Most, hogy végre lassan újra szabadon átjárhatóvá válik az osztrák határ (értsd: mehetek végre sörért), itt az ideje, hogy megosszam legviccesebb és legszürreálisabb élményemet, ami ehhez kapcsolódik.
A történet arra az időre nyúlik vissza, amikor még nem voltunk a schengeni övezet tagjai, sőt még az Európai unióé sem, bár már nem sok kellett hozzá, csak pár hét, legfeljebb pár hónap. Még egy kis időt kellett várni – legalábbis ahhoz a bizonyos negyven évhez képest mindenképpen keveset -, és egycsapásra a miénk lett az úgynevezett vámszabadság, vagyis amikortól kezdve bárki bármiből bármennyit hozhat, vihet. nem törődik vele senki, sőt még pár év és határ sem lesz. Na de ahogy mondtam még nem tartottunk ott, csak majdnem. Ekkor még kuszánál kuszább és szigorúnál szigorúbb vámszabályok között éltünk, bár a soproniak ezt sose vették komolyan (egy bizonyos szinten túl), hiszen legalább úgy mentek a Eisenstadtba vásárolni mint az akkortájt frissen megnyílt magyar Tescoba. Talán nem is tudtak ezekről a szabályokról. Persze a történet abból a szempontból is érdekes, hogy akkor már hetek óta tele volt a tévé olyan reklámokkal – felborzolva ezzel a terézvárosi kisnyugdíjasok idegeit -, hogy például: egy Gábor Gábor féle láthatóan dörzsölt és a hiszékeny, de jó karban lévő szépasszonyokat módszeresen átverő vállalkozó azon morfondírozik, hogy vajon nyithat-e kávéházat Bécsben? A helyzet ugyanis, az, hogy a fenti nyugdíjasok egyáltalán nem ezzel voltak elfoglalva, hanem azt számolták, hogy vehetnek-e még egy tízdekás Karavánt a következő zsoldig, vagy főzzék ki újra a zaccot. (A híres magyar folklór egyébként szinte azonnal megalkotta a választ a kérdésre egy karikatúra formájában, amelyen egy láthatóan betörő külsejű fazon kérdően tekint a kérdésre, mondván, hogy Miért? Én eddig is nyitottam..! – majdnem azt írtam, hogy keringett egy ilyen mém a neten, de hát akkor még maximum iwiweztünk, de azt is csak a vájtfülűek és beavatottak. Az uniós csatlakozás kézzelfogható közelsége azt éreztette velünk, hogy az már tulajdonképpen itt is van, csak pár papírt kell még aláírni, hogy kész legyen, de a dolog eldöntetett, éljünk is úgy.
Bizonyára ugyanígy érzett egy kollégám, aki – Sopronból nézve legalábbis – egy távoli városban élt és épp az esküvőjére készült. Egy szép nyár eleji napon megcsörrent a telefonom, amit akkor nemrég kaptam a cégemtől. Ez a jószág 0660-as volt – már ha valakinek rémlék még ez a kifejezés – és amellett, hogy nagyon büszke voltam rá, volt pár érdekes tulajdonsága. Egyrészt mivel ún. analóg rendszerű volt, a hangminősége néha nagyon rossz volt, főleg szélsőséges lefedettség mellett, másrészt akkora volt mint egy (hosszában) elfelezett tégla, harmadrészt pedig – és ez még fontos lesz a későbbiekben – az akkumulátora elég hektikusan viselkedett. Az egyik percben még hetykén dicsekedett, hogy majdnem maximális a töltöttsége, a másikban már sűrűn csipogott, hogy ajjaj, ennek rossz vége lesz, mindjárt feladom, majd körülbelül további két perc múlva be is váltotta az ígéretét és otthagyott faképnél, mondván, hogy ő most itt inkább lemerülne, köszi!
