Na akkor itt is a folytatás. A másik lehetőség Miskolcról Győrbe eljutni vasárnap az az „éjféli” vonat volt. Aránylag normális időben, késő délután elegendő volt elindulni egy gyorsvonattal a Keletibe ahonnan aztán metróval kellett átbumlizni a Délibe. Hát ez eléggé utálatos volt, nincs is mit részletezni rajta, elég elmondani annyit hozzá, hogy ha eljutottunk végre a pályaudvarra, akkor kábé úgy éreztük magunkat, hogy na most pont eléggé elcsigázottak vagyunk ahhoz hogy akár vége is lehessen a hétnek, forduljunk vissza a francba. Persze ilyet azért soha nem csináltunk.
(Sok évvel később, amikor már régen dolgoztam, volt egy olyan időszak amikor a cégünk épülete Pesten egy sűrűn lakott paneldzsungel közepén volt, nagyon kevés számú saját parkolóhellyel, amiből (akkor még) nekem nem jutott. Ezen a területen a parkolás megoldása nagyon fejlesztette az ember leleményességét és olyan kérdéseket vetett fel például, hogy ha pont a megállás tilalmát jelző, a járda szélére felfestett sárga vonal után állsz meg egy hangyányit el is takarva azt, akkor a kocsi melyik része számít. Ha az autó hátulja belelóg, akkor már megbüntetnek? Vagy ha a kocsi fele nincs rajta, akkor még nem? Elárulom a titkot: a tengely számít, vagyis ha az autó (képzeletbeli) hátsó (első) tengelye nem lóg rá a csíkra, akkor még nincs büntetés. Legalábbis ott a 13. kerületben ez látszott megoldásnak, de természetesen felelősséget nem vállalok ezért az információért. Ezzel együtt sokszor nem volt elég a nagyvárosi lelemény. Bepróbálkoztunk az autónknál csak picit kisebb helyekre (nem sikerült). Felálltunk a kikopott füves területekre (büntetés). Felálltunk fél kerékkel a járdára (büntetés). Volt olyan eset, amikor semmi nem működött csak a kitartás, a hiéna szellem és a pofátlanság. Néhány ilyen alkalommal amikor egyébként is a kelleténél többet morfondíroztam a Sopron-Budapest távolság mintegy 2,5 órájában az ügyfeleinkkel és a kollégáimmal kapcsolatos nem kimondottan pozitív dolgokról, majd tovább idegesítve magam a bedugult város lehetetlenségén, illetve amikor ezt tetézte meg a parkolási mizéria, mintegy fél órás keringés és próbálkozás után azt mondtam magamban – vagy félhangosan -, hogy na akkor úgy csesszétek meg az egész parkolótokat ti nagyon hülyék. Egy gyors – ámde reális elhatározással – kiszállás, kávé és biológiai szükségletek kielégítése nélkül hazamentem Sopronba, közben telefonáltam a főnökömnek, hogy akkor ma távmunkáznék, ugye nem baj. Felhívom a figyelmet, hogy ezek az esetek már több mint 5 éve történtek, így a jelenbeli foglalkoztatási körülményeimre és feltételeimre nem lehetnek hatással. Remélem ezt Ti is így gondoljátok kedves múltbeli és jelenlegi főnökeim.)
