Az országból május 3-a óta fejvesztve menekülő koronavírusról jut eszembe:
Nincs bennem ősbizalom az egészségügyi ellátással kapcsolatban. Nem azt mondom, hogy ezen lehetetlen változtatni, meg azt sem, hogy soha semmi jó nem történt még velem, mert előfordult már, de nekem gyanús, hogy jó dolgok itt inkább másokkal szoktak történni. Sokkal jellemzőbb az a felállás, hogy lehetetlen események sora veszi kezdetét, ha egyszer előkerül a TB kártyám a pénztárca mélyéről, és végül őszintén tudok annak örülni, hogy túléltem a kalandot.
Így hát volt már velem olyan, hogy a vakbélműtétem előtt egy komplett felsőéves orvosi kar nyomkodta végig a hasamat, úgy 3-6 órán keresztül 10 fős csoportokban, és bár az elején igazi celeb voltam (a „végre egy vakbélgyanús!” celeb), a végén sajnos nem bírtam tovább a hasnyomkodókat, kidobtam a taccsot, és oda is lett a népszerűségem hirtelen. Volt olyan is, hogy penicillin érzékenyként kaptam penicillines antibiotikumot (dacára annak, hogy minden létező, és nem létező iratomon ott van nagy nyomtatott betűkkel, hogy ezzel meg lehet engem ölni simán), de szerencsére én figyeltem, és végül nem vettem be, sőt olyan is volt, hogy túladagolták a vérhígítót a kórházban, és annak tényleg majdnem csúnya vége lett. Egy szó, mint száz, megtanultam gyanakvó lenni, és amúgy is jellemző, hogy csak akkor megyek orvoshoz, ha már nincs más választásom.
Nem nagyon régen, nyáron, esett meg velem, hogy mivel már egy hete csak hörögve tudtam lélegezni, és minden második mondatom köhögőrohamba fulladt, és egy kótyagos szombat reggelen ráadásul arra ébredtem, hogy vörös foltok jelentek meg a szájpadlásomon is, úgy döntöttem, hogy ez halálos (valószínűleg pestis), és szeretném, ha ebben a hitemben megerősítene egy orvos is, és/vagy esetleg adna rá gyógyszert.
Cseppet sem nyugodtan ácsorogtam az ügyeleti váróban már egy ideje, amikor kinyílt az ajtó, egy néni kisomfordált, és szólt, hogy mehetek. Felesleges volt aggódni, pont olyan meleg fogadtatásban volt részem, mint amilyenben lenni szokott: barátságos mosollyal beléptem az ajtón, amikor is egy hangos „szcö, jóvan mostmárakkorjöjjön!” mondat fogadott, és a bent ácsorgó, engem alig leplezetten gyűlölő, fehérköpenyes nő komoran visszaakasztotta a budi kulcsát a szögre.
Ráköszöntem a szobában ücsörgő másik betegre is, majd leültem a nő elé, és belefogtam a mondandómba. Ekkor rám mordult, hogy „a doktorúrnaktessék”, és a másik beteg felé mutatott. Kettő-null.
A doktor úr egy kábé 150 centi magas, sovány, szemüveges, köhécselő 80 éves bácsika volt, és nem mellesleg töksüket.
Átültem hát, nem túl határozottan a másik székre, és ismét elmondtam rekedt hangon a panaszaimat, mire szólt a bácsi, hogy beszéljek hangosabban. Minekután örültem, hogy egyáltalán bármilyen hangon tudok beszélni, a nyelvemen volt, hogy akkor meg a bácsi hányjon nekem cigánykereket, de nem mondtam, csak megkértem az asszisztenst, hogy ha lehet, tolmácsoljon.
Ezen a forró szombat reggelen tehát attól volt hangos a rendelő, hogy én elkrákogtam a bajomat, az asszisztens pedig üvöltve továbbította az információt az orvosnak. Kint a váróban, valamint két utcával odébb is, vidáman hallgatta mindezeket a többi ember.
Végül eljutottunk addig, hogy megvizsgált, ami abból állt, hogy belenézett a számba, és közölte velem, hogy ez allergia.
Dehogy allergia, mondom én, vírusos torokgyulladásom volt két hete, és azóta egyre szarabbul vagyok
(bácsi néz rám üveges tekintettel)
– Lenne kedves? (fordulok az asszisztenshez)
– ASZONGYA, NEM ALLERGIA, HANEM VÍRUS – VÍ-RUS!
Doki belenéz megint a számba, hümmög.
– Mióta beteg?
– Két hete. – és megadom a jelet az asszisztensnek
– KÉT HETE!
– Jól van Marika, – így az orvos – írja akkor, hogy Tisztelt bőrgyógyászat! A beteg hetek óta kifejezetten rekedt, szemei duzzadtak.
– De nem duzzadtak!- vágok közbe
– AZT MONDJA, A SZEMEI NEM DUZZADTAK NEKI!
– De hát nem ezt mondta? – néz rám kérdőn
– Nem, mondom (és jelzésképpen könnyedén pislogtam is kettőt), még hasonlót sem. (háttérben asszisztens közvetít továbbra is)
– Jó, akkor Marika írja, hogy Tisztelt bőrgyógyászat! A beteg hetek óta rekedt.
– AKKOR AZT KIHÚZZAM, HOGY SZEMEI DUZZADTAK?
– Tessék?
– AZT ÍRTAM, HOGY A BETEG HETEK ÓTA KIFEJEZETTEN REKEDT, SZEMEI DUZZADTAK, EZT HÚZZAM KI?
– Csak azt írja, hogy a beteg hetek óta rekedt, kifejezetten rekedt, Quincke-ödéma gyanú!
– ANNAK NEM TUDOM A KÓDJÁT!
(lázas kódkeresés következett röpke fél órában, gondoltam hát, hogy nem zavarok senkit, ha közbevágok)
– A Quincke-ödéma mit jelent? – kérdem
– Hát az egy ilyen…. egy olyan ödéma. – hangzott a magabiztos válasz az asszisztens szájából
– Igen, mondom én, ezt az egy szót értettem én is a kettőből, de mégis mi az?
– Hát, ilyen vizenyő.
Most, hogy az ödéma szó jelentésének birtokában voltam végre, félve vetettem fel újabb kérdésemet, mégpedig azt, hogy és miért pont a bőrgyógyászat, de erre csak legyintettek, hogy az Istvánban van ügyelet, és remélik kocsival vagyok, mert innen rögtön oda kellene menni, majd átnyújtották a beutalót, amin az állt, hogy:
„Tisztelt Bőrgyógyászat!
A beteg hetek óta rekedt, kifejezetten rekedt, diagnózis: croup” (sic!)
– Krupp?! – fogyott el a türelmem végleg
– Hátöö…ezt a kódot találtuk csak, de ott mondja el mi a panasza, és akkor majd megvizsgálják.
Igen, elmentem a bőrgyógyászatra a nemlétező kruppommal, mert tényleg kíváncsi voltam a sztori végére, és nem pestis volt amúgy, mert egy szopogatós tablettától, amit egy gyógyszerész adott, végül meggyógyultam.