Múlt vasárnap kedves Dezső barátommal és nem kevésbé kedves családjával volt szerencsénk a soproni Deák Étteremben ebédelni. A hely legendás. Na nem nekem, mert én csak afféle „gyüttment” vagyok, – hiszen alig 10 éve élek Sopronban, és boldog vagyok, mert komolyan úgy érzem, hogy nem kell már csak 50, hogy igazi soproni legyek – hanem a tősgyökereseknek, a vasfüggöny és a határsáv időszakát megélteknek. A furcsa az, hogy igazán nem tudom, mitől legendás, mert amikor erre terelődik a szó, akkor a soproniak, csak jelentőségteljesen egymásra néznek és ezek alapján mintha régi, talán el is felejtett, de mindenesetre meglepő párkapcsolatokra derülne fény. Persze ez csak sejtés, mert ez igazán a soproniak titka, így én sajnos nem tudhatom. Szóval Dezsőékkel voltunk ott, akik meg Bécsben élnek és dolgoznak, és a kéthetente-havonta esedékes nagybevásárlásukat, – amely a gyengülő forintnak köszönhetően számukra egyre vidámabb és megengedőbb – össze szoktuk kötni vagy egy világmegváltással és/vagy ebéddel is. Na ez volt most, merthogy libát kellett enni ugyebár, mert aki ezt nem teszi így november közepe felé az magára vessen, ha egész évben éhezik, ahogy ezt a közmondásból tudhatjuk. A legutóbbi libánknak rossz emléke van, mert igaz, hogy olyan étterembe mentünk, ahol az adagok óriásiak (pl. 2 (kettő) egész libacombot adnak ha kérsz, és nem csak az én méreteimre való tekintettel, hanem bárkinek!), de azért ez a letűnt hetvenes éveket idézi, mert a mennyiség és a gyorsaság nem mindig párosul minőséggel, és Pelikán József méltatlankodása jut eszedbe, hogy „Virág elvtárs, se ajtó, se ablak?!”. Spongya rá, inkább a Deákról érdemes beszélni, mert itt aztán értek meglepetések. Először is, hogy mennyire jól néz ki a hely, hogy a liba itt gyorsan jön, normális mennyiségű és kimondottan jó is, ami egy libánál a puhaságot és a megfelelő fűszerezettséget jelenti, se többet, se kevesebbet. A másik meglepetés a pálinka kínálat volt, amely alapján megtapasztalhattuk, hogy a birs azon a kiváló tulajdonságán túl, hogy nem lopják el az indiánok, mert közvetlen fogyasztásra alkalmatlan, remek alapanyag alkoholos italok számára, sőt ha valaki legközelebb Héderváron jár, és végeláthatalan ananász ültetvényeket lát, cseppet se lepődjön meg, mert a Deákban kapható „Szigetköz lelke ananász pálinka”. Komolyan. Ez nem rossz, de azért Dezsővel egyet értettünk abban, hogy zárásként a pultnál még egy birspárlatot le kell fogyasztanunk. A harmadik meglepetés pedig a pincér kolléga volt, aki nemcsak jó fej és udvarias, de ért is a szakmájához – hiszen magunktól ebbe az ananász dologba biztos nem mentünk volna bele – de fejből osztotta ketté a számlát családok szerint, anélkül, hogy az elején jeleztük volna, hogy ez a tervünk a fizetéssel kapcsolatban. Az ebéd olyan jól sikerült, hogy utána otthon direkt jól esett megnézni a forma-1 befutóját és eközben halkan megemészteni a libát és a hozzá kapcsolódó miegymást, nem beszélve arról az ál-Dúzsi rozéről amit még el is kortyolgattunk közben. Na de erről legközelebb…