Szóval hív ez a kedves kollégám, hogy képzeljem el nemsokára lesz az esküvője, nem mennék-e át Ausztriába a Metroba venni neki pár dolgot, mert ott egyrészt olcsóbb, másrészt ott a mehrversteuer, amit vissza lehet igényelni ugye, és hát eláég szűk a költségvetés. (Ebből látszik azért, hogy a vámszabályok ránk nézve kedvező részét azért ismertük, naná!) Óh, mondom, ennek aztán igazán semmi akadálya, miről lenne szó. Tulajdonképpen bagatell az egész, szóra sem érdemes, átküldöm emailen. Oké, várom, sok boldogságot, ha addig nem beszélnénk – zártam a beszélgetést egy jópofának szánt megjegyzéssel, amiről persze ott és akkor nem gondoltam, hogy majdnem így történik majd (már hogy sokáig nem beszélünk, vagy mert nem engedik, vagy mert örök harag…) Lista megjött, és hát nem hazudott, tényleg bagatell tételekről volt szó. Mindössze 6 üveg Jagermeister, 2 Ballantines, 2 Jim Beam, 5 Finlandia, 3 tequila, 3 Stroh rum (70%-os) valamint némi Martinik és likőrök. (A márkákra és a mennyiségekre nem biztos, hogy pontosan emlékszem, de nagyságrendi eltérés azért nincs.) Ezek között én semmi de semmi gyanúsat nem láttam – melyik háztartásba nem kellenek ezek egyébként is – kicsit örültem is, hogy nem például valami szexshopba küld, hogy a nászéjszakához szükséges kellékeket megvegyem. Sokat nem is gondolkodtam, a következő pénteken útra is keltem, mert hát jobb azonnal mint hamar, és hát én őszintén szerettem volna segíteni. A bécsújhelyi Metroba mentem, rövid idő alatt bevásároltam, bepakoltam a csomagtartóba, de ahogy így végignéztem a szépen sorban a Fiat hátuljába fektetett üvegeken, azért valami elkezdett motoszkálni hátul a kisagyamban, hogy talán mégsincs minden rendben. Áh, mondom magamban mi baj lehetne, hiszen egyrészt a kollégám biztos nem kérne erre, ha teszem azt nem lehetne bevinni ezeket Magyarországra, másrészt meg mindjárt itt az Unió, halleluja, Örömóda.
Ahogy vezettem hazafelé, a szorongásom egyre csak nőtt, de én akkor ezt én az elmúlt éveknek a vasfüggöny által meghatározott hangulatának tudtam be, hiszen akkor minden határátlépés kisebb-nagyobb gyomorgörccsel járt, még a csehszlovák is, nemhogy az osztrák. A legélesebb emlékem ezzel kapcsolatban az, hogy amikor egyszer még gyerekkoromban vonattal mentünk át Miskolcról Kassára ruszlit enni és Botas cipőt venni, majdnem meglincseltek az utasok – na jó ha nem is volt verés kilátásban, de az ellenszenvet magamra vontam sikeresen. Az történt ugyanis, hogy a amikor a határon megállt a vonat és a határőr feltépte a fülke ajtaját elmormolva, hogy útlevélvizsgálat, az utasok megszeppenve ültek és már-már alázatosan adták oda az útlevelüket. A határőr unottan megnézte ezeket, belenyomott valami pecsétet, majd anélkül, hogy az enyémet elvette volna, távozott. Én ezen – köszönhetően zsenge és tapasztalatlan mivoltomnak – elkezdtem kérdőre vonni, hogy az én útlevelemet miért nem nézte meg és főleg miért nem nyomott bele olyan csinos bélyegzőt?! Utastársaim ezen akadtak ki, elég szépen gyorsan lepisszegtek és felvilágosítottak, hogy a hatósággal nem vitatkozunk sem azon amit csinál, sem azon amit nem csinál, jegyezzem meg jól. Hál’Istennek a katona a felháborodásomat nem hallotta, valószínűleg a hétvégi eltávozáson, vagy annak elmaradásán járt az esze.
Ott tartottam, hogy megyek a soproni határ felé, amikor végképp elhatamasodott rajtam a kétségebeesés és megálltam a felhagyott cukorgyár szervízútján, hogy valamit csináljak a rakománnyal. Sajnos nem volt nálam semmi ami mögé elrejthettem volna a jelentékeny mennyiségű árut, csak egy napellenző, amit tessék-lássék ráterítettem az üvegekre. Kicsit megnyugodtam, majd begördültem a határra. Ott az volt a táncrend, hogy oda kellett gurulni az osztrák oldalra, kiszállni a számlával, majd lepecsételtetni a mehrversteuer papírt igazolván, hogy az azon szereplőket kivittem az országból. A lényeg, hogy ez után már nem lehet visszafelé menni, csak előre, Magyarország felé. Számla lepecsételve és – bár akkor ennek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam – a hivatalos ember mikor átfutotta a számlát egy icipicit, alig észrevehetően felvonta a szemöldökét. Ahogy utólag összerakom a történteket, mintha miután elfordultam az ablaktól, mintha még a telefon után is nyúlt volna, de ebben nem vagyok egészen biztos. Mindesetre eddig rendben lévőnek látszott a dolog, visszaültem az autóba, beálltam a lassan haladó sorba, osztrák egyenruhás ember jóindulatúan integet, hogy menjek csak bátran, a közeli viszontlátásra. Ó hát kár volt itt aggodalmaskodni – mondom magamban -, nincs baj, a magyarok csak nem akadékoskodnak itt nekem, miért is tennék. Araszolunk araszolunk, az előttem lévő legalább összes autónak integet a magyar vámtiszt is, majd amikor a közelebb érek, egyértelműen és határozottan rám mutat, hogy állnék félre legyek olyan jó. Én ezt megtettem, de igazából még mindig nem sejtettem semmit, arra vágytam leginkább, hogy otthon lehessek végre és ihassak egy sört a portya után.