Megérkeztünk tehát a Délibe a hátunkon cipelve az egész heti/kétheti tiszta ruhánkat és hazai kaja ellátmányunkat. Felszálltunk a vonatra, elhelyezkedtünk és dumáltunk. Megbeszéltük, hogy mi történt a hétvégén (semmi), ki milyen buliban volt (semmilyen vagy nagyon rossz), de ezek a témák általában még az álló vonaton elfogytak (lévén, hogy az igazán érdekes dolgok Győrben történtek, amiről mindannyian tudtunk úgyis). Általában már a messze Kelenföldön jártunk, amikor valahogy mindig megéheztünk és előkerültek az otthonról hozott (ismétlem: egész hétre csomagolt) kaják. És ami ezután történt abban megmutatkoztak a kollégisták tipikus jellemvonásai:
- A táska aljáról előveszi a sütisdobozt és ahelyett, hogy kitenné mondjuk elém, hogy fogyasszak belőle amennyit szeretnék, fogja és körbekínálja a társai között az almás pitét, hangsúlyozva, hogy ezt a nagymamája csak neki csinálta a saját könnyeit is tésztába sütve de hát persze kóstold meg ha van hozzá lelked, ott van egy véletlenül kisebbre vágott darab. Két megjegyzés ehhez: először is ez a fajta magatartás nem akadályozott minket abban, hogy csakazértis két kézzel nyúljunk a dobozba kiválasztva a legnagyobb itemeket, másrészt épp ezek a kollégák azok akik egy hét után hazafelé tartva eszik meg az utolsó darabot ugyanabból a dobozból.
- Előveszi a szokásosnál nagyobb dobozt telerakva rántott csirkével és Kelenföldtől Tatáig meg is eszi az utolsó morzsáig. Ezek után Győrig úgy búslakodik mint a juhász aki megeszi a kutyáját és szomorúan ingatja a fejét, hogy ej Bodri-Bodri hogy örülnél ezeknek a csontoknak. Ez a típus az aki, kedden már nem azért megy a szomszéd kollégiumi szobába, hogy mérési jegyzőkönyvet kunyeráljon, hanem hogy tapintatosan megnézze kinek van még valami hazai kajája.
- Nem hoz semmit, hanem arra számít, hogy ahol egynek (kettőnek, háromnak) jut, ott jut a másodiknak (harmadiknak, negyediknek) is. A helyzet az, hogy ebben nem is csalódik.
- Végül van az a típus, aki kifejleszti azt a megoldást, hogy ne legyen kedved megkóstolni amit hozott. Néhány példa erre: a hazafelé úton mintegy mellékesen megmutatja, hogy abban a dobozban amiben vasárnap a pogácsát hozta, abban pénteken a használt zoknijait viszi, mert hát egy csővázas hátizsák ugyan nagy, de azért mégsem akkora, hogy egy doboznyi levegő beleférne, elvéve ezzel a helyet a hasznos tehertől. A másik módszer az amikor előveszi az egyben, mind kinézetre, mind illatra kifogástalanul megsütött kacsát megszagolja és azt mondja, hogy biztos jó ez még, bár sem ő sem a szülei nem tudják mitől pusztult el az a szegény állat egy hete. Na de hát ők nem állnak olyan jól hogy kidobják és különben is Győrben sokkal jobb az orvosi ellátás mint a falujukban, például gyomormosást is sokkal gördülékenyebben csinálnak.
Az éjféli vonatozás addig tartott amíg Zsolti kollégánk szert nem tett egy Zsigulira és Hatvanban leszállva a vonatról vele mentünk tovább. Az út nem lett rövidebb, mert meg kellett állnunk a Józsefvárosi pályaudvaron felvenni egy társunkat. Az sem volt rossz, mert ameddig vártunk a sötétben, addig az ingázó munkásokat szórakoztattuk azzal, hogy beszéltünk az autó külső hangszórójába (azóta sem tudom mire számítva volt a kocsiba ilyen beszerelve) például, hogy Jó estét! Itt az autó beszél. Kívánok Önnek hasznos munkavégzést a következő hétre. Figyeltük az emberek arcán az elég vicces reakciókat. Zsolti kocsijában nem lehetett enni sem e helyszűke sem a pedáns rend miatt. („Ne csöpögtess Tiborkám ne csöpögtess!” – akinek nem lenne ismerős, nézze meg ezt:
Így aztán meg kellett állnunk az autópálya mellett, vacsorázni mert hát megéhezni ugyanúgy megéheztünk. Ezzel ugyan a hazai megmaradt, de a pénzünk meg elfogyott. Ami azért nem kisebb baj…