Amióta az eszemet tudom, problémáim vannak a kötelező dolgokkal. Konkrétan elszívják belőlem az összes kreativitást, tenni akarást, szorgalmat, mindent. Ilyen például a főzés. Imádok főzni, és megalkotni mindenféle ételt, még jobban szeretek számomra kedves embereket vendégül látni, és nekik valami nagyon jót főzni, de onnantól, hogy ez a napi rutin részévé válik, és kötelesség lesz belőle, nincs ember a földön, aki nálam jobban tud szenvedni a „mit főzzek már megint?” kérdéskörtől. Ez egyébként 3 gyerek mellett eléggé kínos.
Gyerekkoromban ez a rettegett kötelező dolog az olvasás volt. A kötelező olvasmányok minden egyes soráért indokolatlanul megszenvedtem. Nagyon sokáig gondoltam azt, hogy olvasni nem jó dolog, de muszáj csinálni, mert ha nem, az bizony pirosegyes, kétszer aláhúzva. Aztán jött a tesóm, akiben már akkor is ott csörgedezett a pedagógusvér, kiszedte a kezemből az aktuális szenvedésem tárgyát, hogy ezt majd együtt megbeszéljük, hagyjam, és odaadott egy Durrell könyvet, hátha az érdekel. És érdekelt. Kiderült, hogy titkon egy igazi amatőr természetbúvár veszett el bennem, és ha egy könyv jó, de legfőképp nem kötelező elolvasni, akkor dacára zsenge koromnak, ki tudom végezni 1-2 nap alatt, nem kellenek hozzá hetek, továbbá vér és verejték, és nincs is velem semmi gond. Így lettem ezekben az években a Durrell könyvek megszállottja. Mindet olvastam, méghozzá nem is egyszer, hanem nagyon sokszor, idővel már nem csak magyarul, hanem angolul is. Az is kiderült, hogy olvasni szórakoztató, és jó időtöltés, és iskolás éveim hátralévő részeire is levontam a legfontosabb tanulságot: ha egy könyv nem érdekel az első 10 oldal után, akkor hagyom, valahol majd olvasok róla egy összefoglalót, de ha érdekes, elolvasom. És a gyerekeimnél is ezt a módszertant követem: én szívesen elmondom, miről szól az Aranyember, majd elolvassa később, ha szembejön vele, nem lesz kötelező, és érdekli. Csak egy dolgot szeretnék látni, hogy az olvasás a szabadidőtöltés része. És ez szerencsére működik, ha megtaláljuk a megfelelő könyveket. Egyébként is, van olyan könyv, amire egyszerűen meg kell érni – és persze van olyan, amire nem lehet úgysem (én például Homérosz Odüsszeiájára sosem fogok).
A Durrell könyvek másik legfontosabb hozadéka az volt, hogy örökre, és végérvényesen beleszerettem Görögországba. A „neked mi a hobbid?” kérdésre, már amennyiben valaki még képes ilyesmit kérdezni az én koromban, szemrebbenés nélkül azt felelem, hogy „Görögország”. Nem nagyon tudok felidézni olyan nyarat, amikor ne töltöttem volna el ott legalább egy hetet, de inkább többet, tizenéves korom óta. Keresztbe-kasul bejártam már, szereztem görög barátokat, félkézzel elkészítek bármilyen görög ételt, és nagyra értékelem a karakán görög humort. Ha kellett, suli után felszolgáltam, vagy sört csapoltam hólyagos ujjakkal a Balatonon hetekig, a szomjas német úriembereknek, hogy megkeressem a rávalót, később az ösztöndíjam is erre ment rá, és mióta felnőtt vagyok sincs ez másképp, van egy havonta félrerakott „Görögország” keret, és értelemszerűen a gyerekeimet is cipelem oda, születésük óta. (Ahogy azt a régi gyerekorvosunk megjegyezte, mikor halálra aggódtam magam a legkisebb lányom refluxa miatt: „Itt pánikol egy kis gyomorsav miatt, közben meg cipeli a 2 hónapos gyerekeit a világvégére alig pár oltással. Nekem ettől áll égnek a hajam, nem egy félresikerült büfitől!” )
Úgy 17 éves lehettem, amikor egyszer eljutottam egy tengerbiológus táborba egy kis faluba, Észak-Görögországba. Az egész tényleg úgy indult, hogy itt majd tudományos munka folyik, csupa lelkes hobbi-biológus, a felszereléseinkkel teli volt egy busz csomagtartója, és egy egész apartmanházat berendeztünk mikroszkópokkal, búvárfelszereléssel, hálókkal, medencékkel, és szakirodalommal. Azt terveztük, hogy még cápát is fogunk látni! Nem tudom, hol csúszott félre a dolog, mert bár életem egyik legemlékezetesebb hetét töltöttem el itt, ebben a tengerbiológiának igen kicsi szerepe volt.