Jó estét, magyar vámvizsgálat! – köszönt nem túl udvariasan a jóember. Legyen szíves nyissa fel a csomagtartót! Na ezen a ponton hideg görcsbe rándult a gyomrom, mert ekkor megéreztem, hogy valamit nagyon benéztem. Kiszálltam, hanyagul, kicsit bosszankodva hátramentem azt sugallva, hogy de mért pont engem kellett kiszúrni, nem látja hogy sietek, van nekem jobb dolgom is. Felnyitottam a csomagtartót és emberünk nem túlságosan meglepődve kérdezte, hogy ez meg mi?! Na most az, hogy miért nem lepődött meg, igazán az nem ismert előttem pontosan. Vagy drónokkal figyelték a cukorgyárat és környékét, vagy az osztrák kollégája hívta fel a figyelmét egy érdekes számla tartalmára és a hozzátartozó szerencsétlen balekra. Az előbbi lehetőséget nemcsak azért vetném el elég határozottan mert a második sokkal valószínűbb, hanem mert akkoriban drónokról még csak nem is hallottunk, még az amerikai katonai beavatkozásokra is igazi emberek mentek a vadászrepülőkön, nem úgy mint manapság, amikor csak joystickkel irányítják levitézlett gamerek a rakétákat egy jó meleg és biztonságos bázisról.
Egy kis ital a kollégám esküvőjére – mondom bizalmasan. A vámos egy picit hitetlenkedve félrehúzta a napellenzőt és egy kissé azért elkomorult a szeme. Ember! Egy liter! – vetette oda kíméletlenül a felvilágosítást – már hogyannyit lehet behozni legálisan – és lezárta a csomagtartót. Ebben a pillanatban a gyomrom még egyet csavarodott, ráadásul a már emlegetett telefonom kiadta a ‘pár perc múlva lemerülök, de teljesen’ jelzést. És most mi lesz? – kérdeztem remegő hanggal én, akinek soha semmilyen összetűzésem nem volt semmiféle hatósággal, ha emailen küldök levelet eltépek egy bélyeget, hogy ne károsítsam meg az államot. Most elkobozza? Ő aztán nem – válaszolta. Az egy csomó papírmunka. Akkor? – kérdeztem egy picit reménykedve, hogy hátha elenged, mert őt is megcsapta az uniós csatlakozás szele és a kollégám boldogságának támogatása. Akkor az lesz, hogy Magyarországra nem mehetek, forduljak vissza! – és még legyintett is egyet. Hatósággal nem vitatkozunk, visszafordultam. Az járt a fejemben, hogy visszamegyek a határon, felhívok valakit hogy mi legyen…
Araszoltam visszafelé Ausztriába, osztrák tiszt unatkozva mindenkinek integet, hogy siessen már, de mikor meglát engem, felcsillan a szeme és szinte kéjes örömmel kiint a sorból. Guten Tag! Jó napot! – mondom dacosan, már már öntudatosan. Osztrák vámvizsgálat, nyissa fel a csomagtartót! Ekkor tudtam, hogy ott rontottam el, hogy szóba álltam a kollégámmal és hogy lesz egy-két szavam hozzá, ha még egyszer egyáltalán tudok beszélni valakivel ebben az életben. Hát ez mi?! Kérdezi jobban tettetett meglepődéssel. Ennyi alkoholos italt nem lehet behozni Ausztriába! Miről beszél? – szakad el nálam a cérna, nincs 5 perce, hogy elmentem itt, tulajdonképpen ki se léptem az országból, te büdös labanc, megfizetsz még Világosért! Természetesen ez utóbbit csak gondoltam. Ő ezt nem tudja, csak azt látja, hogy extrém mennyiségű tiltott (jövedéki) árut szeretnék bevinni, ő ezért megbüntet, kövessem a bódéba.
