicsit gúnyosan felhúzták a szemöldöküket vezetőink és példaképeink) én erősen kezdtem félni, hogy most mi lesz. Amikor én kerültem sorra, próbáltam enyhíteni a dolgot és azt mondtam, hogy egy középiskolában dolgozom. Na erre elkezdtek viccelődni, hogy fűtő vagyok-e vagy gondnok. Na persze nekem se kellett több, közöltem velük, hogy nem egészen, hanem anyag- és gyártásismeretet valamint elektronikus áramköröket tanítok. Többek között. Egyébként tiszta szerencse hogy most hívtak be, mert még pont le tudtam érettségiztetni az osztályomat. (Ez utóbbi nem volt igaz, mert nem volt osztályom természetesen, hiszen csak egy évet dolgoztam az iskolában, de a többi igen.) Na erre egy kicsit megnyúlt az arcuk és egy szörnyű pillanatig azt éreztem, hogy kész itt a vége, engem ki fognak csinálni, jobb ha most keresek egy ezredest és leverem a sapkát a fejéről, hogy biztosan a fogdában töltsem az előttem álló iszonyúan hosszú egy évet. Hál’ Istennek ők valóban elég egyszerű, de nagyon is becsületes és jó igazságérzettel megáldott srácok voltak, akik ezután úgy szólítottak, hogy „tánkérem” és készségesen utánam hozták az AK-47-es gépkarabélyomat, ha netán elvesztettem a már emlegetett harcászati akadálypályán és valahogy ritkábban mutatták föl a ki tudja melyik vasútállomásról és hány éve ellopott „LEJÁRAT a vágányokhoz” feliratú táblát. (Ehhez annyi magyarázat szükséges, hogy a legnagyobb sikerű közös esti program az volt, hogy minden újonc kiment az udvarra surranót pucolni (feketére bokszolni). Amikor úgy gondolta a szerencsétlen hülye kopasz, hogy a lábbeli már elég fényes és tiszta, akkor a tisztesek színe elé kellett járulni amihez néhány lépcsőt fel is kellett menni. Itt vigyázzba kellett állni, majd a tizedesek és őrvezetők közelről megvizsgálták a bakancsot és vagy azt kiabálták, hogy „köööörlet” és mehettél végre tkarodóra felkészülni (!), vagy felmutatták a fenti táblát és mehettél még egyszer elgondolkodni azon, hogy hol rontottad el ezt az egyszerű feladatot. Én már akkor sem voltam kevésbé lusta mint most, és kivártam a sor végét, mert tudtam, hogy a mi elöljáróinknak is bőven vannak felettesei, akik azért olyan sokáig nem tűrik ezt a vircsaftot az udvaron, magyarán ahogy az idő telt, annál többször jött a „kööörlet”, mint a tábla. A csúcspont az volt, hogy egyszer mikor már vagy háromszor volt LEJÁRAT és szépen eltelt az egyéként Ballagó idő (bocsánatot kérek!), maga Kovács szakaszvezető mutatta meg mérgében a lábamon, hogy hogyan kell kifényesíteni szakszerűen a surranót. Istenem, ha akkor lett volna nálam mobil, milyen kép ment volna az Instára: előttem térdel egy szakszi és hatalmas átéléssel pucolja a cipőmet miközben én érdeklődően figyelek, kicsit lenéző és gúnyos mosollyal az arcomon. Csak az volt a baj, hogy akkor még nemhogy kamerás, de semmilyen mobil nem volt, nemhogy Insta. Bár ha jobban belegondolok a mai korszellem – vagy az ún. algoritmikus felügyelet – ezt a képet ma – totál helytelenül – inkább valamiféle elhajlott szexuális szerepjátékként értlemezné és kitiltaná a francba.

Mindezek ellenére rossz volt, hogy nem mehettünk ki. Bár ezen a helyzeten sokat segített amikor rájöttünk, hogy a telefonközpont ahol dogoztunk mennyi előnyt és lehetőséget nyújt a számunkra. Ott jöttem rá pédául, hogy egy hazatelafonálásra alkalmas vonal értéke komoly téliszalámi mennyiségekben és egyéb előnyökben mérhető. Mivel mi az előbbinek voltunk szinte korlátlan gazdái, bezártság ide vagy oda soha annyi Picket nem ettem mint abban az időben – talán egy picit mag is utáltam. Sőt miután rájöttünk, hogy a telefonvonal értékes percei a tiszti kantin pincéreivel sörre is cserélhető, a bezártság nyűgje és szenvedése hatékonyan enyhíthetővé vált.

Akárcsak manapság…