Az eleje rendben volt egyébként. A tündéri házigazdáink mindenben segítettek, és akkor is elrendezték a gondjainkat, ha azok igazából nem is léteztek. Megfűzték az egyik helyi halászt (Szókratészt – tényleg így hívták, és nem ám Jannisnak, vagy Babisnak, vagy Spirosnak, ahogy a többi görögöt), hogy minden nap kétszer kivigyen minket a tengerre: egyszer hajnalban, mikor beszedi a hálót, és egyszer este, mikor ismét kirakja. Ebből a hajnali volt az érdekesebb, mert akkor lehetett tanulmányozni a mindenféle állatokat, akik hálóba akadtak. Volt ott elektromos rája, aminek a hasa megrázott, ha hozzáértél, vagy skorpióhal, aminek a fején lévő tüskéjében halálos méreg van, (és ezért a bácsi akkurátusan leharapta előttünk a még élő hal fejét, majd visszaköpte a tengerbe, és – hát nem teljesen átgondolt félelmének is hangot adva – a lelkünkre kötötte, hogy ezt ne csináljuk utána). És persze volt még ott mindenféle dühös tarisznyarák, színes kagylók és csigák, meg nyilván az ehető dolgok. Én mindig erre a hajnali eseményre mentem, amivel egyetlen baj volt: hajnali 5-re volt ott értünk a halász. Illetve volt még egy baj vele: a felesége rendkívül szívélyesen, és lelkesen, minden reggelire csomagolt személyre szabottan egy óriási adag házi halvát, ami annyira édes volt, hogy az is küzdött a rókákkal a csónakban, aki nem volt amúgy hajlamos a tengeribetegségre. Már jócskán tizenegy-dél körül járt az idő, mire hazaértünk a zsákmányolt állatokkal, hogy tanulmányozhassuk őket, illetve az ehető egyedeket elkészítsük ebédre. Ezután jellemzően snorkelezni mentünk, ahol újabb példányokat gyűjtöttünk be (cápát nem), majd délután újabb kör a halásszal, azután vacsora, utána pedig nyilván a görög éjszakai élet, ami hajnali három-négyig tartott, majd kezdődött az egész előröl ötkor.
Tulajdonképpen egy hétig nem aludtunk, csak aprócska adagokat, és ennek köszönhetően úgy három nap után elkezdtünk borzalmas hülyeségeket csinálni. A lista nem teljes, de én például átszaladtam egy üvegajtón, amit készült a huzat becsapni. Arra gondoltam elkapom, mert azt képzeltem, hogy gyorsabban tudok futni, mint a huzat, illetve dacára a sebességemnek, időben meg tudok majd állni. De az agyam a sok éjszakázás miatt, a nem túl gyors testemhez képest is le volt maradva másodpercekkel, szóval az ajtó becsapódott, az üveg kitört, én meg tovább szaladtam.
Nettó figyelmetlenségből felgyújtottuk az egyik apartmant, az alvásmegvonás ugyanis mindenkiből a legrosszabbat hozta ki: én ügyetlenebb voltam, mint valaha, az egyik lány pedig hisztisebb, mint valaha, és ezért a főzés alatt ügyetlenül összedzsuvált konyharuháját óriási dráma és veszekedés közepette feldobta a rezsóra kifőzni, majd ebben megnyugodva, teljes egyetértésben elmentünk búvárkodni. A konyharuhát szenesre főztük ezzel a módszerrel, majd ugyanígy a konyhát is. Szerencsére volt valaki a közelben poroltóval, mikor kritikussá vált a helyzet.
De láttam még korán reggel hazafelé caplatva egyszer, saját szememmel, a Meteorákra induló busz után rohanni az egyik társunkat fürdőruhában, búvárszemüvegben, pipával a kézben, hátára kötve egy pár békatalppal. Meg sem mertem kérdezni, hogy mi történt vele, illetve hogyan boldogult ezzel a felszereléssel a kolostorok között.
Rémlik továbbá, hogy egyszer voltunk egy ortodox temetésen is, ahova valaki, valamikor, valamiért meghívott minket, de az ortodox események végtelenül hosszúak, amúgy pedig nagyon meleg volt, így én hazamentem még az elején.
Köszönhetően az itt folytatott életmódnak, a visszafele útra senki sem emlékszik, mindenki végigaludta, mint egy csecsemő. Évekig összejártunk még utána görögös bulikat csapni, nosztalgiázni, a vendéglátóink pedig, bár meggyőződésünk volt, hogy csapra verték a legnemesebb ouzojukat, amint a buszunk kigördült az utcából, valójában hasonlóan legendásnak élték meg ezt az egy hetet, és velük is még sokáig leveleztünk. Írtak, mikor pár évvel később meghalt Szókratész, majd nem sokkal később a vendéglátónk maga is. Azóta csak egyszer voltam ott pár napra, de mindig jó szívvel gondolok rájuk.
Görögországot muszáj megismerni. Nem csak azt az arcát, amit nyáron a turistáknak mutat, hanem úgy tényleg, és igazán.
Idén nem tudom hogy lesz. A gyerekeket már rég megfertőztem ezzel az őrülettel, így ők azt képzelik, hogy nem létezik nyár a görög tenger nélkül, és én egyelőre a coviddal vegyített „tilos” és „kötelező” szavak fogságában sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom az idei nyár terveit. Még nem adtam fel. Repülőjegyünk van, január óta, mint általában.