Ezen a ponton én már tökéletesen kétségbe voltam esve, itt vagyok idegenben, az útlevelem ennél a burgesznél, úristen mi lesz! Emberünk bent a bódéban leültetett, elővett valami óriásit könyvet és valami iszonyú precíz táblázatból kinézte, hogy 200 euró a büntetés. Na erre még idegesebb lettem, mert persze semmi pénz nem volt nálam. Kicsit érezhette a jóember, hogy nem vagyok az a kiköpött csempész, mert például idegességemben kidörzsöltem a kontaktlencsét a szememből és emiatt elég furán állhattam ott. Menjek be nyugodtan a mosdóba és tegyem rendbe magam, javasolta kicsit megenyhülve és szánakozva. Mikor újra láttam, mondtam neki, hogy köszi, de tényleg nincs nálam pénz. Óh hát semmi baj, menjek el Siegendorfba, ott van ATM és vegyem ki a szükséges mennyiséget, útlevél marad. Mit volt mit tenni, követtem az utasításait. Mielőtt elindultam, felhívtam a feleségemet, azt akartam mondani neki, hogy menjen át gyorsan az ügyvéd szomszédainkhoz és mondja el mi történt, és szabadítsanak ki! Meg voltam győződve róla ugyanis, hogy ha kifizetem a két darab százast akkor sem lesz vége, hanem minimum 3 nap letartóztatás vár rám. Természetesen, mikor ott tartottam, hogy Anya, baj van… abban a pillanatban a telefonom megköszönte a közreműködést és kikapcsolt. Ettől még jobban kétségbeestem, de azért elmentem a bankautomatához pénzért. Lassan már tudtam gondolkodni értelmesen és elképzeltem magam, ahogy visszamegyek a határhoz – az áruval a csomagtartóban -, kifizetem a pénzt és aufwiedersehen. Aztán átmegyek a magyar oldalra és minden kezdődik elölről: Álljon félre! Nyissa fel! Mi ez? Ember, 1 liter! Menjen vissza! Grüss Gott! Was ist das? 200 EUR! Danke schön! Aufwiedersehen! Álljon félre! Nyissa fel! Mi ez? majd újra és újra amíg meg nem halunk, vagy ki nem fogy a benzin…
Ezt megelőzendő kitaláltam kínomban, hogy Siegendorf és Eisenstadt között a kanyarban nem messze az úttól van egy nagy fa, aminek a tövében lerakhatnám a szajrét, mielőtt visszamegyek a határra. Nem tűnt túl biztonságosnak, de annál mégiscsak jobb, mint hogy belekeveredjek a fenti végtelen ciklusba. Miután felvettem a pénzt, leraktam mindent, ide, biztonsági okokból gondosan letakartam az autó gumiszőnyegével, bár már úgyis besötétedett. Határhoz vissza, pénz kifizet. Viszlát. (Fogdáról szó sem esik.) Magyar oldalon a finánc bájosan integet, hogy menjek csak bátran, viszontlátásra. Én erre csak egy magamban elmormolt k**vanyáddal tudtam válaszolni, de azt nagyon őszintén.
Az események innen már nem túl izgalmasak. Én hazaértem mielőtt az ügyvéd barátaink odaértek volna a határra, hogy kimentsenek, – mert a feleségem az „Anya, baj van…”-ból tűpontosan összerakta az elmúlt órák eseményeit – vagyis pánik lefújva. A szomszédom félelmet nem ismerve kiment ahhoz a bizonyos fához, összeszedte az üvegeket és biztonságba helyezte a Hortischoni ismerősénél. Másnap vagy harmadnap hatan mentünk ki a kontingensért, de mondanom sem kell, se a magyar se az osztrák határon azt se kérdezték, na mi van? meg azt se, hogy wie geht’s (pedig erre olyan szívesen válaszoltam volna, hogy anyád a vigéc, mondtam már a múltkor is, hogy a kollégámnak vettem.)
A barátom ezután kifizette az italok árát plusz a kétszáz euró büntetést, így pont annyiba került a cucc, mintha otthon megvette volna Metroban. A mehrversteueres papírt megtarottam magamnak mintegy fájdalomdíjként. Ez akkor kevésnek tűnt a megpóbáltatásokhoz képest, de most érzem csak, hogy mégis megérte, mert leírhattam ide a sztorit.
Otthon sem volt már semmi különös, csak annyi, hogy egy üveg Jagermeistert a szomszédom még aznap este hazahozott a fa alól, amit a nagy ijedtségre való tekintettel az utca népével közösen megittunk, szóval a végkifejlet nagy nevetésekbe és ejnye de hülye vagy bmeg kiáltozásokba fulladt. Annyi tanulság mégis volt, hogy rájöttem, hogy a hatóságokkal nem érdemes nekem még kapcsolatba sem, nemhogy ellentétbe kerülnöm és hogy a szeszcsempészet nem nekem való műfaj egyáltalán. Erről eszembe jut még egy történet, ami a sógoromról és az ő hidegvéréről szól, de talán majd legközelebb…