Nahát ez aztán két összetartozó fogalom. Azok kedvéért, akiknek
a címben szereplő szavak valamelyike nem lenne ismerős azoknak elmondom, hogy a vonat, az ilyen hosszú izé, bele lehet ülni, megy, vasból van,
vonzza a mágnes, ellenben normál esetben nincs benne mazsola, kivéve, ha éppen nem kuglófot visz a nagyi az unokáinak, de még akkor sem biztos. Ezzel szemben a walkman az rövid, nem lehet beleülni, viszont kazettát kell bele tenni, amiben magnószalag van, ami meg nagyon hosszú, de és ebben nem hasonlít a vonathoz, abban viszont igen, hogy ebben sincs mazsola. A fiatalabb olvasók kedvéért azért komolyra fordítva leírom, hogy a walkman volt az első olyan eszköz, amellyel menet közben is lehetett zenét hallgatni mások zavarása nélkül. Igen-igen ez régen nem volt annyira mindennapos mint ma, hogy bármilyen közlekedési eszközre felszállva gyakorlatilag csak bedugott fülű fiatalokat látni (és nem kedves idősebb olvasóim, nem nőtt meg ennyire a hallássérültek száma). Én az első walkmanomat a főiskolai évek alatt kaphattam. Apám hozta valahonnan külföldről (nyugatról). Nyakba kellett akasztani és egy narancssárga szivaccsal ellátott fejhallgató volt hozzá. Rendes magnókazettát kellett beletenni, ami 60 vagy 90 perces volt, ami ugye nagyjából 12-40 darab zeneszámot jelentett. Képzeljétek el, kedves fiatalok, hogy a magnó az egy ilyen analóg cucc. Van egy műanyagszalag, amire felvisznek valami mágnesezhető szmötyit, amit a magnó feje felvételkor eligazgat a zenének megfelelő alakra, lejátszáskor meg megpróbálja kisilabizálni ugyanezt több-kevesebb sikerrel. Semmi bit meg bájt meg kódolás, meg mintavétel meg ilyen modern dolgok. Ahogy mondtam, az enyém nyakba akasztós volt és így meglehetősen ciki, nagyon vágytam egy nadrágszíjra erősíthető változatra, mert az s
okkal vagán
yabb. Persze nyakbanhordás ide vagy oda, fejhallgatóval a fején az ember meglehetősen menő volt akkoriban az utcán. Aztán jött a discman. Ez kinézetre nem sokban különbözött a walkmantől, csak ebbe CD-t kellett tenni. Sajnos mindkettőre jellemző volt, hogy az ember ha nem akarta ugyanazt a – rossz esetben – 12 db számot hallgatni az úton, akkor komolyan fel kellett szerelkeznie kazettákkal/cédékkel. A discman rövid életű volt, mert nemsokára megjelentek a digitális eszközök, az mp3/4/5 lejátszók, aminek az igazi megoldását az Apple adta meg az ipoddal. Ma már persze ezek is eltűntek illetve beleintegrálódtak a telefonokba.
Ezt az egész tudománytörténeti értekezést azért írtam csak ide, hogy megemlékezzek a legextrémebb zenehallgatásról, amivel életemben találkoztam és történetesen ez is egy Győr-Miskolc úthoz kötődik. Az egyik nyári péntek délután felszálltunk a vonatra és egy fülkébe kerültünk egy idősebb tanárunkkal. Minket nem tanított Sanyi bácsi, de hát őt mindenki ismerte, amolyan intézmény volt. Leültünk a műbőr ülésekre, éppen csak kiraktuk a szendvicseinket a szabadon maradt helyekre és vártunk az indulásra, amikor máris előkerültek a walkmanek. Ki-ki a saját habitusának megfelelő zenét hallgatta a Neoton Famíliától az atmoszférikus pszichedelikus death metálig (na jó ezt a kifejezést csak később tanultam meg, de hát hatásvadászat is van a világon…). Néztük a folyosón elvonuló miniszoknyás lányokat, gesztusainkkal és arckifejezésünkkel jelezve hogy ebben a fülkében van még hely, – vagy ha nincs, akkor csinálunk -, de nagyon ritkán értették meg ezt a kifinomult kommunikációt (vagy éppenhogy megértették, de erre gondolni sem merek).
A vonat elindult, ablak lehúzva, olvadoztunk a hőségben, bámultunk kifelé vagy magunk elé (ha a fenti kommunikáció mégis megértésre talált…), hallgattuk a walkmant, Sanyi bácsi pedig dobolt az ujjaival az ölébe helyezett aktatáskán. Már elhagytuk Győrt, amikor felnyitotta azt és matatni kezdett benne. Arra gondoltunk, hogy megéhezett és kivesz egy szendvicset vagy elkezd javítani egy köteg zh-t, amit ha mellettünk tesz, akkor izgalmas bennfentes infókat tudhatunk meg. Abban az időben még divat volt napilapokat olvasni – képzeljétek kedves fiatalok – akkor még az internet maga csak egy távoli jövőben elképzelhető utópia volt, nem olyan valami, ami nélkül ma jóformán még a nagydolgunk elvégzése is már-már elképzelhetetlen. Szóval a táska felnyitásakor azt is gondolhattuk, hogy egy újság kerül elő, netalán egy szakkönyv vagy hasonló. (Sőt, ha történetesen egy újságba csomagolt szendvics lett volna, az igazán hatékony gondolkodásról tett volna tanúbizonyságot.)
De nem kedves olvasók, ezek közül egyik sem igaz. A táskából Johann Sebastian Bach egyik jelentős műve került elő kotta formájában (és papíron, nem egy tablet képernyőjén). Sanyi bácsi becsukta a táskáját és két könyökét arra fektetve komótosan lapozni kezdte a kottát. Mi lapos pillantásokkal és gúnyos mosollyal néztünk egymásra és azt gondoltuk, hogy nnna Sanyi bácsi végleg bekattant, biztos elgurult a reggeli 
gyógyszere. Ő erről nem vett tudomást, hanem változó arckifejezéssel, hol mosolyogva, hol a homlokát ráncolva, hol láthatóan szomorúan lapozott változó sebességgel. Bizonyos részeknél a lábával dobogott a vonat padlóján, sőt néha még a feje is valamilyen ütemre kezdett mozogni. Körülbelül fél óra után – Tatabányánál járhattunk -, miután végiglapozta a kottát és végzett az utolsó oldallal is, összecsukta, letette maga elé, sóhajtott egyet és megelégedetten így szólt mintegy magának, biztosan nem nekünk szánva: „Ez szép volt!”
Sanyi bácsi az analógnál is analógabb walkmant használta, a saját agyát, amiben a kotta hatására megjelent a zene, amit csak ő hallott. Ennek a módszernek számos előnye van. Garantáltan nem zavar senkit, még ha nagyon nagy hangerővel szól is a fejedben. Minden bizonnyal a legtisztább hangzást biztosítja, hiszen sem analóg sem digitális eszközök nem torzítják. Az a csöpp probléma van vele, hogy ehhez bizony hallás kell, ami azért lássuk be, nem triviális. Erről meg ez jutott eszembe: